Bizonyos előzmények ismeretében (lásd itt, itt, itt, vagy éppen itt) szerkesztőtársaimmal úgy ítéltük meg, hogy az Alföld folyóirat októberi számának ajánlóját, amelynek nagyobbik részét egy Jókai 200 című tematikus blokk teszi ki, nekem kellene írnom. Így tehát a november 3-án érkező ajánló rendhagyó módon nem Enesey Diána tollából származik majd, hanem az enyémből – ám mielőtt az egész lapszámról írnék, kénytelen vagyok külön reagálni az abban megjelent egyik tanulmányra. Hogy miért, azt már a címe is megmagyarázza, ez ugyanis így hangzik: Egy rossz regény látványos történeti karrierje [Kritikus szemmel A kőszívű ember fiairól]. A szerző Margócsy István.

 

Természetesen Margócsy jó pár olyan tényre hivatkozik, amelyeket nem lehet, nem is érdemes vitatni. Jómagam is sokat gondolkodtam már azon, amit ő maga is előhoz, miszerint A kőszívű ember fiai a megjelenés korában, de még Jókai halála, életműve feldolgozása idején sem számított fontos regénynek, sem az olvasóközönség, sem az irodalmi szakma szemszögéből. Abban is igaza van Margócsynak, hogy a regényt a szocialista kultúrpolitika emelte be a köztudatba és az iskolai tananyagba, egyszerűen abbéli megfontolásból, hogy a szabadságharcról szól: ez egyrészt (amint Margócsy írja) ideológiai szempontból jól kapcsolódott a forradalmak, szabadságharcok teleologikus értelmezéséhez, másrészt (ezt már én mondom) az is jól jöhetett, hogy hetedik osztályban a gyerekek történelemből is ugyanezt a korszakot tanulják, így az irodalmi szöveget ehhez olvassák hozzá. Ahogy az Egri csillagokat meg egy évvel korábban a török hódoltság korszakához…

 

Margócsy jó érveket hoz fel arra, hogy a saját korában miért maradt visszhangtalan a regény: eszerint a koncepció, amely eposzi magaslatokba emeli a szabadságharcot, nem rezonált eléggé a közhangulattal, hiszen „annyira tele volt a személyes és közösségi emlékezet még élő hagyományával, hogy ‘eposzi’, azaz ‘olymposzi’ távolságot még nemhogy feltételezni, hanem elképzelni sem lehetett” (34-35.o.); éppen ezért az első olyan értelmezés, amely egyáltalán észreveszi ezt az eposzi kapcsolatot, csak ötven évvel a megjelenés után született meg, Zsigmond Ferenc tollából, aki egyébként szintén nem gondolta, hogy A kőszívű ember fiai a Jókai-életmű megkerülhetetlen eleme lenne. Én viszont behoznék ide egy új szempontot: még ha azt meg is válaszoltuk, hogy miért nem vált fontossá ez a regény a korabeli olvasóknak, mi lenne, ha úgy tennénk fel a kérdést, hogy magának az írónak miért volt fontos megírni?

 

Olvasói szempontból létezik az a jelenség, amit jobb híján most ‘komfortregény’-nek nevezek. Vannak olyan kedvenc regényeink, amelyeket kifejezetten azért veszünk újra meg újra a kezünkbe, mert lélektani, érzelmi igényt elégítenek ki. Jómagam ezért olvasom újra meg újra Jacqueline Wilson és Louis Sachar regényeit, a Harry Potter-sorozatot, Mikszáthtól a Szent Péter esernyőjét és A fekete várost, Rejtőtől a Piszkos Fred, a kapitányt és a Vesztegzár a Grand Hotelbant, Jókaitól pedig az Egy magyar nábobot, A kiskirályokat – és természetesen A kőszívű ember fiait. Bár még sok más komfortregényem van, most kifejezetten olyanokat soroltam itt fel, amelyek esetén a legelső olvasás gyermek- vagy tizenéves koromra esett, és minden újraolvasás szó szerint az „ősidőimbe” nyúlik vissza, azokra épül rá, azokhoz kapcsolódik.

