Keömley-Horváth Boglárka nyerte el 2024-ben a Petri-díjat. Az átadó december 22-én délután volt a FUGA-ban, a Budapesti Építészeti Központban. A díjazott mellett Bálity Csaba és Szabolcsi Viktória jutott a döntőbe, mindannyian felolvastak a kötetterveikből. Fenyvesi Orsolya laudációjából (melyet Deres Kornélia olvasott fel) többek között az derült ki, hogy a Google segítségével tudta meg, hogy Keömley-Horváth Boglárka adatvédelmi jogászként dolgozik, és úgy képzeli őt, hogy ül a házibuliban a füles fotelben, mesél, és a társaság a legnagyszerűbb fajta nevetéssel fonja körbe, az együttérzővel. Elsősorban a novellák okos, bátor humora ragadta meg. „Micsoda diadal, amikor lelki szorongattatásunkból, a hétköznapi nyavalyánkból, változatos idegállapotainkból, apró vakító párkapcsolati őrületeinkből úgy eszmélünk fel, hogy nevetésen kapjuk magunkat. [...] Ez egyfajta túlélési stratégia is, akárcsak az írás.” Keömley-Horváth Boglárka nagy túlélő, életerő sugárzik a szövegeiből.

 

Keömley-Horváth Boglárkával Nagy Gerzson beszélget.

 

 

 

   Nagy Gerzson

 

Nagy Gerzson: Tényleg ilyen vagy, amilyennek Fenyvesi Orsolya elképzel? Ülsz a füles fotelben, történeteket mesélsz, mint a társaság középpontja? Mesélj most kicsit magadról!

 

Keömley-Horváth Boglárka: Régebben tényleg volt egy ilyen dinamika, mármint a hangos történetmesélés nagy társaságokban. Izgatott nagyon, hogy egy történetet hogy mondjak el érdekesen, úgy, hogy még igaz is legyen. Ez azóta sokat változott, kicsit csendesebb lettem, és a nagy társaságok se vonzanak annyira, de a történetmesélés továbbra is érdekel. Talán pont ezért is született meg ez a kötet. Egyébként, ha jobban belegondolok, gyerekkoromban a kedvenc elfoglaltságom a szerepjáték volt. Szerettem kitalálni, hogy mi történjen. Ez még érdekes lehet.

 

 

 

 

NG: Naspolya elipszilonnal – ez a Petri-díjas kötetterved címe, eredeti és különleges, ugyanakkor nem ad túl sok segítséget, támpontot az olvasónak. Honnan jött az ötlet, és mire számítsanak az olvasók, milyen történetre?

 

KHB: Azt az egyet tudtam előre, hogy legfeljebb kétszavas címet szeretnék, mert a hosszú nevem mellett hülyén nézett volna ki egy hosszú valami. Sajnos arra nem emlékszem, hogy mikor döntöttem e mellett a cím mellett, csak arra, hogy az összes többi ötletem szörnyű volt. Az egyik rövid történet a kötetben Naspolya, elipszilonos jével címet kapta, ez tetszett meg, és gondoltam tovább.

 

NG: A laudációban novellákat említenek, egyetértesz ezzel? Novelláskötetet vagy regényt írtál?

 

KHB: Egy olyan regényt, ami sok kis jelenetből áll össze. Egy részük önálló novellaként is megállná a helyét, a többi pedig csak a regény többi részével együtt értelmezhető.

 

NG: Hogyan írsz? Jegyzetelsz szigorú napirend szerint vagy kampányszerűen? Elsőre kijönnek belőled a nyomdakész mondatok, vagy sokat simogatod, csiszolod a szöveget?

