A kérdés:
A tavalyi nagyinterjúnk óta eltelt évben volt-e olyan műfordítás, amelyen különösen szívesen dolgozott?
A válasz:
Nem lévén „életvitelszerűen” műfordító, általában nem „osztják nekem a lapokat”, hanem én keresem meg projektjavaslataimmal a kiadókat (jellemzően hiába) avagy a folyóiratszerkesztőségeket (jobb sikerindex-szel), így hát korántsem folyamatosan műfordítok, de általában (sőt!) szívesen dolgozom a magam választotta szövegeken.
A tavalyi interjú idején már erősen készült az azóta (mondhatni, frissen) megjelent regényfordításom: a svájci Christian Kracht (*1966) Eurotrash című regénye. Nyilván nem meglepő, ha a fordító melegen ajánlja saját munkáját mindenkinek, de értelmezésemben a felkérés ill. kérdés erről (a lehetőségről) is szól.
A regény „jelen idejű” cselekménye mérsékelten fordulatos: egy, az én-elbeszélőnek az idős, beteg, sajátos (sőt talányos) mentális állapotban lévő, bár a cselekmény idején épp nem gyógyintézetben időző édesanyjánál, Zürichben tett látogatása során ad hoc elhatározott, majd végigcsinált, erősen szürreális utazást mesél el. Az anya és fia által taxival megtett utazás (noha tulajdonképpeni, nem igazán tudható, mennyire komolyan gondolt célja Afrika lett volna) Svájcra korlátozódik, és mintegy önmagába hurkolódik vissza (nem egészen, mert a mama zürichi otthonából indulnak, és Winterthurba, az általuk már ismert, „kipróbált” Elfenstein idegszanatóriumba tér „vissza”), ám időben ill. az emlékekben térben is jóval nagyobb birodalmat jár be: föleleveníttetik az én-elbeszélő gyerek- és ifjúkora, ahogyan szüleinek az ő születése előtti élettörténete, meg „persze” a család (főleg a nácizmusba vastagon „belebonyolódott” anyai ág) története is. Ennyiben témáját illetve zsánerét tekintve (autofikció, transzgenerációs lelkiismereti traumák + anyaregény) erősen trendi regény, ám ahogyan a szerző ezekhez a (sláger)témákhoz, terhekhez, szekrényben rejtőző csontvázakhoz nyúl, bánik velük, az garantáltan összetéveszthetetlen.
A voltaképpen „sehová” nem vezető utazásnak célja, rendeltetése és tétje van: a konkrét cselekvés szintjén, szimbolikus lelkiismeret-tisztító aktusként elajándékozni, elszórni elképesztő összegre rúgó piszkos, morálisan vállalhatatlan svájci frankot (a Rheinmetall fegyveripari konszern részvényeinek busás hozamát), a lélek, a psziché illetve a lelkiismeret szférájában: előásni és földolgozni a múltat, szembesíteni az anyai ág erősen szégyenteljes múltjával a mindehhez struccpolitikusan illetve elfojtással viszonyuló mamát, megérteni az anyagilag példátlanul sikeres, hamburgi proletársorból fölkapaszkodott, örök kisebbségi érzését sznob és parvenü allűrökkel palástolni illetve elfojtani igyekvő (már elhunyt) apát. Tisztázni (próbálni) a viszonyt az anyához, ehhez a dúsgazdag volta ellenére is szerencsétlen sorsú, magányos, elhanyagolt külsejű, gyakran zúzódásokkal borított arcú (esések spicces állapotban) alkohol- és gyógyszerfüggő, bejárónője által rendszeresen meglopott, azaz szánnivaló, ám undoksága (ha nem egyenesen időnkénti gonoszsága) folytán „nem könnyen” szerethető öregasszonyhoz.
Gyűlölet, gátat szakító sérelemhánytorgatás, testi viszolygás, másfelől szeretet és ragaszkodás, részint megbocsátani-nem-tudás, másrészről meg-NEM-bocsátani-nem-tudás kíméletlenül és nyelvileg pazarul színre vitt tusájának vagyunk (olykor minden bizonnyal fejcsóváló) tanúi a regény lapjain. – Szerintem nem föltétlenül könnyen emészthető, de nehezen is feledhető, a borítékolhatóan nem egyszerű és nem kellemes, múltat-jelent firtató ön-viviszekcióra példát mutató (potenciálisan arra bátorító) olvasmány.
Továbbá (ha lehet, ne csak Kracht regényéről essék szó) örömmel fordítottam (az 1749.hu évfordulós [a megidézett 275 éve született] felkérésére) az „atyamester” J. W. Goethe három (persze korábban mások által már tolmácsolt) versét (itt olvashatók: Elemek; Szellemek éneke a vizek felett; Egy és minden), vagy például két részletet (az első az Új Forrás 9. számában jelent meg, a másodiknak a következőben kell jönnie) a most már a második nagyregényében az Európai Unió (integráció) „ügyeit”, buktatóit, visszásságait, ám egyben (mégis) egyetlen progresszív és megbékélést-békét ígérő lehetőség voltát tematizáló osztrák Robert Menasse A bővítés (Die Erweiterung) című 2022-es regényéből. – Erről itt már nincs terem bővebben beszélni. (Csak annyit: a regénynek van egy albániai [ők a csatlakozásra pályázó ország] és egy lengyel szála [lelkes-elkötelezetten vallott ifjúkori eszméit-eszményeit eláruló, karrierista miniszterelnökkel és ezt az árulást megbocsátani nem tudó és akaró elvhű ifjúkori baráttal]; ezek egy friss építésű albán óceánjáró-monstrum tereiben csodálatosan-titanicosan, már-már danse macabre-szerűen sodródnak össze. Nemkülönben: átszövi a [természetesen szintén a múltat is feltáró, szerteágazó] történetet egy abszurd bűnügyi szál is: a bécsi Művészettörténeti Múzeumból ellopott albán nemzeti ereklye s egyben politikailag instrumentalizálni kívánt tárgy, a Skanderbeg-sisak kalandos sorsa, hamisítva-megduplázódása – briliáns!) Szerencsére sikerült a leendő magyar kiadó engedélyével közöltetnem az illető részleteket; maga a regény egyébként (feltehetőleg valamikor 2025-ben) Győri László fordításában lesz olvasható.
Tatár Sándor