 

Ilyen tapasztalata talán sok más olvasónak is van. Na de ami talán még izgalmasabb ennél: létezhetnek-e komfortregények – az írók számára? Tehát amikor nem azért ír meg valaki valamit, hogy kiszolgálja a szakmát vagy a közönséget, hanem azért, mert szeretne elmerülni a SAJÁT lelkében, érzelmeiben, emlékeiben? Persze, jogos a felvetés, hogy akkor írja meg a fióknak – de ha már népszerű, keresett író, akkor miért ne adhatná ki ezt is? (Vagy akár akkor is, ha nem az.) Szerkesztőtársam, Bodrogi Csongor egy korábbi Táltosfogában arról elmélkedik, hogy Jókai Mór Az arany emberrel európai kaliberű nagyregényt akart írni; ezt én most úgy fordítanám le, hogy ott az elvárásokat követte (talán görcsösen is), és ez be is jött neki, hiszen Az arany ember nemcsak hazánkban, de még külföldön is nagyon népszerű lett. Az én elméletem szerint viszont A kőszívű ember fiai nem az olvasói és kritikusi igények ilyetén kiszolgálásának igényével született. Hanem talán azért, mert Jókai a kiegyezés után, mielőtt „fátylat borított volna a múltra” (lásd A kőszívű ember fiai Végszavát), még egyszer nyakig bele akart mártózni élete és közössége egyik legfontosabb élményébe, a szabadságharcba. (Persze a késő XIX. és kora XX. századi történelem ismeretében tisztán láthatjuk, hogy a múlt elengedése naiv gondolat volt, nem is sikerült még magának Jókainak sem, de attól még 1868 körül létezhetett erre irányuló szándék.)

 

Margócsy ennek kapcsán felrója A kőszívű ember fiainak, hogy „meglehetősen önkényesen válogat a bemutatott események között” (35.o.), és minden olyan témát kerül, amelyek 1868-ban kényesnek számítottak, így például a szabadságharc előtti és alatti magyar belpolitikai viszályok, pláne a magyar-osztrák ellentét kérdéseit. Szerintem viszont pont az a lényeg, hogy ez a kiegyezés utáni magyar társadalom szabadságharc-mementója, egy olyan kor lenyomata, amikor (ha nem is teljes társadalmi elfogadottsággal, de) az osztrákokat testvéreikké, Ferenc József császár-királyt szimbolikus apjukká fogadták a magyarok.

 

Ez implicite kiolvasható A kőszívű ember fiainak sorai közül is. Például a Végszóban, az utolsó „jelenetben” nincs konkrétan leírva, hogy a budai várkertben játszó kisgyerek Ferenc József valamelyik gyereke (a tizenegy éves Rudolf vagy az egyéves Mária Valéria) lenne, mégis a legtöbb értelmezésben erről olvashatunk. Az pedig, hogy a bécsi és a pesti forradalmárok 1848-ban egymás elvbarátai voltak, illetve hogy az osztrák felkelők fellázadtak az osztrák udvar ellen, nemcsak történelmi tény, de nagyon fontos értelmezési keret is: nem úgy általában „az osztrákok” a „gonoszak”. Mausmann, Goldner, Edit és a zöldségárus kofa kulcsszereplői ennek a nézőpontnak. De még a császárhű Palvicz (akinek stílusos módon nem derül ki a nemzetisége) is szimpatikus szereplő, sőt, az orosz Leonin árulásánál is nyitva marad az az értelmezés, hogy talán a maga brutális módján szándékosan megmentette Ödönt a vérpadtól.

 

