Vagy élvezetből fordítok, vagy megette a fene — interjú Tatár Sándorral

Hogy lesz valakiből műfordító ma, Magyarországon?

Nem igazán tudom, hogy ma hogyan lesz műfordító valakiből, csak találgatni tudok. Annak idején, amikor többedmagunkkal rásodródtunk erre a pályára, műfordítástudomány, itthon legalábbis, szinte nem létezett, olyan kurzusok, amelyek a creative writing mintájára a műfordítókat avatták volna be a szakma rejtelmeibe, nem voltak. Manapság talán valamiféle korai, tudatos választás tereli errefelé az embereket, például azért, mert vonzó a műfordítói presztízs, meg ez mégiscsak kreatív, ugyanakkor a saját szövegek alkotásánál bizonyos értelemben kisebb kudarc-kockázattal járó tevékenység, ráadásul manapság elég komoly kampányok zajlanak annak érdekében, hogy a szakma anyagi és társadalmi megbecsültsége növekedjen – amit nagyon jónak tartok. El tudom képzelni, hogy ma, egy huszonéves fiatal, például azért, mert szereti az irodalmat, mert úgy véli, hogy a nyelvi kompetenciái kiváló alapot adnak ahhoz, hogy ebbe az irányba fejlessze magát, ilyen kurzusokat vesz fel az egyetemen, és így valamiféleképpen hivatalosan is műfordítóvá ütik. Az én esetemben magyar-német szakosként szinte magától értetődő volt a próbálkozás, de tudatos elhatározás vagy valamiféle pálya-vízió nem volt mögötte. Persze az egyetemi tananyag nagy része már le volt fordítva, de azért az ember néha élvezetből is olvasott, nem csak tananyagot, és találkozott olyan művekkel, amelyek még nem voltak átültetve magyarra. Csoporttársam volt Kurdi Imre és Kalász Orsolya is; mindketten mind a mai napig műfordítanak is; Orsi az ellenkező irányba, tehát magyarról németre fordít. Azt hiszem, a fordításban valamiféle kihívást láttunk, hogy szövegek konvertálójaként megállnánk-e a helyünket, meg egyáltalán, milyen dolog ez, rejteget ez valami élvezetet is, vagy csak valami szörnyű gályarabság? Persze azt is implikálhatja a kérdésed, hogy milyen múlt, vagyis milyen bibliográfia mellett tekintheti magát valaki jogosan műfordítónak. Picit sarkítva persze, erre azt mondom, ha a rendes, fedőlapok közé zárt önálló kötetek számából indulunk ki ennek meghatározásánál, az sem biztos, hogy magamat műfordítónak mondhatom. Teljes állású alkalmazottként én kvázi szabadidős tevékenységként űzöm a műfajt. Azt azért elmondhatjuk, hogy aki csak az íróasztalfióknak fordít, vagy a fordításai csak ilyen-olyan adathordozó eszközökön léteznek, az nehezen mondható műfordítónak.

Szokták mondani, hogy az az író, aki annak tartja magát, akkor ez a műfordítókra kevésbé áll? A te saját önmeghatározásodnak, identitásodnak mekkora szeletét képezi a műfordítóság?

Egy nagy tortaszelet az eszkábált identitásomban. Amikor meghatározunk egy alkotó embert, akkor a műfordítót második tagként szokás szerepeltetni, tehát valaki költő-műfordító, vagy író-műfordító; én ezt a magam esetében akár meg is cserélném. A fordítás nagyon jó gyakorlótér. Prózát írni, bízvást kijelenthető, nem tudok, legalábbis a saját mércémnek megfelelőt biztosan nem. A líra viszont olyan műfaj, hogy akadnak inspirációszegény időszakok, ilyenkor jó szolgálatot tesz, karban tart és mintegy „kárpótol” a fordítás. Örömömet lelem benne; abszolút tudom az alanyi jogú alkotáshoz hasonlítani. Fordítani prózát szeretek jobban. Ennek az egyik oka, hogy a kortárs német lírától, kevés kivételtől eltekintve, nem vagyok elragadtatva. Nagyon mesterkéltnek érzem, és – bizonyára az önteltségem mondatja velem, ennél nagyobb bűnöm ne legyen – sokszor azt gondolom, hogy magyarul magamtól jobbat tudnék. Akkor miért épp ezt vagy azt ültessem át magyarra? Inkább fordítom a hozzám közelebb álló prózát. Ahogy Parti Nagy Lajos is megjegyezte, a szomszéd kertje mindig zöldebb, azaz időnként ő is kitűzi magának azt a célt, hogy margótól margóig végigírja a sorokat, és történetet meséljen el, annak ellenére, hogy tehetsége és hajlamai inkább a líra felé vonzanák. Bennem is feltámad a vágy időnként ilyen dolgok iránt, azonban biztosra mondhatom, hogy nem úgy működöm, hogy képes legyek történeteket kitalálni és a vágyott esztétikai hatást kiváltva előadni.

