Mohácsi Árpád
Bernhard Schlink: Die Enkelin (Az unoka)
Idén annyi lehetetlenség történt, hogy nem tudok nem szorongással olvasni a német radikális szélsőjobb előretöréséről. A felolvasó világhírű szerzője új regénnyel jelentkezett, és el kell, hogy mondjam, igazi író lett a korábbi sikerszerzőből. Az unoka című regény A felolvasóhoz hasonlóan a németek náci múlttal való viszonyát firtatja, de alapvetően más kontextusba helyezi ezt az alapkérdést. A regény mindenféle csavarokon keresztül eljut az újraegyesítés utáni Németországba, és egy hosszabb nyomozás után megérkezünk az egykori Kelet-Németország elhagyatott tájaira, ahol egy furcsa szubkultúra virágzik, militáns, szélsőjobbos németek közössége, ahol a többségi társadalomtól erősen eltérő értékrend érvényesül, hogy finoman fogalmazzak. A főhős ebből a környezetből akarja kimenteni az unokáját műveltséggel és tudással, valósággal le akarja őt nyűgözni. A főhős szeretne olykor bátrabb lenni, szükség is volna néhány dolgot kimondani, de senki nem bújhat ki a bőréből... De mi lesz így az unokával?
Bodrogi Csongor
Év végén rendszeresen készítek részletes összefoglalót az olvasmányaimról. Ez most még nincs kész, de azt már tudom, hogy a legnagyobb 2023-as olvasmányélményemnek a Buddenbrook-házat fogom megjelölni. Thomas Mann-nak minden nagyregényét olvastam már, különös, hogy épp az első maradt nekem utoljára. De voltaképpen örülök, hogy így alakult. Vannak könyvek, amelyeket egy 42 éves ember alighanem jobban élvez, mint egy 22 éves. A Buddenbrook-ház is ilyen. Bizonyos életkor fölött egyre fontosabbakká válnak azok a hétköznapi értékek, szokások, apróságok, melyek elvesztését olyannyira fájlalni tudjuk. Thomas Mann regénye erről az elvesztésről szól. Erős üzenete van ennek a kor számára is, mert világunk mély átalakulásban van (persze mikor nem volt abban?), és nem mindegy, hogy megértjük-e ezt az átalakulást, vagy belekényelmesedünk a múlt fetisizálásába.
Azt mondtam szerkesztőtársaimnak, hogy mindenkinek csak egy bekezdés jut, nem több. De nem tehetem meg, hogy ne írjak egy picit a filmekről is, ha már a Táltosfog-rovatban rendszeresen jelentkeztem filmkritikákkal. Most nem is azt emelném ki, amiről írtam, bár természetesen nagyon szerettem például az R.M.N.-t, A sértést, a Szörnyeteget, a Magyarázat mindenrét. Balzac regényének legújabb feldolgozásáról nem írtam, jóllehet az Elveszett illúziók 2021-es francia adaptációját remekműnek tartom. A kialakulóban lévő kapitalizmus világában az válik értékké, és csakis az, ami eladható. Torz tükröt mutat ez mai társadalmunknak is, amely lényegét tekintve ugyanabban a rendszerben él, mint a 19. század eleji francia. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy nézze meg ezt a csodálatos alkotást.
Jelenet az Elveszett illúziók című filmből. Forrás: port.hu
Brogyányi Eszter
Nem sokszor járok fesztiválokra, de idén lehetőségem adódott elmenni a Bánki-tó fesztiválra, ami az igencsak színes fesztivál felhozatal egyik legnépszerűbb rendezvénye. A zenei részlegén kívül számos egyéb program is megtalálható itt, mint beszélgetések, workshopok, filmvetítések és színházi előadások. A sokszínűség a fesztivál fő védjegye, ennek keretében idén először lépett fel könnyűzenei fesztiválon a Jazzbois nevű magyar jazz trió, az elsőre szokatlannak tűnő koncert iránt nagyon nagy volt az érdeklődés. Nem meglepő, hiszen a srácok vérprofi jazz-zenészek, akik olyan lazasággal játszottak, hogy a koncert közben az egyik tag, annak hiányában pengetőt kért a közönségtől, persze mindez egy pillanatra sem akasztotta meg a koncertet. A számaikban rejlő virtuozitás és játékosság a színpadon is megmutatkozott, emiatt működött a zenéjük, ami éppen annyira tért el a többi fellépőtől, mint amennyire odaillett. Más, de ezzel együtt szolid és kreatív, pont olyan, amilyennek egy mai fiatal együttesnek lennie kell.
Enesey Diána
A 2023-as év is bővelkedett szépirodalmi élményekben, amelyeknek egy részét a lapajánlók megírásának köszönhetem, de most elsősorban a számomra legfontosabb könyvekre fókuszálnék.
