A kérdés:
A magyar és a portugál kultúra határvonalán állva milyen hasonlóságokat, különbségeket fedez fel a két nyelvterület költészete között?
A válasz:
Azzal kezdeném, hogy nem rendelkezem olyan irodalmi ismeretekkel, hogy hosszan beszéljek róla, ennek ellenére 1-2 kérdésre tudok válaszolni. Mivel nem vagyok az irodalom szakértője, nem fogok a két ország költőiről, költői stílusairól vagy áramlatairól beszélni és ezeket összehasonlítani. Hiszen ha valamiben szakértő vagyok, akkor az a külkereskedelem és a gazdasági diplomácia. Már hosszú ideje gazdasági és kereskedelmi tanácsos vagyok a budapesti portugál nagykövetségen, mégis elfogadtam a Szófa baráti kérését, hiszen „semmi emberi nem idegen számomra”, és a költészet is az életem része, második énem a költői álnéven író Pedro Assis Coimbra.
Akkor vágjunk is bele. Az évek során gyakran hallottam: „Portugália mindig is a költők országa volt”, vagy „Ha van ország és nyelv, amely rímel a költészetre, akkor az bizonyosan Magyarország és a magyar nyelv”. És ez igaz is mindkét országra, ahol sokan írtak és írnak nagyon jó verseket. Szerintem mindkét országra igaz az is, hogy egyre több a költő és egyre kevesebb az olvasó. Portugáliával kapcsolatban nincs kétségem efelől - miközben milyen jó verseket írnak manapság! Magyarországgal kapcsolatban is, mostanában olvastam, és meg is lepett, hogy milyen kevesen olvasnak verseket – a könyvvásárlóknak csupán 6%-a. Portugáliában valószínűleg még ezt az arányt sem érjük el. Mivel régen élek Magyarországon, mindig azt tapasztaltam, hogy a magyarországi diákok sokkal jobban ismerik a magyar és a világköltészetet, és ezt el is várják tőlük. Szerintem Portugáliában az elmúlt évtizedekben javult a helyzet, de mi még mindig mögöttetek kullogunk.
Őszintén azt gondolom, hogy a magyar költőket, és főleg a nagy magyar költőket, hagyományosan jobban megbecsülik és elismerik, mint portugál kollégáikat. A mondandómat 2-3 példával szeretném illusztrálni.
Nemrég volt António Ramos Rosa költő 100. születésnapja (2024. október 17.), aki minden idők egyik legjobb és legtöbbet fordított portugál költője. Századik születésnapjának megünneplésére szülőhelyén, Algarve fővárosában, Faróban került sor. Kellő tiszteletadással adóztak neki, de A. Ramos Rosa sokkal többet érdemelt volna, azt, hogy Lisszabonban, Portóban, Coimbrában is megemlékezzenek róla. Ezzel szemben jövőre lesz Nagy László (2025. július 17.) 100. születésnapjának évfordulója. Abból kiindulva, amit eddig erről olvastam, biztos vagyok abban, hogy a megemlékezés róla sokkal nagyobb léptékű és hatású lesz, mint portugál költőtársa esetében.
Magyarországon még a Magyar Költészet Napja is létezik! Április 11., József Attila születésének napja. Magamban még mindig reménykedem abban, hogy egyszer létezni fog a portugál költészet napja is, sőt lenne egy javaslatom rá: június 13-a, Fernando Pessoa (1888) születésnapja, az egyik legnagyobb portugál nyelvű költő és minden kétséget kizáróan, a világ legismertebb portugál költője. Egyébként ne felejtsük el, hogy a világban 260 millióan beszélnek portugálul, hiszen már magának Brazíliának több, mint 220 millió lakosa van.
De lehet, hogy igazságtalan vagyok a hazámmal szemben! Van még egy másik ország a világon, amely egy nagy költője halálának évfordulóját választotta nemzeti ünnepnappá? Portugáliában június 10-e nemzeti ünnep, ez Portugália napja, és egyben Luís de Camões halálának évfordulója.
Megragadom az alkalmat, hogy még két dolgot megemlítsek Luís Vaz de Camõesról: nem tudni pontosan, hogy mikor született, csupán hozzávetőlegesen, és jelenleg is zajlanak a születésének 500. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségek. Kiemelném, hogy Luís de Camões utolsó magyarra lefordított műve a „Vétkek, balsors, szerelmek”, amely 128 szonettet és 5 hosszabb verset tartalmaz, Mohácsi Árpád író és költő fordításában.
Végezetül hadd mutassam be António Ramos Rosa egyik versét azon kevesek közül, amelyet magyarra lefordítottak:
Não posso adiar o amor - Nem tudom elnapolni a szerelmet
Nem tudom elnapolni a szerelmet újabb száz évre
nem tudom
még ha kiáltás fojtogatja is torkomat
ha a gyűlölet-bomba gyúlángja sisteregve ég is
szürke hegyek
szürke ormai alatt
Nem tudom elnapolni ezt az ölelést
amely kétélű fegyver szerelem és gyűlölet
Nem tudom elnapolni
még ha az éjszaka évszázadok súlyával nyomja is a hátam
és a tétova hajnal késlekedik
nem tudom elnapolni újabb száz évre az életemet
a szerelmemet
szabadságért esdő kiáltásomat
Nem tudom elnapolni a szívem
(Döbrentei Kornél költő fordítása)
Ha jobban meggondoljuk, ezt a António Ramos Rosa verset akár egy magyar költő is megírhatta volna, például Nagy László.
Ki viszi át a Szerelmet
Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
Quem levará consigo o amor
Quando a minha existência tiver sido absorvida
Para sempre, quem prestará culto ao violino que há no grilo?
Quem bafejará de fogo os ramos enregelados pela geada?
E quem irá mutilar-se a si mesmo em cima do arco-íris?
Quem em lágrimas há-de enlaçar coxas como penhascos
Até as transformar em campos que ondulam mansamente?
Quem há-de acariciar os cabelos, as artérias
Que têm a sua raiz presa aos muros,
Quem levantará por fim catedrais de injúrias
Em louvor de crenças desfeitas?
Quando a minha existência para sempre for absorvida
Quem espantará os abutres?
Quem levará consigo para a outra margem
O Amor, apertado entre os dentes?
(Fiama Hasse Pais Brandão költő fordítása)
Obrigado
Joaquim Pimpao
Budapest, 2024.10.27