Miként választod ki a szövegeket, amelyeket szeretnél lefordítani?

Szokás azt mondani, hogy nehéz ízlésről ítéletet mondani. Ideális esetben úgy működne a választás, hogy na, ez tetszik, ezt lefordítom. Ifjúkoromban vállaltam olyan kockázatot, hogy csak nagyobb adag szöveg lefordítása után kezdtem el utánanézni, hogy eladták-e Magyarországra az illető mű jogait, illetve kezdtem el nyomozni, hogy egyáltalán lenne-e rá nálunk fogadókészség. Ma ezt már nem vagy sokkal óvatosabban csinálom. Nyilván fontos az, hogy a szöveg tessék, de már arra is erőteljesen figyelek, hogy a magyar mezőnyhöz képest a lefordítandó szöveg kínáljon valami újat, ugyanakkor ne legyen annyira egzotikus és semmihez nem hasonlítható, amire a kiadó azt mondja, hogy a magyar szövegekre kondicionált olvasó ezzel nem fog tudni mit kezdeni. Mondjuk sok ilyen németül született szöveggel nem találkoztam, de fontos szempont, hogy a magyar olvasó tudjon mit kezdeni azzal, amit a kezébe kap.

Márton Lászlótól is megkérdeztem, téged is megkérdezlek, ha már ez szóba került. Mit gondolsz a fordításokhoz csatolt lábjegyzetekről, amelyek éppen ezt kívánnák áthidalni? Mármint azt a problémát, hogy a magyar olvasó a kezébe fog valamit, és a felét nem érti, egyszerűen azért, mert más a közös hivatkozási alap. Szerinted ezek segíthetik, megkönnyíthetik a szöveg befogadását?

Nincs szigorú véleményem erről a dologról, szerintem esete válogatja. Nem tartozom azok közé, akik szerint szentségtörés szépirodalmi szöveghez lábjegyzetet írni. Nem bűn az utánanézés terhét egy kicsit levenni az olvasó válláról, persze a digitális korszakban ez már sokkal könnyebb, az olvasónak nem kézikönyveket és lexikonokat kell forgatnia, de mégis, ennek a munkának egy részét simán elvégezheti a fordító is. Vannak megindokolandó választások, hogy a fordító miért és miként járt el, ennek az indoklásnak különböző formái léteznek. Lehet írni utószót, lehet végjegyzetelni, de kétségkívül az olvasást legkevésbé megakasztó megoldás a lapalji jegyzet; aki nem kíváncsi, átugorhatja, akit érdekel, keresgélés, lapozgatás nélkül megtalálja. Nehezen tudnám elképzelni például Nádasdy Ádám Isteni színjáték fordítását bőséges lábjegyzetanyag nélkül. Ráadásul azt az ismeretanyagot, amelyet a mű megalkotója a kor olvasójáról teljes joggal feltételezhetett, azt a fordító már nem feltételezheti. Kortárs szövegekben például számtalan olyan reália fordulhat elő, hogy mást ne mondjak, márkanevek, amelyek csak egy bizonyos fogyasztói rétegnek ismerősek. Ez a réteg a forrásnyelv szövegének olvasóival azonosítható, ezek a vonatkozások az ő világukhoz tartoznak, a célnyelv olvasóinak ez nem feltétlenül tartozik bele a világába. Sőt, teszem azt, a volt NDK tárgyi világa is sok olyan dolgot tartalmazott, ami már a mostani huszonéves németek számára is lábjegyzetigényes. Persze a jegyzeteket illető döntés attól is függ, hogy a kiadó mennyire támogatja a fordítót abban, hogy lábjegyzeteket fűzzön a szöveghez. Mindenesetre ha támogatja is, a fordítónak ettől még nem kevésbé kötelessége törekedni arra, hogy munkája az olvasó számára élvezhető legyen.

