Pont egy évtizede Fodor Marcsi barátnőmmel beültünk Pesten egy kávézóba. Akkoriban még nem úgy ismerték őt, mint a nőtörténeti ismeretterjesztés egyik megkerülhetetlen arcát Magyarországon, de a külföldi életről írt színes, izgalmas tudósításainak már akkor is sok rajongója volt (köztük magam is). Tíz éve ilyenkor éppen visszatértek Magyarországra egy pár évre, a lányai felső tagozatba jártak, ő pedig nagyon szeretett volna valami fogást találni a mai gyerekektől oly távol álló, első látásra érdektelennek tűnő kötelező meg ajánlott olvasmányokon. Amikor felvetettem neki, hogy A kőszívű ember fiainak van ám feminista olvasata is, rögtön lecsapott rá, hogy ezt beszéljük át részletesebben. Így kötöttünk ki a pesti kávézóban, nekem talán szünet lehetett éppen az egyetemen, hiszen akkoriban én sem az voltam, aki ma vagyok, hanem bécsi diák. (“Le Metternichhel! Éljen az Aula!”) De azért az látszik, hogy a mai énjeinknek ott volt a csírája már tíz évvel ezelőtt is…

 

Ez a réges-régi beszélgetés most Bodrogi Csongor remek írásáról jutott eszembe, amelynek kapcsán itt is meg kell jegyeznem, hogy szép próbálkozás volt, de engem még mindig nem győzött meg. Továbbra sem érzem, hogy Az arany embernek számomra értékelhető humora lenne, és nem is szerettem meg jobban, mint előtte. Abban viszont egyetértek Csongorral, hogy ha van is vele gondom, az nem a nőábrázolásokra vonatkozik, hiszen még a kevésbé jól sikerült Jókai-regényekben is kifejezetten karakteres, izgalmas, sokrétű női szereplők sorakoznak fel. Nyilván nem tekinthetünk el attól, hogy egy XIX. századi férfi író találta ki őket, meg hogy magukon viselik a kor társadalmi konszenzusának mindenféle lenyomatát, de pont az az érdekes, hogy még így is működnek. A kőszívű ember fiai pedig, amellett, hogy szerintem egyébként is a legjobb Jókai-regény, állítom, hogy ebben is, sőt, talán éppen ezért is a legjobb.

 

A mű alapkonfliktusára talán mindenki emlékszik, aki egy kicsit is figyelt a magyarórákon hetedik osztályban. Rögtön az első fejezetben meghal a címszereplő kőszívű ember, Baradlay Kazimir, aki XXI. századi szemszögből egy igazi érzelmi bántalmazó. Ugyan soha többé nem látjuk, de a hatását nagyon is érezzük, hiszen millió kisebb-nagyobb utalás van arra, hogyan nyomorította meg mindenkinek a pszichéjét a családban. Még a halála után is megmaradnak a reflexek, miszerint jaj, mit szólna ehhez vagy ahhoz az öreg, mikor csap le ránk a büntetése még a túlvilágról is. Éppen az a kettősség működik nagyon jól a regényben, hogy az első fejezetben valaminek a végét látjuk, miközben tudjuk, hogy ez valójában kezdet. Azon a terápiás folyamaton, miszerint merhetünk őszinte érzelmeket kifejezni, gyengédnek lenni, önállóan dönteni az életünkről, egyszóval hogy merhetünk szabadok lenni, a család összes tagjának külön-külön végig kell mennie. Amíg ezt nem teszik meg, Kazimir továbbra is uralkodik rajtuk, hiába halott.

 

Ennek a folyamatnak a fő mozgatórugója az özvegy, a fiúk anyja, akit (nyilván ez sem véletlen) a narráció Baradlaynéként emleget, keresztneve, a Mária talán csak két helyen szerepel az egész regényben. Hiszen ez a nő még a férje halála után is Baradlayné, éppen erről szól a történet. Első ránézésre autonóm személynek tűnik, hiszen a férje halálos ágyán megfogadja, hogy márpedig semmi sem úgy lesz, ahogy az öreg parancsolta, most végre ő jön. Na de vajon valós autonómia ez? Nyilván nem. Inkább mint egy megkésett tizenéves lázadás, amikor valami ellen határozzuk meg magunkat, és ösztönösen kötözködünk, vitatkozunk, feszegetjük a határokat. Mária számára talán életében először nincsenek határok: tizenhat éves korában már anya volt, így gyaníthatjuk, hogy tizennégy-tizenöt éves kora körül lett Kazimir felesége, őt is nevelte, formálta, hajlítgatta a férje, nemcsak a közös gyerekeiket. Vagyis ő tényleg arra a pontra tér most vissza, ahol ez az egész elkezdődött, negyvenévesen is egy tizenéves lány szellemisége lobog benne. Ez az ő fejlődéstörténete is, nemcsak a fiataloké.