Ami pedig a magyar nemzeti egységet illeti: Margócsy szerint Jókai inkonzekvensen ábrázolja ezt, hiszen egyik percben arról beszél, milyen csodálatosan összefogtak a magyarok a szabadságharc idején, a másikban pedig megmutatja, hogyan ugrottak folyamatosan egymás torkának. Szerintem viszont épphogy jól ráérzett Jókai, hogy micsoda ellentmondásos történelmi korszak volt ez: mint az okos lány a mesében, létezett is nemzeti egység meg nem is. Ahogy az osztrákok sem mind a „sötét oldalon” állnak, úgy a magyarok között is volt Rideghváry, Szalmás, Tallérossy, Boksa, Mindenváró – és az egyértelműen a szabadságharc oldalán állók is állandó konfliktushelyzetben álltak egymással (lásd Ödön és Richárd veszekedéseit és párbaját, Boksa megveretését). Úgy vélem, a két perspektíva nem zárja ki egymást: a szabadságharcosok elvileg mind egy ügyért harcoltak, gyakorlatilag viszont eközben kiütköztek a személyiségbeli, társadalmi, ideológiai és egyéb ellentéteik, amelyeknek a valós (és szerintem igen tragikus) párhuzama a Kossuth és Görgei között mindhalálig fennálló rossz viszony.

 

Margócsynak az sem tetszik, hogy „a mitizáló írói gesztusok mellett hatalmas tömegben fordulnak elő a mitizálást éppen ellenpontozó, nemegyszer egyértelműen parodisztikus mozzanatok is” (36.o.), és emiatt „a nemzeti emlékezet mitikus beállítottsága kapja meg, egyenetlenül, parodisztikus ellenpontjait” (37.o.). Erre olyan példákat hoz fel, hogy a hősök sorsát gyakran a humoros figurák közbeavatkozása fordítja meg, vagy hogy Plankenhorstékról a végén kiderül, hogy minden „gonoszságuk” és politikai machinációjuk mögött valójában alantas anyagi érdekek húzódtak. Margócsy ezt számomra nem igazán érthető módon elkülöníti a Jókai más műveiben megfigyelhető írói módszertől, amely szerint a pátosz mellett mindig ott a humor (ugyebár Bodrogi Csongorral az a vita közöttünk a mai napig, hogy Az arany emberre is igaz-e ez, de Jókai többi regényére biztosan).

 

Ráadásul muszáj szóvá tennem, hogy nem véletlenül alakult ki a világirodalomban a ‘sidekick comic relief’ karakter hagyománya, hiszen ő domborítja ki még jobban a főhős hősiességét. A magyar irodalomban erre a legjobb példa Vörösmarty Mihálynál Csongor és Balga kettőse, akik mintha a Varázsfuvola Taminójának és Papagenójának lennének a magyar verziói. A három Baradlay fiú közül az egyiknek, Richárdnak van is egy konkrét sidekickje, Pál tisztiszolga, aki humoros figuraként kezdi, de altruista halálával hősként végzi, Ödönnek pedig epizodikusan sidekickjévé válik Zebulon, majd Boksa. A Baradlay családon kívül is megfigyelhetjük a sidekick-dinamikát: Goldner sidekickje Mausmann, Rideghváryé Szalmás. Jenőnek ellenben nincs sidekickje, hiszen az ő harca önmagán belül zajlik, és ennek origója, következménye is a magány. De éppen ezért az ő hősiessége lesz végül a legnagyobb: a család tékozló fiúja itt is nagyobb figyelmet kap bátyjainál, akárcsak az eredeti bibliai történetben.

 

Az, hogy Margócsy szerint a regény szintjei („a mesés családtörténet”, a „történelmi tabló”, illetve a „felemelő erkölcsi példabeszéd”) nem alkotnak harmonikus egységet, leginkább ízlés kérdése: szerintem igen. Azt viszont csodálkozva olvasom, hogy Margócsy szerint „mivel mindhárom tendencia, magától értetődő módon, tanulságra törekednék, a tisztázatlanság miatt a tanulság (akár egyenként, akár együttesen) megfogalmazhatatlan marad” (36-37.o.). Miért kellene, kérdem én, tanulságot számon kérni egy regényen? Ez nem egy fabula…

 