A műfordító lefordítja a szöveget, egészen biztos vagyok benne, hogy ez már önmagában hatalmas sikerélmény, de a legnagyobb sikerélmény nyilvánvalóan az, hogyha ez meg is jelenik és pénzt is kap érte. Te hogy látod a kiadók és műfordítók viszonyát, mennyire könnyű vagy nem könnyű manapság megélni műfordításból?

Nyilván nem mellékes, hogy milyen nyelvről fordít valaki, hogy mennyire divatos, felkapott éppen az a nyelv, vagy annak a nyelvnek az irodalma. A fordító státuszát az is nagyon meghatározza, hogy a kiadók miként tartják őt számon. Szikár tényleszögezés, hogy piszmogó típus vagyok – ezt tudom magamról. Hogy kollégák milyen tempóban tudnak dolgozni, attól néha a lélegzetem is eláll. Tudják rólam a kiadók, hogy – finoman fogalmazva – nem én vagyok a leggyorsabb, és azt is, hogy ez nekem csak mellékállás, a megélhetésem nem ettől függ. Tudják rólam azt is, hogy ezen okok folytán nem vagyok mindenevő, nem fordítok le bármit. Vagy élvezetből fordítok, vagy megette a fene. Egyértelmű, hogy az én homokozóm a szépirodalom lenne; kétszer voltam ehhez hűtlen, azonban ha az ember külföldi ösztöndíjakra ácsingózik, akkor kiadói szerződés kell, és ha nincs éppen szépirodalom, vagy olyan karátszámú szépirodalom, amit amúgy szívesen elfogadna, akkor kompromisszumot kell kötni. Az a tapasztalatom, hogy amikor az ember kiadóknál házal azzal, hogy ezt vagy azt szeretné fordítani, és a forrásnyelv országában eladott példányszámokkal, vagy az ottani sajtóvisszhanggal érvel, olyankor a válasz sokszor az, hogy más közönség, más ország, ezek az adatok nehezen konvertálhatók a magyar piacra.
A fordítás startpisztolya akkor dördülhet el ténylegesen, amikor a kiadó megszerezte a magyar kiadás jogait; onnantól, ugyebár, ketyeg az óra, hiszen ezt a jogot korlátozott időre kapják. Innentől a kiadó fut a pénze után, hogy megtérüljön a befektetett összeg. Az én fordítói árfolyamomat ez a folyamat nagyon meghatározza. A Tatár válogatós és még lassú is. Mindig közlöm is jó előre, hogy nagyjából háromszáz oldalt meghaladó terjedelmű műveket olyan határidőre tudok csak vállalni, amivel nem biztos, hogy a kiadó ki tud egyezni. Német és magyar nyelvterületen is még mindig a regénynek van a legnagyobb becsülete. Ugyan jelennek meg elbeszéléskötetek is, hiszen a rutinos szerzők sem mindig szívesen esnek szövegszauruszból szövegszauruszba, de mégis, a regény az a műfaj, amelynek a legnagyobb a becse, ázsiója, ez pedig a német irodalmi világban gyakran 400-500 oldalnál kezdődik. A jogdíjak is ehhez mértek, ezeket a magyar kiadók nyilván sziszegve fizetik ki. Érthető hát, hogy olyan fordítót keresnek, aki a fordítást akceptálható határidőre tudja teljesíteni.

Szerinted ez a rendszer nincs ellene a minőségi műfordítások keletkezésének?

