Bodrogi Csongornak, a vasárnapi verssorok mellé
Mária Antónia, XVI. Lajos francia király felesége az 1780-as években elzarándokolt Rousseau sírjához, és lerótta kegyeletét a példaképként tisztelt mester előtt.
Nem volt ezzel egyedül; Ermenonville olyan volt kortársak számára, mint a mi kortársainknak Neverland Ranch, ahol még talán látszanak az excentrikus zseninek a lábnyomai; mint a Central Park West, ahol a hős tragikusan és visszavonhatatlanul itthagyta ezt a világot. Rousseau sztár volt, ez kétségtelen. Inkább azon szoktak meglepődni az emberek, hogy pont a kalácsos költekezős máriántoánett, a felvilágosodás nagy ellensége, a társadalom fejlődésének kerékkötője, akinek emiatt még a fejét is le kellett vágni!, hogyan szerethette Rousseau-t.
Pedig Mária Antónia (de oké, nevezzük csak a híres-hírhedt nevén: Marie-Antoinette) igazi Rousseau-i ember volt, mondhatni Rousseau-ibb ember volt Rousseau-nál. Ebben kétségtelenül segítségére szolgált a privilegizált pozíciója. Ő megtehette, hogy a gyereknevelésen, a szoptatáson, a természeti környezet alakítgatásán és fenntartásán, a friss levegő jótékony hatásain tűnődjön. Mit megtehette: meg kellett tennie. Úgy vergődött ő is, és férje, a király is a barokk udvarban, mint valami pókhálóba szorult rovarok. És ha egy-egy szálat át is lehetett fonogatni, magukra vonva egy rakás ősnemes haragját és megvetését, magát az alapstruktúrát mégsem változtathatták meg.
Ekkortájt vonult vissza Marie-Antoinette a Kis-Trianon kastélyba (fontos: ez NEM a magyarság számára olyannyira tragikus Trianon, hanem egy teljesen más kastély, csak a neve azonos), ahol tulajdonképpen egy, a nyilvános udvarral párhuzamos, privát udvart tartott fenn. A társaságába csak meghívásos alapon lehetett bekerülni, és egy-egy nagy fogadást, ünnepséget leszámítva egyszerre csak kevés embernek jutott itt hely. Főleg a családtagoknak és a legközelebbi barátoknak. Aztán a kastélytól nem messze egy kis mintagazdaságot is építtetett a királyné, és figyelte, számon tartotta, hogyan működik. A bizalmasai hamar beleszoktak az etikettelenségbe, amely után kínszenvedés volt visszatérni az igazi udvarba, és a gyerekei, köztük a Napkirály legifjabb leszármazottja, a trón várományosa is, ugyanolyan vadul ordítva rohangáltak a kertben, mint a játszótársaik, az alattvalók.
Titokban polgárok lettek. A kis királyfi is. Maga a király is.
Mint egy Russzó Ermenonvillében, ember és polgár leszek, ember és polgár leszek.
Nagy és fájdalmas ugrás volt ez a térben. Franciaországból, az akkori Európa ragyogó (bár már kissé recsegő-ropogó) nagyhatalmából a Habsburg Birodalom provinciális kis porfészkébe. Az már kevésbé melodramatikus, hogy a Kis-Trianon tava mellől (szép) a Balaton partjára (az is szép). Csokonai Vitéz Mihálynak Franciaország elérhetetlen vágyálom maradt csupán. Ami viszont megadatott neki: valami egészen csodálatraméltó emberi tartás, belső ellenállás. Nemcsak lírai szerep, de a leveleiben is visszatérő mozzanat.
Ezerszer is leveszi a kezét a rettenetes szellemi és mentális állapotban lévő Magyarországról, ezerszer is megfogadja, hogy ezeknek többé egy sort sem, és aztán ezeregyedszer is ír, és szól, és reménykedik. Csokonai mindenhová vitte magával Ermenonville-t. Csurgóra is, Füredre is, pláne Debrecenbe is, ahol majd harmincévesen még mindig az anyjával lakott, csak aztán a tűzvész elpusztította az otthonukat. Csokonai és az anyja immár, érthető módon, két házat tervezett a telekre, ez volt szegény világpolgár költőnek a non plus ultra, óriási lelkesedéssel vágott bele, tervezte, építtette a kis házat, A Kis Házat. De soha nem lakott benne. Nem tudták olyan gyorsan építeni, amennyi idő alatt a tuberkulózis végez egy emberrel.
Ha minket értesz azon boldog barbárok címzete alatt, e megtiszteltetéshez érdemünkön kívül jutottunk, újabb időkben a magyar is kezd lelki letargiájából ébredezni, s többé nem Csokonai a legutolsó költő, ki a literatúrában helyet foglal, s nem a „Tudós palóc” az egyetlen folyóirat, mely a szépirodalmat képviseli.
Amit Jókai, ez a bezzeg majdnem nyolcvan évet megélt Jókai nem írt meg a XIX. századi Magyarországról, az nincs. Kíméletlenül odatartotta a tükröt az oligarchák elé, akik közül még a birodalomhű, kegyetlen, kőszívű Baradlay Kazimir a legszimpatikusabb. Erős a mezőny, na. Ott van alternatívának például az ősmagyarkodó, felfuvalkodott, röhejesen ostoba, ösztönember Tanussy Decebál, meg a (legalábbis a történet elején) bulis-piás-kurvázós, szűk látókörű Kárpáthy Jancsi úr. De éppen az teszi érdekessé az Egy magyar nábobot, hogy nemcsak a többiek látják tisztán, mennyire szörnyű, fenntarthatatlan ez a rendszer, hanem még maga Kárpáthy is belátja ezt, és megjavul. Nem lép ugyan ki a saját korlátai közül, de legalább jó irányba feszegeti őket. És így majdhogynem olyan hőssé magasztosul ő is, mint az idealizált Szentirmay Rudolf.
De van még itt egy pár érdekes szereplő, mondjuk mint Barna Sándor, az okos és nagyszívű asztaloslegény, aki végigasszisztálja, hogy a szerelme mást szeret, máshoz megy feleségül, terhes lesz, végül gyermekágyi lázban elsorvad. Szeretek úgy gondolni az Egy magyar nábobra, mint a magyar szentimentalizmus utolsó nagy dobására (Fannitól Fannyig), miközben nyugaton ekkorra már a romantika is kezdett idejétmúlttá válni – és erről maga Jókai is megemlékezik, amikor Lord Byron halálát teszi meg a cselekmény egy fontos fordulópontjának. De azért ez a regény még mindig tiszta (pre)romantika. Barna Sándorral Rousseau sírjánál találkozunk először, és Fanny sírjánál búcsúzunk el tőle.
Tényleg mindenki Ermenonville-be ment. Köztük egy osztrák származású francia királyné, egy magyar költő, bár ő csak elméletben tette meg az utat, a reformkor nagy magyar vezéregyéniségei, labanc és kuruc származású egyaránt, és még egy Franciaországban inaskodó magyar asztaloslegény is, bár ő csak képzeletben létezett.
De ez egyébként miért is fontos? Miért kellett ezt így összeírni, és ennyire hosszan? Hol van a gondolatmenet vezérfonala, az értelme, a logikája?
Drága olvasó, ha te még mindig valami teleologikusat keresel itt, akkor elnézést, de rossz helyen jársz. További szép napot, jó utat, minden hasonlót kívánok.
Vettem egy kis házat.