Pár évvel ezelőtt nagy botrányt kavart Tóth Krisztinának egy ártalmatlan megjegyzése Jókairól. Azt mondta egy interjúban a költőnő, hogy Jókai a mai olvasókat nem tudja megszólítani, nőképe elavult, és példának hozta fel Az arany embert, ahol a női szereplők alárendelt szerepet játszanak, amivel egy mai fiatal lány a legkevésbé sem tud azonosulni.
Meggyőződésem, hogy minden irodalomnak csak jót tesz, ha viták lángolnak föl körülötte, ezért Tóth Krisztina véleményét akkor is nagyon hasznosnak és érdekesnek tartottam, ha egyébként a legkevésbé sem értettem egyet vele. Hiszen éppen Az arany emberben négy női főszereplő is van, és mindegyik teljesen különbözik a másiktól! Athalie egy igazi fúria, roppant okos és öntörvényű nő, engem már gyerekolvasóként is vonzott tagadhatatlan gonoszsága ellenére. Timéa a mindent magába fojtó, introvertált szépség, de ő is képes rá, hogy Timár távollétében egyedül vezesse annak bonyolult üzleteit, voltaképpen a mai üzletasszonyok elődje, aki azonban magánélete igazi vonzalmait mindig elrejti nemcsak a külvilág, de önmaga elől is. Noémi, a Senki szigetén élő lány a természetes, ösztönös női szépség és boldogság, komplexusok és elfojtások nélkül, tele romlatlan életerővel. Teréza pedig a bölcs asszony, aki mindenen túl van, és mindent ért. Ezeknek a női szerepmintáknak egyikével se tudna azonosulni egy mai lány olvasó?
Részben Tóth Krisztina állításainak nyomán kezdtem el hosszú idő után ismét Jókait olvasni. Megtaláltam a lakásunkban A lőcsei fehér asszonyt, és nagy kíváncsisággal vettem kézbe. És megdöbbentem. Nem is csak azon, hogy a legkevésbé sem találtam igaznak az „alárendelt nőkről” hangoztatott sztereotípiát (a lőcsei fehér asszony konkrétan egy egész európai léptékű háború legkülönfélébb szálait tartogatta a kezében), hanem mindenekelőtt Jókai sziporkázó humorán. A regény annyira vicces volt, hogy nem is emlékszem sok megközelítően hasonlóra sem irodalmi olvasmányaim között. (Talán egyedül Daniel Kehlmann könyvét, A világ fölmérését merném mellé tenni.) Villamoson sokszor hangosan fölnevettem, rengeteget vihorásztam, és el is csodálkoztam, hát hogyhogy nem evidencia mindenkinek, hogy Jókai a magyar kultúrtörténet egyik legnagyobb humoristája (is) volt.
Gyártottam is egy elméletet erről, melyet magánbeszélgetésekben többször hangoztattam. Az elméletem úgy szólt, hogy Jókairól a filmfeldolgozások miatt alakult ki merőben fals képünk. Aligha állunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy sok középiskolás hajlamos a kötelezők elolvasása helyett egy filmfeldolgozást megnézni. Márpedig ezek a hatvanas, hetvenes években készült filmek egy lassú, avítt, merev világot ábrázolnak, miközben Jókaié minden volt, csak lassú, avítt és merev nem. Egyetlen igazán autentikus filmfeldolgozásra emlékszem csupán: a nyolcvanas években készült csodálatos, vibráló humorú rajzfilmre, a Szaffira. A történet persze igen sok ponton eltér a Cigánybáró című kisregényétől, de ez csak újabb példáját adja annak, hogy egy műalkotásban sohasem a cselekmény a leglényegesebb. A Szaffi pontosan visszaadja azt a játékosságot, szemtelenséget, egyszersmind a romantikus képzeletnek azt a merész csapongását, ami Jókai könyveit jellemzi.
El is meséltem mindezt Jókai-rajongó szerkesztőtársamnak, Hacsek Zsófiának, aki mélyen egyet is értett, ugyanakkor megjegyezte, hogy szerinte Az arany ember éppenséggel kivétel. Az egyetlen Jókai-regény, amelyet nem szeret, és éppen azért, mert abban nincs humor.