Az irodalom is termék, és áru természetesen, mármint könyvekké testesülve mindenképpen. Egy szerzői brandet felépíteni kiadói döntés, amely idő-, és pénzbefektetést igényel. Az olvasói figyelem és a nyilvánosság tere nem korlátlan, ebbe a térbe egyszerre csak bizonyos számú brand avagy szerző fér bele. A szerzők ezzel eleve kompetitív helyzetbe vannak kényszerítve. Ha egy brand be lett vezetve, akkor ott bizonyos időközönként produkálni kell. Nyilvánvalóan nem lehet kétévente igazi, remek, kiérlelt és kicsiszolt remekművel előállni, legalábbis semmi garancia erre, de hát valamivel muszáj. Ráadásul van itt még egy dolog, ami komolyan befolyásolja napjaink termését: az igényes, kiforrott és minőségi szépirodalom iránti igény és a vásárlóerő nem mindig járnak kéz a kézben. Persze, ízlésekről nehéz vitatkozni, így most az „igényes irodalom” kifejezést hagyjuk lebegőben, definíció nélkül, mindenesetre azt látom, hogy a primer szövegforrás is apad. Persze nem aporpéterkednék, hogy régen minden jobb volt, akkor csak kiváló szerzők voltak, mostanra pedig az maradt, hogy a sikerhajhász szerzők tapossák egymás tyúkszemét. Nincs teljesen így, de szaporodó tünetek mutatnak ebbe az irányba. Ezt a műfordítás is megsínyli, ránk is hatnak ezek a folyamatok. A terjesztéshez nem értek, de amit a pálya széléről látni vél az ember, az az, hogy a kiadók egyre kevésbé alapoznak a longseller kategóriára, nem látják be, hogy vannak művek, amelyek nem fogják féléven belül beváltani a hozzájuk fűzött reményeket – most itt emlegethetném Capus-t, de nem fogom. Az is szempont, sajnos, hogy mennyi ideig tolerálják a könyvesboltok a polcaikon a nehezebben, lassabban eladható címeket. Ez is abszolút a kommercializálódás irányába hat. Nehezen tudom elképzelni, hogy ezek a tényezők így, együtt, valami módon fel ne hígítsák a szakmát. Ha valaki a műfordításra, és tényleg csak a műfordításra szeretné alapozni az egzisztenciát, az, azt gondolom, salto mortalét hajt végre. Ilyen honoráriumok mellett egy ilyen elhatározás olyan tempót parancsol a fordítóra, amit nagyon nehéz teljesíteni, sokan nem is tudják. Sokan azok közül, akik ezt bevállalják, valószínűleg eleve könnyebb, kevésbé bonyolult és rétegzett szövegeket választanak.

Mi az, amit szívesen fordítanál mostanában?

Van egy Alex Capus-regény, amit nagyon jó lenne, a rendkívül bonyolult című A hamisító, a kémnő és a bombakonstruktőr, amely újat hoz az eddigi Capus-khöz képest. Ugyancsak tőle a Königskinder is érdekes, ez a történet a francia forradalmat megelőző időkben játszódik. A miliő nagyon vonzó számomra, egy romantikus történet, amely a francia Svájcban bontakozik ki, valamelyest Rómeó és Júlia-szerű. Úgy néz ki, hogy a főszereplők vagyoni különbségek okán nem lehetnek egymáséi, aztán kacskaringós utakon mégis eljön a happy end. Persze Capus nem próbálta utánozni a 18-19 század nyelvét, de mégis olyan nyelvezettel íródott, amelyben a fordító szinte lubickolhat.

A magyar olvasóközönség számára egyértelműen vannak olyan nyelvterületek, melyek kimondottan kiemeltek és valamiért sokkal érdekesebbek, mint a többi, például a skandináv irodalom, és vannak, amelyek valamiért nem annyira, mondjuk például Latin-Amerikát, pedig ez utóbbi világviszonylatban sokkal kiemeltebb. Szerinted a német irodalom hol helyezkedik el ezen a skálán?