 

A cselekmény szintjén lépésről lépésre, logikusan bontakozik ki mindez. Mária hangosan zokog a temetésen, és a Nabuccóból énekeltet a kórussal, holott Kazimir gyűlölte az operát, az érzelmes jeleneteket meg pláne. Ezután anyja hazahívja Ödönt külföldről, megengedi, hogy szerelmi házasságot kössön a pap lányával, Arankával, ő maga viszont elutasítja Rideghváry kezét, hiszen még csak az kéne, hogy megint a nyakára üljön egy férfi. Ödön személyében progresszív főispánja lesz a vármegyének, Mária kicsit hátradőlhet, megnyugodhat ebben. Időről időre előveszi a listát, amelyet Kazimir leíratott vele mindannyiuk jövőjéről, és már-már kicsinyes lelkesedéssel húzogatja ki róla mindazt, aminek sikerült megvalósítania az ellenkezőjét.

 

Közben persze ez a magánéleti konfliktus kiterjed a közéleti színtérre is, egyre gyűlik, majd robban a feszültség, kitör a forradalom, majd a szabadságharc. Mária egészen radikális, sőt, mondhatjuk, hogy irracionális módon ragaszkodik a szabadság eszméjéhez, és a fiait is ebbe az irányba tereli. Ödönt kell a legkevésbé győzködni, aki eddigre már boldog családapa, és tudja, hogy ezt az anyjának köszönheti. Richárd már nehezebb eset, tépelődik, szembeköpheti-e a katonai esküjét, de amikor az anyja és a menyasszonya, Edit együtt szöknek be a táborba halálos veszedelmek közepette, természetesen sikerül meggyőzniük. Bizony, A kőszívű ember fiai többszörösen is átmegy a Bechdel-teszten, Máriának kifejezetten erős jelenetei vannak Arankával és Edittel, abszolút megvalósul közöttük az, amit ma úgy nevezünk, sisterhood.

 

Jenő helyzete viszont a legkomplexebb és legellentmondásosabb. Arra ugyanis nincs esélye, hogy egyszerre lehessen a szabadságharc eszméjének támogatója és Alfonsine szerető férje. Mária megveti a két Plankenhorst nőt, Antoinette-et és a lányát, Alfonsine-t, amiért udvarhűek, a forradalmi időkben köpönyegforgatók, látszólag az új idők eszméinek hívei, valójában viszont kémek. Nem viselheti el, hogy a fia egy ilyen asszonyt hozzon a házhoz, így a regény egyik legjobb jelenetében jókora adag érzelmi zsarolással ráveszi Jenőt, térjen vissza Nemesdombra, hagyja faképnél (gyakorlatilag az oltár előtt) Alfonsine-t. A befolyásolható, talán legsérültebb pszichéjű legkisebb fiú meg is teszi ezt, hiszen a szülői akarat mindenek felett – de soha többé nem lesz boldog. A szabadságharcban nem vesz részt, végig otthon vagy a családi nyaralóban teng-leng, festeget, Ödön családjára vigyáz, és abszolút egy depressziós ember benyomását kelti. Nem véletlen, hogy amikor egy félreértés meghozza a lehetőséget, egyáltalán nem ragaszkodik az élethez, hanem rohan mártírhalált halni. Nemcsak azért, hogy megmentse Ödönt, a családapát – hanem hogy elpusztítsa Jenőt, aki nem lett családapa, mert az anyja nem hagyta, hogy azzá váljon.

 

Így tehát azt látjuk, hogy Mária, nagy igyekezetében, hogy mindenben szembe menjen Kazimir akaratával, tulajdonképpen maga is Kazimir lett. Hiszen, ahogy Eric Berne is megírta, az ellentétes sorskönyv csak látszólag autonómia, valójában nem az. Mária ugyanúgy beleszólt Jenő magánéleti döntésébe, mint az öreg, ugyanúgy ráerőltette a saját akaratát, nézeteit. Ezt olyannyira nem rejti véka alá a regény, hogy a huszonötödik fejezetben konkrétan ez hangzik el róla: “Hanem annak a nőnek is kőszíve legyen, aki ezt teszi! Kőszív, de gyémántszív! A gyémánt az a kő, amelynek lelke van.” Majd amikor Jenő halálhírét meghozza egy zsandár, Mária előbb a Kazimir-időkből megmaradt pókerarccal veszi ezt tudomásul, majd zokogva omlik össze férje portréja előtt, és elismeri: “Én jót akartam. Isten a tanúm. Nem tudtam én, hogy ez így fájni fog.” De talán az igazi autonómia éppen ezekben a pillanatokban kezdődik, amikor a nő végre abbahagyja a küzdelmet Kazimir szellem(iség)ével, és így nem sokkal később megbékél vele, húsz év múlva (az epilógusban) pedig már Jenő elvesztésével is.

