„Dunának, Oltnak egy a hangja, / Morajos, halk, halotti hang”. Ady verse a nacionalista retorika fénykorában ritka gondolatra irányította a figyelmet: Kelet-Közép-Európa országait sokkal több minden köti össze, mint amennyi elválasztja egymástól. Magyarországnak és Romániának (illetve a többi térségbeli országnak) nem ellenséget kellene látnia egymásban, hanem sorstársat, hiszen gondjaink voltaképpen nagyon is hasonlók.

 

Gyakran eszembe jutott már ez az Ady-idézet, de soha még olyan erővel, mint Cristian Mungiu román rendező R. M. N. című filmjét nézve.

 

Már a film első jelenetei soknyelvű környezetbe vonnak. Németül, románul, angolul, franciául és – a magyar néző egy külföldi alkotás esetén különösen meg tud örülni ennek – magyarul szólalnak meg a szereplők. A feliratozás a nyelveknek megfelelően más-más színű, de a vájtabb fülű befogadó azonnal kihallhatja, hogy éppen ki hogyan beszél (ha a szavakat nem feltétlenül mindig érti is). A soknyelvűség oka, hogy az események (legalábbis túlnyomórészt) Erdélyben játszódnak. A helyszín Récfalu, egy fiktív városka, amely megjeleníti az „erdélyiség” valamennyi jellegzetes kliséjét, a megejtően szép tájat, a patinás épületanyagot, a csípős levegőt, az otthonok mélybarna bútorzatát, a természet közelségét, no és a nagy titkot, a misztikumot, ami miatt a főszereplő kisfia nem is mer egyedül átvágni az erdőn: rémlátomások borzalmait.

 

Meg van tehát ágyazva valami nagyon „erdélyi” mesének, de ahogy megyünk bele a filmbe, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az egész ábrázolt problémahalmaz korántsem provinciális, pontosabban: éppen provincialitásában globális jellegű. És korántsem mese. Korunk szinte valamennyi súlyos társadalmi defektjéhez valamilyen módon hozzászól a film.

 

Itt van például a gyerek rémlátása. Az apa – mint az Kelet-Közép-Európában egészen megszokott – egy másik országban keresi a kenyerét. Vajon nem azért retteg a kisfiú, mert hiányzik a biztos családi háttér, mindkét szülő állandó jelenléte? Konkrétan persze nem. A gyerek látott az erdőben valamit. De amit látott, az nem éppen a diszfunkcionális családi élet materiális kivetülése? Mihelyt megtudjuk a film egy pontján, hogy mi is volt az, amit látott, ez a megfogalmazni sem mert balsejtelmünk további megerősítést kaphat.

 

Itt van a természeti környezet leigázásának problémája. Érkezik a faluba egy francia környezetvédő, aki Erdélyt annak a tenyérnyi helynek látja, ahol még megfigyelhetők Európában a medvék. Ő amolyan medveszámláló. De vajon csakugyan az emberi beavatkozásoktól védett hely még ez? Tény, megtudjuk a filmből, hogy működött a környéken még évtizedekkel ezelőtt egy bánya, és amikor az apa elkezdi életre nevelni a kisfiát, megmutatja neki, hogyan készítsen tiszta ivóvizet, mert amit a hegyi tóban találnak, az ihatatlan.

 

 

És így tovább. A film messze nem csupán a fő témáról mond el valamit, ott vannak mellékszólamként, de korántsem katalógusszerűen, jellemzően inkább finom utalásokkal színre víve, így pedig a fő szólamba harmonikusan belesimulva, annak karakterét több oldalról megvilágítva a „mellékes témák”, amelyek nélkül az egész vélhetően didaktikus klisévé válna, és nem adná azt az összetett filmélményt, amiért az R.M.N. bátran említhető a fontos kortárs filmek sorában.

 

Mi hát ez a „fő téma”?