Az idei évben a legnagyobb hatású világirodalmi olvasmányom Annie Ernaux Évek című regénye volt, amely voltaképpen egy történetekbe csomagolt fotóalbum. Mintha versenyt futna a regény az idővel, arra törekedve, hogy legyőzze a mulandóságot és megőrizzen néhány morzsát az egyéni élettel összefonódó történelmi eseményekből. A kötet magyarul Lőrinszky Ildikó remek fordításában jelent meg.
Hasonlóan érzékletesen, szépen és humorral fűszerezve mutatja be a történelem és az individuális élet találkozási pontjait Nádasdy Ádám Hordtam az irhámat című írásválogatása, amelyben 1994-től 2022-ig számos esszé, tárca, napló, beszéd és interjú olvasható. Az itt szereplő írások személyes hangvétele ragadott leginkább magával, és persze azért is örültem nagyon ennek a kötetnek, mert A szakállas Neptun novelláin keresztül nagyon megkedveltem Nádasdy Ádám prózáit is.
Ráadásképp két mondat a lapszemlézés hozományairól: Szlukovényi Katalin csodálatos fordítása és az „Ó, ti nyelvek” zsoltár-ciklus révén igazán közel került hozzám Anne Sexton lírai világa. A kortárs magyar irodalom területén pedig az idei év nagy felfedezése számomra Benkő Imola Orsolya prózája és lírája volt.
A kép forrása: lira.hu
Hacsek Zsófia
Az év színházi élménye számomra idén is a Criterion Theatre-hez kötődik, amelyre a leghűségesebb Szófa-olvasók még a legelső Táltosfogamból emlékezhetnek. Lucy Kirkwood angol drámaíró The Welkin című drámáját vitték színre ősszel, amely egy XVIII. század közepi gyilkossági ügy története. Nem klasszikus krimi azonban, ugyanis a fő kérdés nem a gyilkos személye, hanem hogy mi lesz a sorsa. Ugyanis ha a fiatal nő tényleg gyermeket vár, amint mondja, akkor nem ítélhető halálra. A közösség nőtagjait, köztük a helyi bábát összezárják a vádlottal egy szobába, ahonnan csak akkor léphetnek ki, ha elvégezték a szükséges vizsgálatokat és egyöntetű választ képesek adni a kérdésre. Csakhogy ebbe a szobába hozzák magukkal a saját fájdalmaikat, kibeszéletlen traumáikat, egymással szembeni irigységüket és ellenszenvüket is, úgyhogy a végén mindannyian jóval többet tudnak meg egymásról, mint sejtették és kívánták volna... A Criterion színésznői számára igazi jutalomjáték volt ez a darab, és bár a drámaszöveg végét (amelyet később el is olvastam) kicsit túlírtnak érzem, a darab kulturális jelentősége mint egyszerre női és nőtörténeti alkotás számomra elvitathatatlan.
Az év olvasmányélménye számomra pedig egy Roopa Farooki nevű pakisztáni-brit író eredetileg 2012-ben megjelent regénye, a The Flying Man. Ez egy Maqil nevű férfi története, aki élete során nem igazán csinált semmit. Vagyis: tökéletes táptalaj egy több száz oldalas regényhez!
Az első, szintén 2012-ben játszódó fejezetben öregemberként ismerjük meg, aki zsörtölődik a fiával, egy szállodában visszagondol az életére, majd lemegy a kaszinóba játszani. Lassan csordogáló élettörténetéből aztán kiviláglik: amellett, hogy néha belekapott ilyen-olyan (nem is mindig legális) munkákba, az egyetlen állandó pont az életében végig a kaszinózás volt. Nagy összegeket nyert, vesztett, nyert, vesztett, és közben különféle, többnyire a saját pakisztáni nevéből kifacsart álneveken utazta be a világot. Mégsem ez Farooki narrációjának fő fókusza, hanem az, ahogyan ez a látszólag önző és kellemetlen ember újra és újra kétségbeesetten próbálkozik, hogy kapcsolódjon embertársaihoz. Ahogyan a regény maga is végül nem is annyira a szenvedélybetegségnek, hanem inkább magának a szenvedélynek, vagy éppen a szenvedély hiányának és a betöltésére hivatott különböző pótcselekvéseknek, pót-kommunikációinknak története. Nagyszerű szöveg-szövet a The Flying Man, Maqil pedig a világirodalom egyik legszeretnivalóbb seggfeje.