 

Mária gyűlölködése Plankenhorsték iránt egyrészt érthető, másrészt viszont igazságtalan. Hiszen két nőről van szó, akik férfi nélkül élnek, és a XIX. században ehhez olyan túlélési mechanizmusokat kellett kifejleszteniük, ami persze az ő pszichéjüknek sem tett jót. Antoinette-ről többször elhangzik, hogy tulajdonképpen elmebeteg, a regény vége felé a “hálátlan” Alfonsine be is csukatja valami elmegyógyintézetbe. (Megjegyzem, éppen Fodor Marcsi barátnőm írt már sokat arról, hogy a XIX. században rengeteg nő kapta meg ezt a diagnózist pusztán azért, mert erős akarata, önálló élete, saját igényei voltak…) A két nő a fojtogató társadalmi konvenciók miatti feszültséget folyamatosan egymáson vezeti le, gyakorlatilag gyűlölik egymást, miközben Alfonsine valahol mélyen önmagát gyűlöli a leginkább. Hiszen választhatta volna a lázadást, a törvénytelen gyerek vállalását, a kitaszítottságot, de ehhez emberfeletti erő kellett volna, ő pedig csak simán egy ember. Megalkudott, játszotta tovább a társasági élet nevű kétszínű játékot, így soha nem adatott meg neki a családi boldogság – sem Ottóval, akit szeretett, sem Jenővel, akit azért el tudott volna viselni. (Bocs, Fritz, tudom, hogy te is futottál még, de ebben a ligában neked sose volt esélyed…) Mindeközben egyébként Plankenhorsték is átmennek a Bechdel-teszten, rengeteg interakciójuk van hol egymással, hol Edittel, hol Betti komornával, hol az apácákkal.

 

Már így is túl hosszúra nyúlik ez az írás, így azt csak futólag említem meg, hogy mindeközben mennyiféle más női reprezentáció vonul még végig a regényen. A humoros szereplőknek például megvan a maguk női megfelelője (Szalmásné, Tallérossyné, Mindenváróné), Zebulonnak meg még az öt fura nevű lánya is, akik nélkül sokkal színtelenebb lenne a történet. A bécsi zöldségárusné az egyik legjobb mellékszereplő, Kaszáné, a lelencgyerekek dajkája pedig pont azért annyira borzalmas figura, mert hiteles – de ha ő nincs, sokkal kevésbé domborodna ki, milyen óriási is volt Alfonsine bűne. Merthogy, ha valamiben, ebben igazán XIX. századi módon gondolkodik Jókai: Mária minden hibája ellenére azért dicsőül meg, mert végső soron szerette a fiait és jót akart nekik, Alfonsine pedig azért kárhozik el elevenen, mert nem vállalta az anyaságot, eldobta a gyermekét. De a legvégén, a kórházi szobában Mária még az elszegényedett, nagybeteg Alfonsine-ról is gondoskodik, egy kicsit még neki is az anyja lesz, és ezzel ezt az utolsó, legfájóbb múltbeli sérelmet is elengedi. Szabad lesz.

 

Köztudott, hogy Jókai eredetileg az Anya örökké címet szánta ennek a regénynek, és menet közben módosította A kőszívű ember fiaira. Szerintem jól tette, hogy váltott, hiszen a végleges cím, hiába férfiközpontú, furcsa módon mégis sokkal jobban megvilágítja a regény legfontosabb feminista olvasatát, a szabadságkeresés, autonómiára törekvés folyamatát. És amíg az Anya örökké cím egyértelműen Alfonsine ellen foglalna állást, A kőszívű ember fiait olvastán muszáj elgondolkodnunk azon, hogy a maga szempontjából, a maga behatárolt keretei között valahol neki is igaza volt. Mert lehet egyszerre szubjektíve igaza egy Baradlayné Máriának és egy Plankenhorst Alfonsine-nak. És ezzel ez a XIX. századi regény szép csendben, diszkréten, észrevétlenül megérkezett a XXI. századba.

 

Kép forrása: diafilm, 1954