 

A récfalui pékség elnyerhet egy EU-s pályázatot, ám hogy teljesíthesse a magasabb termelési elvárásokat, új munkatársakat kell fölvennie. A gond az, hogy az állásra senki sem jelentkezik. Ez nem is csoda, hiszen az ígért fizetés nevetségesen alacsony, és a környéken élők inkább külföldre mennek dolgozni, hogysem a pékséget válasszák. Az utolsó mentsvár két Srí Lankából érkező vendégmunkás. Ők azok, akik minimálbérért is vállalják a munkát. A pékség természetesen kapva kap az alkalmon, a helyi lakosok azonban rossz szemmel nézik az idegeneket, és szép fokozatosan lázadás indul el. Az ellenállást nevetséges előítéletek mozgatják. „Ezek” az idegenek hozzáérnek kézzel a kenyérhez: vajon nem terjesztenek valami fertőzést? Vajon nem akarják-e idehozni az egész rokonságukat, kitúrva a helyieket otthonaikból? Egyáltalán: nem kell-e félni tőlük, nem iszlám terroristák? És így tovább. A szinte minden kritikában kiemelt egyik zseniális jelenetben az egész falu (vagy városka) ott van a művelődési házban, és magyarul, románul, németül harsogva zúdítják előítéleteiket egymásra, a cél pedig az, hogy így vagy úgy, de megszabaduljanak a „migránsoktól”.

 

A szavak, a gondolatok, az arcok és gesztusok ismerősségétől elborzadunk. De mielőtt azt hinnénk, a „felvilágosulatlan, bunkó” falusiak harca dúl a nyugatias kultúrát terjesztő kapitalista vállalkozóval szemben, gyorsan világossá válik, mennyivel összetettebb a probléma. A kapitalista vállalkozó nem szívjóságból alkalmazza a Srí Lanka-iakat. A munkások éhbéren tartása hozta létre magát a problémát is. A vendégmunkások pedig igen hasonló zaklatásoknak vannak kitéve, mint éppen azok, akik zaklatják őket: Németországban a románok (magyarok, kelet-európaiak) a „mocskos cigányok”. A jelenetek megrendítő abszurditását éppen az okozza, hogy pontosan azok értenek szót egymással a legkevésbé, akik igazából egy platformon vannak: a kiszolgáltatott, rendesen dolgozó kisemberek, legyenek bár erdélyi magyarok, románok, németek, cigányok vagy Srí Lanka-iak. Nem is elbeszélnek: elordítanak egymás mellett. És a végén mindenki pórul jár. A pékség is.

 

Zseniális csavar a filmben, hogy a kizsákmányoló kapitalista vállalkozó nem férfi. Nincs ugyanis olyan séma, amely szerint valamelyik szereplő minden szempontból nyertese (vagy vesztese) lehetne a rendszernek. Csilla (így hívják a pékség vezetőjét) persze több módon is kihasználja környezetét; férfi szeretőt tart. Magyar és nő lévén azonban mégis kisebbségi és lenézett figura egy patriarchális társadalomban, és magányossága már-már ijesztő mértékű.

 

Nem nyertesek és vesztesek, jók és gonoszok, ostobák és bölcsek vannak itt, hanem kereső, tévedő, tévelygő, de valahol mégiscsak szerethető emberek, akiket fogva tart egy hamis mítoszokból táplálkozó révület, amely egymás ellen fordítja, sőt vadítja őket.

 

A „fő téma” valós eseményeken alapul. Csakugyan volt egy ilyen pékség Erdélyben, csakugyan voltak benne vendégmunkások, és csakugyan ellenük fordult a falu. De a filmnézőnek valójában eszébe sem jut, hogy itt valamiféle dokumentációról lenne szó. Annyira összetett motivikus hálóval dolgozik a film, hogy önálló életre kelti figuráit. Ami ebben számomra különösen megkapó volt, az a magyar népi motívumokkal való rokonság. A záró jelenetekben mintha Arany egyik balladája (a Vörös Rébék) is életre kelne. Vajon ismerhette a rendező a Vörös Rébéket? Ez fölöttébb valószínűtlen, hiszen, mint egy újabb interjúból kiderült, Cristian Mungiu nem beszél magyarul. Vagyis mintha itt egy még nagyobb csoda történne: mintha sikerült volna egy olyan mélységbe leásni, a népmesék és közszájon forgó legendák rétegeibe, ahonnan maga Arany is merített.

 

Meg persze Ady.

 

Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.

 

Ki nézze meg az R.M.N.-t? Mindenki, akit érdekelnek ezek a mély rétegek is. Hogy közben a kortárs gazdaság és társadalmi rend működéséről is megértünk vagy meglátunk ezt-azt, tulajdonképpen nem is egyéb, mint járulékos haszon. (8/10)