Új pályázat a Szófán

Három napja úton vagyunk, Athén belváros, szűk kis utcák, esti fények, kövér macskák, tülekedés az Akropoliszon. Aztán a hajón kamerázom a tengert, de nem töltöm fel az instára, pedig az ilyet illik. Facebook-on kell megosztani, ha házasodsz vagy szülsz, Instán, ha eszel vagy utazol.

A parton fekszem egy nyugágyon, felettem napernyő valami növényből. Az ötvenes naptej miatt csillogok, Andris szótlanul vájja ki a homokot a kezével, tyúklépésben végigmegy rajta, leguggol, közben mosolyog. Hosszan bámuljuk egymást, nem szólunk egy szót sem. Az első férfi, akit hosszan tudok nézni anélkül, hogy motyognék valami hülyeséget.

Ha nehéz időszakom van, szomorú és durva dolgokat nézek, és akkor az én bajomat kevésbé érzem nehéznek. Ha csak kicsit vagyok szomorú, macskás videókra kattintok, vagy betegségeket találok ki. Esetleg olyan aranyos csecsemőkről szóló felvételekre kattintok, akikre először adnak szemüveget, és nevetnek az anyjukra. Szakvizsgázás alatt Pablo Escobar áldozatairól néztem meg minden létező filmet. A felmondásom előtti este 9/11 témakörben képeztem ki magam. Nekem legalább nincs por az arcomban az összedőlő épületek miatt, és nem kell eldöntenem, hogy ezt tényleg terroristák csinálták-e, vagy a gonosz amerikai kormány a saját népével szemben, hogy megindítsa a keleti háborúkat. Apukámnak ha rossz napja van, zsé kategóriás horrort néz. Ahol először az utolsó sikoltó nőt kapja el a szörny, aztán egy értelmiségi testalkatú férfit, aki kicsit szemét.

A parton azon gondolkozom, hogy mit szoktam bekapcsolni, ha nagyon boldog vagyok. Jómódú szerelmes nő fekszik a tengernél, a barátja pedig szivecskét váj a homokba. Ez mondjuk pont egy boldog pillanat. A szüleimnél karácsonykor a keresztapára emésztjük meg a vacsorát, háromrészes, a karácsony meg három napig tart, és apukám szerint ez egy csodálatos film a család fontosságáról. Úgyhogy kevés tényleg boldog filmet ismerek.

Naxos-on nem olyan kövérek a macskák, mint Athénban, de nincs tülekedés. Mondjuk Akropolisz sem. A csillagok jobban látszódnak, Andris este mutogatja, hogy hol van a göncölszekér. Ő az első férfi, akinek megmondom, hogy fogalmam sincs, hogy melyik csillag melyik. Egy fiatalos helyre ülünk be, mások koktélt isznak, Andris tejes shake-et, én meg vizet. Ő szereti az édességet, én nem szeretem az alkoholt. Azt várom, hogy abba a korba lépjek, amikor ez már normális, és az is, hogy piacra járok szombat reggel.

Van egy busz, csak nem igazán jár, ezért mindenki autót kölcsönöz, Andris nem dől neki az ülésnek, nehogy kirakódjon a kárpitra a só, és akkor azt is kiszámlázzák. Zeusz egy naxos-i szigeten levő barlangban született, oda indulunk másnap reggel. Másfél autó fér csak el a szerpentines utakon, mindenki azért küzd, hogy övé legyen az egy autónyi szakasz, a szembe jövőé pedig csak a fél. Olyan izgalmas, hogy már én is eltartom a hátamat az üléstől, hogy ne legyen sós az izzadságtól. A Wikipédia szerint egy könnyű családi séta vezet fel a barlanghoz, ezért futócipőt vettem fel, és eltettem egy fél literes vizet. Családok tényleg sétálnak, sőt kecskék is, de én félek a sziklákon, és nőiesen sopánkodok. Aztán átváltok négykézláb kúszásra, kicsit úgy megyek, mint Gollam a gyűrűk urában. Andris nevet, segít, fotóz. Ezt se fogjuk az instára kitenni, mert nem szép. Végül visszafordulunk, Zeuszig nem jutunk fel, Andris csalódott, de udvariasan azt mondja, hogy semmi baj.

Áthajózunk Mykonos-ra, onnan indul másnap a repülőnk. A legtöbben taxival mennek a szállásra, mi gyalog, mert már kezd elfogyni a pénzünk. Aztán a járda is, úgyhogy autók mellett húzzuk a bőröndöket. A szállásunkon van medence, és egy mosolygós indiai fiú viszi fel a csomagokat a szobánkba. Igyekszünk nem nagyon lihegni, hogy azt higgyék, taxival jöttünk.

A városban rengetegen vannak, úgynevezett hömpölygő tömeg, a macskák itt a legkövérebbek. Az ékszer üzletben egy dagadt fehér cica fekszik, az emberek átlépik, senki sem hajol le megsimogatni. Lehet, hogy a gazdag emberek inkább a kutyákat szeretik. Vagy a tengerimalacokat. Igyekszünk nem nagyon vigyorogni, itt minél több pénze van az embernek, annál kevésbé mosolyog. Bemegyünk, mégiscsak ez egy macska, le akarjuk fotózni. Az eladó lány kérdezi, hogy mi a helyzet, nászúton vagyunk-e. Andris rávágja, hogy nem, de nemsokára az is lesz. Faarcot vágok, úgy teszek, mint aki tudja, hogy esküvője lesz. Egy ideig nézegetjük a gyűrűket, eljátsszuk, hogy hárommilliós gyűrűre vágyom, aztán kimegyünk, mert át kell gondolnom még, hogy melyik legyen.

Az egyik kis utcában pózolni próbálok, Andris szerint a nők keresztbe teszik a lábukat, ha fotózzák őket, mert úgy hosszabbnak tűnik, vagy oldalról kell billentett csípővel. Tényleg működik, de hunyorog a szemem, ez a kép sem lesz a befutó.

Andris bedobja, hogy reggel mehetnénk piacra reggeli után, én bólintok, közben pedig arra gondolok, hogy ő az első férfi, akihez hozzámennék, pedig az esküvőket Facebook-ra kell posztolni, én meg még Instára se tudom eldönteni, hogy melyik kép legyen a győztes.