Hacsek Zsófiát 2005 novemberében, a Rákospalota felé közlekedő régi 25-ös buszon ülve ragadta magával a megvilágosodásszerű érzés, hogy márpedig ő egy napon Bécsben fog élni. Ez csak látszólag mondott ellent annak a ténynek, hogy már akkor is az irodalom körül forgott az élete, és imádott elmerülni a magyar nyelv lehetőségeiben. A Bécs iránti rajongás ugyanis nagyon is irodalmi eredetű: A kőszívű ember fiaiból származik. Ebből is kitalálhatjuk, hogy Zsófia mindig is kicsit furcsa volt, akinek a füle mellett elsüvítettek az olyan konvenciók, mint például hogy fent nevezett regényt csakis utálni lehet az érthetetlen nyelvezete miatt. Sok év eltelt, de ő azóta is "kigondolkodik a dobozból", ami sok egyéb mellett azzal jár, hogy ilyen rettenetes tükörfordításokat gyárt átlagos angol meg német kifejezésekre*, és az anyukája nemrég rászólt, hogy túl gyakran használ olyan idegesítő szófordulatokat, mint "ingatlan" meg "narratíva". Zsófia különcségén valószínűleg nem segített, hogy tizenkét éve tényleg elköltözött Bécsbe, ahol öt éve mesterdiplomát szerzett szociokulturális antropológiából, négy és fél éve pedig továbbvándorolt a közép-angliai Coventrybe. Kisprózákat és verseket irodalmi folyóiratoknak, tudományos cikkeket pedig tudományos folyóiratoknak küldözget, és mindig nagyon boldog, amikor megjelennek. Rendszeres szerzője a Librariusnak és a Szófának, ahol kulturális cikkekkel és tárcákkal támad. Volt idő, amikor azt hitte, hogy művésznéven fog regényeket írni - ebből egyelőre egyetlen regény valósult meg, úgyhogy lassan tíz éve nem tudja, hogy kezdjen-e még valamit a Palotai H. Zsófia névvel.

 

*Most éppen a "to think out of the box" esett áldozatul.

 

 

373.jpg

 

Hacsek Zsófia: Titkom

 

Esteledik. Odafent állok a schönbrunni parkban
a Gloriette mellett, reszketeg tóvíz előtt.
Egy-két utolsó turista, látom, hazaindul,
mindjárt itt maradok a kacsák közt egyedül.
 
Két reflektor pislog, s a Gloriette sárga falára
egy villantással színaranyat vet a fény.
Reszket a víz, reszketnek a fák és reszket a lég is,
jelzőhang búg fel, zárják már a kaput.
 
Szemben a város, a hosszú, aranyló-rőt-zöld fénycsík.
Két percem van még, csak ennyi jár idefent.
Körbelesek, nem látnak-e, mielőtt nekivágok:
teszek egy nagy kört a két reflektor előtt.
 
Visszafelé már tánclépéssel térek és forgok,
s nézem az óriás nőt ott a Gloriette falán.
Óriás árnyék, halovány, szürke, karja az égben,
elillan odafent. Magasabb, mint a tető.
 
Táncolok. Így táncolt itt az a szép Izabella,
amikor felvette József király gyűrűjét.
így táncoltak s hajlongtak a húgok előtte,
mielőtt elérte őket a száműzetés.
 
Kastélyok fülledt melege, zárdák mészszagú nyirka
ma is őrzi talán honvágyó sóhajukat.
Schönbrunn, Schönbrunn…! Így táncolt itt Mária Lujza
könnyezve, miután sorsa beteljesedett,
 
s itt illette fia, az a fess, szép reichstadti herceg
ábrándos csókkal Zsófia hattyúkezét.
Itt húztak ländlert, polkát, császári keringőt,
Száz csinos csipkefodor hullámzott kék Dunaként.
 
Óriási árnyék hívta elő, lám, mindeme múltat
s rég holt aranyvilág tükre az éjszínű tó.
Vége a táncnak, a szellemek visszasuhannak
a múltba, ahová valók, s a szellő marad nekem.
 
Hazamegyek. Odalent a rudolfsheim-templomi óra
fehéren ragyog, akár éjjeli bagoly szeme.
 
2014. április 24.