Ezen az állításon nagyon meglepődtem. De nem úgy, mint Tóth Krisztináén. Tóth Krisztina állítására azonnal kész volt a cáfolatom, mihelyt picit jobban belegondoltam, miféle nőalakokkal dolgozik Jókai. Ám azt, hogy Az arany ember humoros könyv-e, sőt hogy egyáltalán van-e benne humor, elég nehéz lett volna bizonyítanom.
Hiszen csakugyan! Mintha Jókai itt elfelejtett volna minden gyerekességet, és elhatározta volna, hogy ha törik, ha szakad, ő most ír egy igazi, komoly, felnőtt regényt, olyat, amilyet a nagy oroszok és franciák szoktak írni. Itt aztán lesz minden, ami azokban is van: monumentalitás (a regénykezdő hosszadalmas leírása a Vaskapunak mintha amolyan metaforikus vaskapu volna: ide bizony csak komoly emberek nyerhetnek bebocsáttatást, olyanok, akik képesek harminc oldalon keresztül hegymozgásokról és geológiai folyamatokról olvasni!), társadalombírálat, kapitalizmus-kritika, lélekelemzés, századvég felé mutató dekadencia és életuntság is, egyszóval Jókai itt nem egy Szaffi-szerű valamit írt, nem mesét, és a legkevésbé sem volt célja humorizálni, hanem célul tűzte ki, hogy megírja a Nagy Magyar Realista Nagyregényt.
De hát sikerült-e? Nehéz elvonatkoztatnom attól, hogy én magam nagyon szeretem Az arany embert, és elképzelhetetlennek tartom, hogy szeressek valamit, amiben nincs humor.
Elképzelhető-e egyáltalán jó könyv humor nélkül?
Kosztolányi szerint nem. És én egyetértek ebben (is) Kosztolányival. A humor lehet sziporkázó, szemtelen és a gyerekességig frivol, mint A lőcsei fehér asszonyban. De létezik másfajta humor is. Tolsztoj és Dosztojevszkij is humorosak, Stendhal és Flaubert is, sőt még Zola is, hiába hogy olyan komolyan méltóságteljesnek és felnőttesnek tűnik föl mindegyik. Az ő humoruk az összeillesztés humora. Azaz: együtt látnak és láttatnak látszólag egymástól teljesen különböző dolgokat, és megmutatják, hogy ez a sok minden mind egyenértékű. Aki nem humoros (jellemzően a publicisztikák írói, a politikusok vagy a politizáló Facebook-kommentelők), az mindig éles különbségeket tesz a dolgok között, jókat és rosszakat láttat, gonoszakat és tisztákat. Jókai egyáltalán nem. Persze nála is vannak mindig gonoszak és jók is, de a gonoszaknak is vannak igazságaik (Krisztyán Tódor létezése éppen azért fáj annyira Timárnak, mert tudja, hogy igaza van), és a jóknak is vannak gyengeségeik (a Senki szigetének gyengesége éppen már a nevében ott rejtőzik; létezése csak a nemlétezés síkján lehetséges). Minden szereplő egy kicsit vonzó és egy kicsit taszító is, Jókai egyszerűen képtelen fotelforradalmár-Facebok-kommentelő módon gondolkodni, pusztán annál fogva, hogy író, és hogy jó író.
Igen, Az arany ember talán egy picit más, mint a legtöbb Jókai-regény, de azt hiszem, benne is ott rejtőzik a humor, ha kissé rejtettebben, kissé áttételesebben is, mint mondjuk A lőcsei fehér asszonyban.
Hiszen a humor talán nem is más, mint az élet viszonylagosságának megláttatása. És Timár Mihály már önmagában is ez a viszonylagosság. Az élet legnagyobb nyertese, miközben a legnagyobb vesztes is, egy szerencsétlen, boldogtalan ember, pokoli házassággal, tele önváddal és bűntudattal. Arany ember? Hiszen már a cím is ironikus. Lehet-e humortalan egy regény, amelyiknek már a címe is ironikus?!