Havassy Gergely
A mai magyar filmkultúra kritikai értelemben három részre osztható: rossz, unalmas és érdekes. Rossz, azaz hibás, félreértett, eltévesztett, rosszul felismert és rosszul kivitelezett Hollywood-import filmezés; unalmas a sztereotipikus politikai, közéleti és/vagy ideologikus agymosással erősen fűszerezett történelmi, avagy történelmieskedő filmezés; és – végül – érdekes a fiatal filmesek rövidfilmfelhozatala. Utóbbi, jóllehet tematikus limitációi végett, valamint ama szerencsétlen körülményből kifolyólag, hogy néhány száz (esetleg ezer) emberen (és – netán – néhány filmfesztiválon) kívül e művek senkihez sem érnek el, hatása minimális, megbecsültsége zérus, és kritikai vagy szakmai visszhangja vákuumszerű. A 2023-as év legjobb magyar filmjei: Alma mater (Sipos Bence), Harmadnap (Török Marcell), Ki mint veti ágyát (Konkol Máté), Kaktuszember (Rudolf Olivér). Hogy az ember ilyet lásson, jobban teszi, ha fesztiválemberré törzsfejlődik, és egyiket a másik után látogatja.
Kép forrása: libri.hu
Kákonyi Lucia
A születésnapi ajándék telibe talált: Paolo Cognetti regénye, a Nyolc hegy. Végigsimítottam a matt borítón, tetszett, amit láttam, hegyek és tükörképük a vízben, párás, reggeli fények lent és fent. Átpörgettem a papírkötés lapjait. Beleolvastam. Egyszerű, lendületes nyelv, Nádor Zsófia fordítása, nincs benne hamis érzelgősség, mesterkélt pátosz, a szerző szavakba önti azt, amit mi, átlagemberek többnyire közhelyes frázisokban fogalmazunk meg, mint például természet, amit mi városiak hívunk így: „Épp olyan elvont a fejetekben, mint maga a szó. Mi itt azt mondjuk, erdő, legelő, patak, szikla; csupa olyasmi, amire rá lehet mutatni, amit használni lehet. Ha nem lehet, nem adunk neki nevet, mert nem jó semmire.” Három nagy fejezet, három férfi sorsa, a nők látszólag mellékszereplők, elmélkedhetünk apákról és fiúkról, felnőtté válásról, barátságról, nem létező örök szerelemről, a menni vagy maradni feszítő kérdéséről, de számomra Cognetti regénye a hegy és az ember elválaszthatatlan kötelékéről szól, az elvághatatlan köldökzsinórról, ami táplál és nem enged, azokat is gúzsba köti, akik látszólag elszöknek a könnyebbnek tűnő, városi világba, de a viszony egy életre szól, „mert bármi legyen is a végzet, a hegyekben lakik, a fejünk fölött”.
Szalay Gergely
A 2023-as év sem az volt, amikor annyit olvastam volna, amennyit csak akarok. Nem is merek könyvet ajánlani, túl kicsi volt ahhoz a merítésem (vagy tíz könyv várja szemrehányó tekintettel, hogy végre foglalkozzam velük, csak az idén vettek közül). Akkor már inkább egy koncertet, ami miatt elmentem Bécsig. Ez Dave Stewart Eurythmics Songbook című turnéjának egyik állomása volt. Igen, Eurythmics, Sweet Dreams, meg ilyenek. Annie Lennox visszavonult a fellépésektől, szóval ennél közelebb én már nemigen leszek ahhoz, hogy az egyik kedvenc zenekaromat élőben lássam. Nyilván megérte, máskülönben nem dicsérném. Pedig Stewart (akit énekesként is kedvelek, ha adottságai alapján nem is Freddie Mercury ligája) nem énekelt. Egy mukkot sem. Ellenben végiggitározta a koncertet úgy, hogy nem igazán tűnt hetvenegy évesnek. A zenekarán viszont azóta is rágódom. Nem is azért, mert mindhárom énekesnőnek jutott jó pár pillanat, amikor megmutathatták, mit tudnak, és mit keresnek Annie Lennox helyén, hanem mert a zenekar minden tagja nő. Billentyűk, harmonika, basszus, dob, szaxofon - Stewart volt az egyetlen férfi a színpadon (leszámítva egy olykor feltűnő Lindsey nevű technikust). És természetesen a banda jó. Profi zenészek, remek, nem steril előadásmód, egymás társaságának látható és érezhető élvezete: amilyennek egy jó zenekarnak lennie kell. És én nem tudom, kell-e ezt külön hangsúlyozni. Még mindig nem szokványos, persze. Másrészt miért is ne lenne természetes, hogy nők jól zenélnek? Tart-e ott a zeneszerető közönség, hogy ne egy muzsikus neme, hanem tehetsége érdekelje, illetve kell-e beszélni erről egyáltalán? Eurythmics-buli volt-e ez egyáltalán, vagy Stewart titokban saját berögződéseinknek adott egy fricskát? Ha van tippjük, szóljanak. De addig is csepp támpont, az Arte jóvoltából:
