Vajon ki a szörnyeteg?

 

Ezt a kérdést tette föl a barátom, amikor elhatároztuk, hogy megnézzük a Szörnyeteg című japán filmet. Annyit tudtunk, hogy szerepel a filmben egy anya, egy gyerek, illetve egy tanár.

 

Gondolom, a tanár – mondtam én. Az anya már csak nem. De lehet, hogy a gyerek, vetette föl a barátom. Csakugyan, gondoltam. Sőt, tettem hozzá, tulajdonképpen az anya is lehet az. Miért is ne?

 

Kore-eda Hirokazu japán filmrendezőnek eddig két filmjét láttam. Az Anyátlanok címűt még tizenöt évvel ezelőtt. Megdöbbentő erővel hatott rám, nyers reflexióimat meg is írtam róla annak idején. A másik – pár éve – a Bolti tolvajok volt. Az már kevésbé ütött, bár a hangulata és képi világa annak is megragadott. Mindkét film gyerekekről szólt, illetve kiskamaszokról. Olyanokról, akik sok tekintetben kifejezetten szorongató, nyomorúságos körülmények között élnek, de világukat mégis valami meghitt melegség, szeretet járja át.

 

A gyerek, Minato, aztán a Szörnyeteg elején is feltűnik. A film első jeleneteiben egy sok emeletes épület ég, villognak a tűzoltókocsik, lobognak a lángok, mi pedig egy közeli ház erkélyére fókuszálunk, ahonnan anya és fia csodálkozva, ámuldozva figyelik a megdöbbentő jelenetet.

 

 

A tűz egy filmben mindig szimbólum (is). Valami itt történni fog, talán fájdalmas, talán iszonyú, talán csodálatos, talán mindez együtt.

 

Aztán viszonylag hamar megtudjuk, ki lehet az a bizonyos szörnyeteg. Hát persze, hogy a tanár, jól tippeltem elsőre. Egy bizonyos Hori tanár úr rémséges dolgokat sugdos Minato fülébe (ötödik osztályos, tehát nagyjából 11 éves lehet a fiú). És nem is csak sugdos; a fiún sérülések nyomai is fölbukkannak. Vérző fül, sebek. Hori tanár úr nyilván egy szadista bántalmazó, aki lelki és fizikai terrort alkalmaz a rábízott tanulókon.

 

Az anya ezt nem hagyhatja annyiban, fölkeresi az iskolát. De ott megérezzük, hogy valami ezzel a sztorival így nem stimmel. Igaz, csak ennyit, és nem többet. Mert a valóságot valami rejtélyes és kellemetlen hallgatás fedi el. Hori tanár úr a legkevésbé sem úgy néz ki, mint egy szadista állat.

 

Vajon mi történhetett?

 

Ez az a pont, ahol nem mesélhetek tovább a spoilerezés veszélye nélkül. A lényeg az, hogy a történetet ezek után több szemszögből is megismerjük, újra és újra megnézzük ugyanazokat a jeleneteket, és mindig egy picit többet megtudunk belőlük.

 

Valami csakugyan történt, de a lényegről semmit sem tudunk meg, ha a közbeszéd szokványos kategóriái és kliséi szerint ítélkezünk az események fölött. De vajon miért nem lehet ezekről beszélni? Miért nem mondja el senki, hogy mi történt? Sem Minato, sem Hori tanár úr, sem az igazgatónő, sem Jori, Minato osztálytársa és nagyon-nagyon jó barátja?

 

Azt hiszem, két okból. Egyrészt azért, mert a társadalom nem engedi, hogy elbeszéljük a történeteinket. Minden szereplő bele van bonyolódva saját különös hazugságspiráljaiba, megfeleléskényszereibe, és folyamatosan szerepet igyekszik játszani, mely szerepeket azonban újra meg újra elvéti.

 

Másrészt van egy még ennél is mélyebb ok. A legjobb történetek nem elmesélhetők. Ami Jorival és Minatóval történik, annak alig-alig van bármiféle epikus váza. Igen, találnak egy elhagyott vasúti kocsit, ahová beköltöznek, és ott játszanak. Tulajdonképpen, a történet szintjén nem is történik semmi egyéb. De mégis… Megtudnak valamit arról, hogy milyen dolog ellentmondani a társadalom szabályainak, milyen dolog nemet mondani, milyen dolog fütyülni a külső rendre, a kényszerekre, milyen dolog autonóm módon választani, élni, szeretni.

 

 

Lázadás ez? Eszembe se jutott a szó. Azt hiszem, teljes félreértés is volna így nevezni azt, ami Minatóval történt. Inkább gyulladás, ha már metaforizálni szeretnénk. Fölgyulladt benne valami, aminek nevet vagy szavakat adni képtelen.

 

És akkor ki hát a szörnyeteg? Hori tanár úr? A legkevésbé. Az anya? Minato? Jori? Az igazgatónő?

 

Nem arról van szó, hogy ezek az emberek ne volnának hibásak egytől egyig. („Az ember mindenképpen hibás egy kicsit.”) Ezek a hibák azonban sokkal inkább botladozások és tévelygések, mint egy tüzet okádó sárkány vagy mocsári rém savköpései.

 

De egy szörnyeteg talán mégis van. József Attila szavával szólva: „e szörnyű társadalom”, amely számára a legönfeledtebb emberi boldogság tiltott zóna, tabu és megszégyenülés.

 

Egyetlen pillanat alatt átüt ez, mint iszonyú fényű villámcsapás, a film számomra legkedvesebb, legdrámaibb és legszebb jelenetében. Minato, a 11 éves fiú az éjszaka kellős közepén a vasúti kocsiból kilépve önfeledten énekli a dalocskát: Ki a szörnyeteg? És ekkor hirtelen arcára fagy a mosoly, halálsápadttá rémül, szeme megmerevedik, teste kővé dermed: meglátja az anyját, aki zseblámpával a kezében keresi.

 

De vajon ki rémült meg itt jobban? És mitől? Ki a legnagyobb szörnyeteg? (10/10)