 

KHB: Minden hasznosnak tűnő gondolatot feljegyzek, ezt nagyon komolyan veszem. Akkor is, ha félálomban jut eszembe valami. Felülök, leírom, visszadőlök. A másik tipikus helyzet, amikor úgymond ihletet kapok, az a séta vagy futás. Mindig is ilyen voltam, a nagy gondolatok séta közben jutnak eszembe, sőt, megőrülök, ha legalább egy húsz percet nem megyek el valahova gyalog. A másik szabály, amit követek, az az, hogy minden nap megnyitom valamelyik írásomat, legalább pár percre. Az olyan napokon, amikor nincs friss ötletem, a régieket csiszolom. Ha úgy érzem, hogy kész egy szöveg, megmutatom Mirkó Annának, Böröczki Csabának és Kovács Attilának, és átbeszéljük kéthetente egyszer a megosztott szövegeinket. Mind a hárman egyébként nemcsak írók, hanem szerkesztői, újságírói kompetenciákkal is rendelkeznek, és nem utolsósorban nagyon jó fejek. Az utolsó elv, vagy nem is tudom minek nevezzem, az az olvasás. Ha ki is marad néha az írás, akkor is olvasok a kanapén este, és közben paprikát eszem.

 

NG: 2024-ben az irodalmi diskurzust az autófikció dominálta. Te hova sorolod a regényedet? Mennyire bánsz őszintén a karaktereiddel?

 

KHB: Sokat foglalkoztatott engem is az autofikció, ez meg is látszik a szövegen. Néha bátrabban írtam bele az életemet a történetekbe, máskor pedig eltoltam magamtól, és fikció irányába vittem tovább a cselekményt. Például a férjem karakterét egy kopaszodó férfiként jelenítettem meg, pedig nagyon sok haja van a férjemnek. Ezt fontosnak tartom elmondani, hogy a férjemnek sok haja van. A főszereplő karakterénél kevesebb torzítást használtam, nem zavar, ha összekötnek vele. Ez úgyis elkerülhetetlen. Például az egyik megjelent novellám kapcsán több barátom is megkeresett, hogy nem is tudta, hogy ez meg ez történt velem. Teljesen fiktív volt egyébként a novella, de az első gondolat sokakban az, hogy a valóságban velem pont így történt. Ez szerintem teljesen rendben van így. A többi karakternél viszont pont emiatt torzítottam többet, nem akartam, hogy magyarázkodniuk kelljen azoknak az ismerőseimnek, akikkel könnyű lenne párhuzamot vonni.

 

NG: Jogászként dolgozol. Hogyan keveredtél az irodalom közelébe?

 

KHB: Véletlenül. 2017-ben csak azért mentem el Kukorelly Endre egyik írószemináriumára, mert nem volt épp programom, és azt hittem, hogy Endre fog felolvasni. Kiderült, hogy valójában másról van szó – a résztvevők felolvassák azt, amit írtak, majd együtt elemzik –, egyúttal az is kiderült, hogy én nem írok. Mégis megfogott a társaság, meg ez az egész, úgyhogy 2020-ban önként jelentkeztem egy szöveggel az – akkor már – online szemináriumra. Életem legrosszabb szövegét vittem, és ezt meg is mondták. Jólesett az őszinteség, inkább motivált, mint visszavetett. Ez az első szeminárium egyébként pont a FUGA-ban volt, ott, ahol pár hete a díjat átadták.

 

NG: Visszatérve az előző kérdéshez: a jogászság, mint szakma, élethivatás nem elégít ki? Mit jelent neked az írás, mi inspirál?