Ennél talán érdekesebb az az aspektus, amely szerint a túlélő szereplők húsz évvel későbbi „komor és szánalmas társadalmi és családi helyzete” utólagosan megkérdőjelezi, hogy a szabadságharc tényleg olyan óriási, mitológiai jelentőségű esemény volt-e, mint amilyennek a regény beállítja. Margócsy itt (jogosan) felhozza azt az aspektust, hogy Jókai történelemszemléletére amúgy is jellemző az ilyenfajta pesszimizmus: „a nagy történelmi mozgásoknak nincsen semmi értelme, s a legimpozánsabb, legszebb történelmi vállalkozások is magukban hordják a kudarcnak és a kilátástalanságnak bizonyosságát” (37.o.). Erre azonban én nem tudok mást mondani, mint hogy de hát tényleg ez történt. Elbukott a szabadságharc, és akik másfél évig módosult tudatállapotban (erre rengeteg utalás van a szövegben) eposzi hősnek képzelhették magukat, hirtelen szürke kisemberek lettek. A kiegyezés aktusa ebből a perspektívából olyan, mint a szembenézés a józan realitásokkal: ez nem a LEHETŐ legjobb megoldás volt, hanem az adott körülményekhez képest legjobb.

 

Innentől Margócsy rátér bizonyos konkrétumokra, amelyekkel azt próbálja igazolni, hogy A kőszívű ember fiainak sok helyütt hiteltelen a narrációja. Az első példák erre a kézfogó-jelenet, majd a megyegyűlés-jelenet, amelyek szerinte bár látványosak, hatásosak, de nem illeszkednek az események folytonosságának logikájába. Szerintem viszont igen. A kézfogó-jelenetnek az a lényege, hogy Baradlayné direkt alakítja úgy az eseményeket, hogy Rideghváryt meglepetésként érje Ödön házassága Arankával, és ezzel megalázza egy nagy tömeg, köztük a hívei előtt. Ennek Szalmásné és Bakó Márton korábbi jelenetével ágyaz meg Jókai; fontos kiemelni, hogy Bakó egyetlenegyszer szerepel az egész regényben, ám ennyi is elég ahhoz, hogy megértsük a teljes cselekményre vonatkozó funkcióját.

 

A humoros jelenetben Bakó direkt hazudik Szalmásnénak a kastélyban történő dolgokról, aki azokat továbbadja Szalmásnak, ő pedig Rideghvárynak: így Rideghváry fals információkkal dolgozik. (Margócsy itt azt is állítja, hogy Rideghváry előtt nem lehetett Ödönt és Arankát eltitkolni, mert a kastélyban lakik, de a regényben emlegetett „lakás” inkább afféle állandó vendéglakosztály lehet, amelyet az öreg Baradlay tartott fenn a barátjának; miért élne ott Rideghváry folyamatosan, amikor még nem vette el az özvegyet? A kézfogóra is ünnepélyesen, kocsin érkezik a kastélyba.) A megyegyűlés viszont ezzel ellentétben az ő intrikája a Baradlay család ellen, amelyet valószínűleg Ödön háta mögött szervezett. Bár azt is elismerem, hogy ez nincs egyértelműen leírva, csak a jelenet dinamikájából, a szereplők közötti kommunikációból következtethetjük ki.

 

Margócsynak a „mesei” történetszál kapcsán is vannak problémái, főleg a halott családfő, az özvegy és a fiúk viszonyrendszerében; ezekre már reagáltam A gyémántszívű asszony meg a lányok című, korábbi Táltosfogamban. Azt is felveti, hogy Ödön, majd Richárd szabadságharc utáni életéről, munkájáról, családjáról, a saját gyerekeikkel való viszonyukról nem hallunk semmit, ahogy arról sem, hogy Edit osztrákként hogyan illeszkedett be a magyar családba. Minderre megint csak azt tudom mondani, amit már fentebb írtam: miután a hősök visszaváltoznak kisemberekké, ezek már nem lényeges kérdések. Azzal pedig nem értek egyet, hogy a Húsz év múlva fejezetben „Baradlayné persze méltó, jóindulatú bosszúálló fenséggel alázza meg” Alfonsine-t (38.o.), hiszen éppen hogy nem alázza meg, hanem megbocsát neki. Alfonsine-t, aki szerint a megbocsátás gyengeség, és akinek önnön „gonoszságára” is csak az önutálat lehet a válasza az önmagának való megbocsátás helyett, éppen ez érinti ennyire rosszul.

