A kérdés:
Miért döntöttél úgy, hogy átadod A Vörös Postakocsi főszerkesztését Kürti Lászlónak?
A válasz:
Véletlenül kerek évszám lett, pedig nem számoltam.
Tíz év: 2014-től 2024-ig szerkesztettem főszerkesztőként A Vörös Postakocsi folyóiratot.
A lapszám, amivel most a Szófán debütálunk, az utolsó, ami a főszerkesztésem alatt készült.
Most hátrébb vonulok, átadom a stafétát Kürti László szerkesztőtársamnak, a próza és a kritika rovat szerkesztőjeként maradok a lapnál.
Ha ezt a tíz évet egy szóval kellene jellemeznem, akkor ez lenne az: frusztráció.
Frusztráció, amiért annyi mindent sokkal jobban kellett volna csinálni, nagyrészt még azt is tudtam és tudom, hogyan (főleg, hogy tényleg az elkövetett hibáiból tanul a legtöbbet az ember), de mindez akkora energia- és annyi munkaóra-befektetést igényelt volna tőlem, amennyit nem tudtam beletenni.
És persze az állandóan bizonytalan külső (financiális) körülmények, amik – azt akartam mondani: elejét vették mindenféle tervezésnek, de nem: – rendszerint a közepén vágták keresztbe a tervezés folyamatát, s mostanra a kedvemet is szegték.
Visszanézve persze vannak szép eredmények is.
Alapvetően, hogy sikerült fenntartani a lapot egyáltalán.
Hogy volt idő (és remélem, lesz is még!), amikor tehetséggondozást is tudtunk csinálni.
Hogy a lap, bár az országos terjesztői hálózatból kiszorult (sok társához hasonlóan), ott van számos fővárosi és vidéki könyvtár olvasópolcán.
Most itt vagyunk a Szófán is.
Hogy a szerkesztőség, végre úgy látszik, fix, megbízható tagokkal bővült Rozsályi Anna, Papp Gréta és Majláth Dániel személyében.
Amikor egy vezető pozícióban lévő személy azon kapja magát, hogy minden új ötlettel kapcsolatban rögtön azokat a tényezőket veszi számba, hogy miért nem lehet azokat megvalósítani, jobb, ha megszólal a fejében egy kicsi csengő: ideje felállni.
Jöjjenek helyére frissebb energiák, herkulesek, kitartó sportemberek, hosszútávfutók!
Hajrá, Laci! :)