Szerintem ez klasszikus tyúk vagy tojás probléma. Maguk a kiadók is azzal szoktak érvelni, hogy azt tudják eladni, ami iránt fokozott érdeklődés van, így az állítólag kevésbé keresett-olvasott irodalmak műveit ki se adják: ez egy önmagát erősítő spirál. Én amúgy kedvezőbbnek ítélem a latin-amerikai irodalom kiadói-olvasói árfolyamát, mint te. A német irodalom státuszát kissé sérelmezem. Van a nagy négyes, akik nagyon magas árfolyamon jegyzett német szerzők (már egyikük sem él), Heinrich Böll, Günter Grass, Siegfried Lenz és Martin Walser. Tőlük, Walsert leszámítva, úgyszólván minden megjelent a 70-es, 80-as, 90-es években; ez teljesen magától értetődő volt. A közelmúlt szerzői közül a Kalligram jóvoltából Thomas Bernhard lett ilyen, az osztrákoktól, a Magvető pedig Daniel Kehlmannra tett, tőle is szinte minden megjelent, amit írt. Hazánk leánya, Terézia Mora is felkapott, amiben lehet szerepe annak is, hogy Esterházy Péter műveit ő ültette át németre. Ez nem azt jelenti, hogy saját művei ne lennének méltók a figyelemre, hanem, hogy az olvasói és a kiadói érdeklődést ilyen tényezők is alakítják. Összességében: az utóbbi nagyjából húsz évben, azt gondolom, határozottan apadt a német nyelvterületről importált irodalom iránti figyelem. Hosszan lehetne sorolni olyan szerzőket, akiktől véletlenszerűen megjelent egy-egy fordítás, aztán annyiban is maradt. Az olvasók azt fogyasztják, amit eléjük tesznek, nem fognak tüntetni azért, mert kevés a németből fordított mű. Persze nemcsak a németekről van szó, ugyanebben a kontextusban beszélhetünk például a dél-szláv, vagy a román irodalomról meg nyilván továbbiakról is. Nem arról van szó, hogy ott nincsenek remek szerzők, arról van szó, hogy ezeknek a nemzeteknek az irodalma nincs bevezetve a magyar piacra, nincs is szondázva a piac, nem tudjuk, hogy ezek a művek mennyire lennének eladhatók. A kiadók nem kockáztatnak, haladnak tovább a bejáratott úton, s ezzel vissza is tértünk a tyúk vagy a tojás problémájához. Érdekes, hogy a német szerzőknél még a Nobel sem segített a magyar piacon az eladásban. Azért reménykedem abban, hogy fog még emelkedni a német irodalom státusza.

Milyennek látod a szerkesztők és a műfordítók együttműködését?

Nekem többnyire szerencsém volt ezzel, igen felkészült szerkesztőkkel dolgoztam. Egy rossz emlékű eset volt, amikor egy szerkesztőm egy szerencsétlen félreértés folytán vérig sértődött, és onnantól fogva az összes javítását, melyek, teszem hozzá, többnyire jogosak voltak, igen pikírt, kioktató modorban írta. Hát, ilyenkor nyel egyet az ember, és azt mondja, barátom, ha neked ez okoz örömet, hát csináld.
A szerkesztő voltaképpen egy személyben képviseli az olvasókat és a könyvkiadót. Elő-előfordul, hogy le kell meccselni a dolgokat, például azért, mert a szerkesztő fiatalos felbuzdulásból, vagy demonstratíve, hogy megdolgozik a pénzéért, olyan dolgokat is javít, amiket nem kellene. Előfordul az is, hogy próbálja a saját nyelvi ízlésére formálni a szöveget, szerencsére ez nem nagyon vagy csak egy-egy általa erőltetett vagy éppen üldözött fordulat erejéig jellemző. Ahogy idősödőm, egyre kevésbé csinálok presztízskérdést abból, hogy mennyire gyúrják át a szövegeimet, föltéve, hogy én hagyhatom jóvá a végleges változatot. Soha nem firtatom a lektor előképzettségét vagy múltját. A legtöbb javításról első blikkre látom, hogy jogos vagy nem. Ha jogos, további indoklás nélkül elfogadom, kérdés nélkül, de azt nem szeretem, ha győzködnek, illetőleg nem sok értelmét látom, hogy ezt erőltessék. Eggyel több szem mindig esély félreértések kiszűrésére, de viszonylag nehezen tudom elképzelni, hogy a szerkesztő összenézi a fordítást az eredeti szöveggel, és mindkettőt olyan mélységben érti meg, hogy a jelentésről vitatkozzunk. A fordítónak morálisan is nagyobb a felelőssége. Ez nem más, mint hogy bánjon úgy más szerző szövegével, ahogy szeretné, hogy az ő szövegével bánjanak. Ez a szakmai lelkiismeret egyik arca. A fordító képzelje el, mi történne, ha a szerző elolvasná és értené a fordítást. Erre a valóságban persze kicsi az esély; például Ilma Rakusa vagy Terézia Mora lehetne ilyen szerző. Számomra akkor jó a fordítás, ha föl tudom tételezni, hogy ebben a képzeletbeli szituációban a forrásmű szerzője nagyjából elégedett (netán annál kicsit elégedettebb) lenne.