 

Margócsy szerint Jókai „a hármas koncepció végtelen bonyolultságát illetően annyira belegabalyodott a háromféle kapcsolatrendszer útvesztőjébe, hogy – tőle szokatlan módon – rendkívül sokszor megengedhetetlen epikai hibákat vét” (39.o.), és „igen súlyos tévedéseket vagy figyelmetlenségeket engedett meg magának” (39-40.o.). Ezzel egyetértek, de nem azokra a példákra alapozva, amiket Margócsy lejjebb felhoz. A kőszívű ember fiaiban kifejezetten az időkezelés csúszott el, de az nagyon. Mindez az Ödön és Richárd történetében felmerülő logikátlanságok során érhető tetten. Ha Ödön huszonnégy évesen, 1845-ben tér vissza Magyarországra, akkor az egy évvel fiatalabb Richárdnak ugyanebben az évben kellett eljegyeznie Editet („egy év múlva nagykorú leszek, akkor eljövök érte”). Ám a regény ennek ellentmondván azt állítja, hogy 1848-ban még pont nem telt le ez az egy év, és Richárd a forradalmi eseményekbe nőtlenként veti bele magát. Az időzavart tovább fokozza Ödön kisfiának, illetve Palvicz Károlykának életkora is, akik háromévesek a szabadságharc alatt. Ha Károlyka 1846-ben született, akkor Edit is ugyanekkor került Plankenhorstékhoz, tehát nem ismerkedhetett meg az ő házukban Richárddal 1845-ben.

 

Margócsy viszont nem ezt a valós problémát hozza fel, hanem a következőket (40.o.) – ezekre külön-külön válaszolok:

 

„az öreg Baradlay mondja: ‘senki más ne lássa, ne hallja e végszavakat’ – akkor Rideghváry honnan ismeri?” Válaszom: az öreg itt nyilvánvalóan manipulálja a feleséget. Egész viselkedése azt sugallja, hogy a férfi elvbarát jóval fontosabb számára, mint a nő, és már jóval korábban kitárgyalták, hogy mi lesz az ő halála után.

 

„Richárd mint huszárkapitány honnan ismeri a Plankenhorst-ház összes magas rangú vendégét, de ugyanakkor épp Rideghváryt nem ismeri?” Válaszom: Richárd elsőre valóban nem ismeri fel Rideghváryt, de amikor a beszélgetés alakulása során rájön, hogy ki ez, az én értelmezésem szerint már direkt csinál úgy, mintha továbbra sem tudná, kivel beszél – hogy Rideghváryt (akitől szeretett édesanyja irtózik, és aki az egész családot nyomasztó, bántalmazó apa barátja volt) ezzel idegesítse.

 

„miért van a Plankenhorst-háznak rossz híre, s mire alapozza a narrátor azt a véleményt, miszerint Alfonsine egy Jezábel?”; „Baradlayné honnan tudja, hogy Alfonsine gonosz?”; „Baradlayné a kórházban azt mondja Alfonsine-ról: ‘én ismertem azt a hölgyet nagyon közelrül’ – holott soha nem látták egymást”. Válaszom: a regény viszonyrendszeréből számomra egyértelműen következik, hogy Baradlayné még a regény cselekménye előttről ismeri Alfonsine-t, onnan származik az ellenszenv. (Érdekes, hogy ebben az esetben Baradlayné és az elbeszélő Alfonsine-képe teljesen ugyanaz.) Alfonsine azért gonosz, mert az elbeszélő azt mondja – és amint a sorok közül kiderül, ennek az a fő oka, hogy eldobta magától a törvénytelen gyermekét. XXI. századi szemszögből persze vitatkozhatunk ezzel a moralizálással, miszerint ha egy nő rossz anya, akkor egyben rossz ember is, na de ez egy XIX. századi regény…

 

„a csőcselék Plankenhorsték felbujtására támadja meg a kolostort – miért? s hogyan?” Válaszom: korábban megtudtuk, hogy megvoltak az embereik mindenhol. Simán kiküldhettek egy beépített embert, hogy lázítsa fel a plebset.

 

„Baradlayné, Richárd és Edith együtt milyen nyelven beszélnek? Baradlayné esetleg németül szónokol a lélekcserélő idők magyar követelményeiről?” Válaszom: ez miért baj? Hiszen a bécsi forradalmárok is németül szónokoltak a szabadságról!