 

KHB: Érdekes dolog a jog, mert ha belegondolok, a jogszabályok, ha jól vannak megfogalmazva, akkor nem tartalmaznak felesleges szót. Szerintem zseniális dolog ez. A saját szövegeimet is igyekszem néha felülvizsgálni, hogy van-e benne olyan rész, amely már nem tesz hozzá a történethez. Aztán vagy sikerül, vagy nem, de mindenesetre ez fontos szempont a számomra. Ha valaki a szövegemet olvassa, annak én játszom az idejével. Visszatérve a joghoz, nincs bennem hivatástudat, de szeretem, hogy ez is az életem része. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy az írás mellett van valami. Ha főállásban írnék, akkor valószínűleg elkezdeném túlságosan komolyan venni magamat. A művészethez mindig is kapcsolódtam, leginkább csak fogyasztóként, és ösztönösen olyan emberekkel vettem magam körbe, akik valamilyen művészeti ágban kipróbálták magukat. Író barátom pont nem volt egyébként, de valahogy mégis ez lett a befutó. Szerintem mindenki jobban járt ezzel, a kortárs táncot is kipróbáltam, de olyan merev vagyok, mint egy farönk.

 

NG: Változott valami az életedben, mióta elnyerted a díjat? A szövegre például máshogy tekintesz azóta? Ha jól tudom, ősszel jelenik meg. Kész vagy vele?

 

KHB: Nagyon örülök a díjnak, minden nap legalább egyszer eszembe jut. Az az egy átmeneti problémám van, hogy az írásba beférkőzött valami erőlködés, és nehezen ítélem meg, hogy milyen az, amit leírok, ezért sokat törlök, és bizonytalankodom. Remélem nemsokára elmúlik. A kötethez nem nyúlok addig, amíg ez a blokk el nem tűnik. A kötet egyébként gyakorlatilag kész, kisebb módosításokat tervezek majd.

 

NG: Térjünk át magára a regényre. A központi alak az elbeszélő nagynénje, aki agresszívan teret követel magának az elbeszélő életében. Miért ezt a konfliktust tetted a regény egyik fő témájává?

 

KHB: Úgy látom, hogy a határhúzás központi téma ma sokak életében, és azt akartam körbejárni, hogy hogyan küzd az ember azzal, ha egy olyan személlyel kell konfrontálódni, aki rokon, hasonlít, és még szeretjük is. Bár nagynéném a valóságban nincs, de azzal én is küzdöttem a kisbabám születésekor, hogy kontrolláljam azt az elképesztő mennyiségű rokont és barátot, akik babázni szerettek volna minél hamarabb, én pedig csak nyugalomra vágytam. Összeszámoltam, harminc közeli ismerős jelentkezett be akkoriban. Harminc.

 

NG: Egyetértek Fenyvesi Orsolyával a szöveg bátor humorával kapcsolatban. Valóban ilyen vicces az életünk? Vagy rég rossz, ha nem tudunk a szerencsétlenségeinken, ügyetlenségeinken nevetni? Mi a célod a humorral?

 

KHB: Humor és paprika nélkül nem tudom elképzelni az életet. Apám nagyon vicces ember, úgyhogy abban nőttem fel, hogy a humor sokféle problémát megold, elfed kínos helyzeteket, vagy feldobja a hangulatot. Azt a fajta humort szeretem a leginkább, amelyik élő, és arra reagál, ami éppen történik velünk. Azt a fajta humort viszont nem szeretem, amikor azon nevet valaki, ha egy emberrel valamilyen kellemetlenség történik, mondjuk, elesik, vagy az arcába nyomnak egy tortát. Nem értem, hogy ez mitől volna vicces.

 

NG: Van elképzelésed arról, mit szeretnél ezután írni? Hogyan képzeled az írói pályádat?

 

KHB: Konkrét ötletem még nincs, továbbra is lejegyzek minden érdekes gondolatot vagy mondatot, aztán bízom benne, hogy nemsokára kirajzolódik egy terv a fejemben. A következő hónapok úgyis a Naspolya elipszilonnal kötetről fog szólni, nem bánom, hogy a fókuszt nem vonja el más. Az biztos, hogy az írás az életem része marad, aki egyszer erre rákap, az szerintem nehezen hagyja abba, hihetetlenül jó érzés írni.

 

Szövegek a Szófán Keömley-Horváth Boglárkától:

Felismered idővel

Bodzaszörp és ecet; Nem jellemző

A poszt