 

„Edith pontosan tudja Alfonsine titkát; Richárd előtt úgy tesz, mintha nem tudná; vajon megbeszélték egymás között, mikor később Károlykával élnek?” Válaszom: nem Richárd előtt tesz úgy, hanem Alfonsine miatt tapintatos, ahogy maga Richárd, és nem mellesleg az elbeszélő (!) is. Az, hogy ‘Plankenhorst Alfonsine Palvicz Károly anyja’, sehol nincs leírva, mégis tudjuk. Később persze Richárd és Edit nyilván megbeszélték mindezt, de ezzel miért kellett volna részleteiben untatni az olvasót?

 

„Baradlayné [...] honnan tudja 1848 őszén, hogy tavasszal az oroszokat fogják behívni?” Válaszom: ez a felvetés jogos, és újabb példája az elcsúszott időkezelésnek. Talán itt a mitológiai vátesz beszél, nem az ember.

 

[Utólagos kiegészítés. Eme írás megjelenése után kaptam egy üzenetet Hermann Róbert történésztől a következő szöveggel: „Az orosz intervenció veszélye 1848 márciusa (!) óta benne volt a köztudatban – maga Kossuth már az 1848. március 3-i felirati beszédében utal rá, aztán a július 11-i nagy megajánlási beszédben is. Sőt, Jókainál is van rá egy tréfás utalás a Hol leszünk két év múlva? vagy Három excollega Szibériában című írásában. Szóval, nem kellett ehhez váteszség, Baradlayné minden további nélkül mondhatott ilyet 1848 őszén, annál is inkább, mert az oroszok 1848 nyara óta bent voltak Moldvában és Havasalföldön”.]

 

„a hadbíróság honnan tud az Ödön–Richárd-párbajról – amiről senki más nem tudott?; miért veszik elő Alfonsine kézzel írott naplóját (még csak nem is egy feljelentést!) Ödön márciusi bécsi beszédéről – ami miatt semmiféle eljárás nyilvánvalóan nem indulhatott?” Válaszom: Alfonsine naplója bizonyítékként merül fel, és a többi bizonyítékot is összeszedhették máshonnan. Margócsy ott téved, hogy a Richárd-Ödön párbajról a többi katona nem tudhatott, hiszen erről nincs szó a regényben. Csakis arról, hogy a CSALÁD nem tudott róla (Jenőt a hadbíróság előtt állva ezért sokkolja ez az információ).

 

„mit olvashatott, hol, mikor Zebulon, külföldön, a saját forradalmi tevékenységéről?” Válaszom: le van írva, hogy újságot, miután sikeresen elszökött Magyarországról és kikerült a cselekményből. De ezt miért kellett volna ennél jobban részletezni?

 

„Mindenváró Ádámnak nagy birtoka, vagyona van – de soha nem volt pénze, s nem voltak jobbágyai. Akkor kik s hogyan dolgoztak a birtokán?” Válaszom: ő egy vicces figura, egy Pató Pál úr. Ilyen ember nyilvánvalóan nem létezett, de azért mégiscsak egy létező embertípust parodizál – éppen azzal, hogy az irrealitásig viszi el a különcségeit, a világhoz való hozzáállását.

 

„Ödön szerint Alfonsine ‘mindazon csapásnak, mely hazánkat érte, sugalmazó ördöge volt’ – ez azért egy kormánybiztostól igencsak erős túlzás”. Válaszom: igen, Ödön túloz, mert ezt dühösen mondja. Vajon van ember, aki dühében nem mondott még ostobaságokat?

 

Margócsy a lezárásban újra felhozza azt a megállapítást, hogy A kőszívű ember fiai kifejezetten a szocialista kultúrpolitika miatt kapta meg mai helyét a magyar kollektív emlékezetben és az irodalmi kánonban. Hogy ne szaporítsam tovább ennek az amúgy is hosszúra nyúló írásnak a szavait, erre most hadd mondjak csak annyit: még ha a szocialista rendszernek, ideológiának sok vitatható eleme is volt, de ezt a konkrét lépést azért teljes szívemből köszönöm nekik.