Irodalom, utazás, szociológia. Nem hosszú lista, mégis nagyjából tartalmazza azokat a dolgokat, amelyek igazán érdekelnek. Az irodalom – ezen a felületen pláne – nem szorul magyarázatra. Szeretek írni és olvasni, élvezem a beszélgetéseket a könyvekről, nagyon szeretek kortárs írókkal beszélgetni (ld. például a legutóbbi beszélgetést, Harag Anitával), hihetetlenül izgalmas számomra, hogy az irodalom itt születik a szemünk előtt, real time-ban.
Az utazás egy kicsit más. Persze, ki nem szeret utazni, ki nem szeret szép, új, izgalmas, sosem látott városokat megnézni, tengerparton süttetni magát és megmártózni a vízben, vagy éppen magas hegyek között túrázni? Jó, jó, tudom, van, aki jobban szeret egy helyben maradni. Az utazás arról szól, hogy látunk valamit, amit nem szoktunk, ami kizökkent a hétköznapokból, hogy aztán visszatérjünk, és új élményekkel feltöltődve folytassuk az életünket. Arról, hogy olyasmit tapasztaljunk, amit nem szoktunk. Olyan pillanat, amely kiemel a valóságból. Ezért talán nem túlzás azt írni, az utazás voltaképpen egy legális tudatmódosító szer. Én legalábbis valahogy így élem meg.
Újévi (holdújévi) dekoráció. Hongkong, 2019
Budapesti lakosként ismét ránézek a felsorolásra: szép, új, izgalmas, sosem látott. Átgondolom a listát, legyen mondjuk csak új, izgalmas, és sosem látott, hiszen Budapestnél – és nem, nem az elfogultság beszél belőlem – kevés szebb hely van ezen a bolygón, innen nem azért megyünk el, mert akarunk valami szépet látni. Mást akarunk, ebbe persze belefér az is, hogy másmilyen szépet. Persze, ne hasonlítsunk almát a körtéhez, nagyon nehéz megmondani, mi a szebb, egy karibi tengerpart vagy a Parlament. Egy hatalmas taoista templom, vagy a Bazilika. Egy rejtelmes, színes neonokkal megvilágított, helyenként ősi kínai, helyenként modern, csillogó hongkongi sikátor, vagy a Gül Baba utca. Egy cseh kisváros, vagy a Margitsziget. Barcelona vagy Budapest, Párizs vagy Budapest.
Időnként emlékeztetnem kell magamat arra, hogy mennyire szép helyen élek, mert a megszokás elfeledteti velem. És azt gondolom, ezzel nem vagyok teljesen egyedül. Néha Budapest egyszerűen csak a háttér, az életem háttere.
Nemrégiben meglátogatott egy kedves barátom, akit (leírni is szörnyű!) tíz éve ismertem meg Krasznodarban. Bordeaux-ban született, orosz-spanyol szakra ment az egyetemen, ő így került Krasznodarba. Én kutatni mentem, doktori ösztöndíjjal. Aztán valahogy barátok lettünk, és barátok maradtunk. Az egyetem után ő Tajvanra költözött, diplomata lett, én visszajöttem Magyarországra, de mindent megtettünk az elmúlt tíz évben, hogy évente legalább egyszer találkozzunk. Volt, hogy én látogattam meg őt Bordeaux-ban, de például, amikor Hongkongban jártam, odarepült Tajvanról, hogy találkozzunk. És számtalanszor járt nálam Budapesten. Mindig szívesen jön, és nem múlik a csodálkozása, hogy mennyire szép ez a város.
És kérdez. Olyanokat kérdez, amilyeneket csak az idegenek tudnak, és az ő szemén keresztül újra és újra meglátom Pestet. Újra felfedezem a magyaros ételeket. Ilyesmit nagyjából csak akkor eszem, amikor ő itt van. Mikor jutna például eszembe disznótorost enni, ha nem vele?
Van idegenvezetői végzettségem, ismerem a város történetét, mégis olyanokat tud kérdezni, hogy elgondolkodom. Tényleg, miért is? Miért vannak gangos házak Pesten, máshol miért nincsenek? Most akkor a Parlamentnek melyik is az eleje? Tényleg a hátulja a világhíres? Miért csak tragikus, szomorú események emlékművei állnak a Kossuth téren? Miért nem állnak egyenesen a parkoló autók kerekei? Itt ezért nem büntetnek? Párizsban igen. Mi a különbség a paprikás szalámi és a kolbász között? Mit jelent, hogy Diófa? Mit jelent, hogy Akácfa? Mit jelent, hogy Nagymező? Ezen a környéken miért ilyen sok a növény nevű utca, ha egyszer a város kellős közepén vagyunk?
Ugorjunk egy kicsit, hogy visszatérjünk majd ugyanide. Valahogy mindig úgy gondoltam magamra, hogy az én városom voltaképpen Szentpétervár. Én voltaképpen pétervári vagyok, csak a sors és Kelet-Európa huszadik századi történelmének valami fura összeakadása folytán kerültem Budapestre, én, itt, kérem, csak átmenetileg vagyok.
Rendkívül hosszan és teátrálisan tudok mesélni Pétervár történetéről, Péter cárról, aki gondolt egyet, és kijelentette, hogy márpedig ő várost épít ott, éppen ott. A mocsár és a láp kellős közepén. A Néva gránittal kirakott partjáról, az aranykupolás templomokról, a fehér éjszakákról, a narancssárga égboltról, a metró illatáról, a hússal töltött palacsintáról, a borscsról, a szirokról, ami olyan, mint a Túró Rudi, csak sokkal jobb. Pontosabban nem a szirok olyan, mint a Túró Rudi, hanem fordítva, ez az édesség ugyanis litván találmány, onnan terjedt el a Szovjetunió teljes területén. Semmi nem tudja megtörni a Pétervár-rajongásomat, semmi. Még a jelen helyzet sem.
És van még egy dolog, amit mindig is nagyon irigyeltem: Pétervárnak van egyénisége. Van olyan, létezik olyan, hogy pétervári identitás. Épp a krasznodari kutatói félév egyik felismerése volt, hogy Oroszországban a regionális identitás sokkal erősebb, mint a nemzeti. Budapesten nincs ilyen. Vagy van, csak nem veszem észre?
Szóval, valahogy mindig úgy gondoltam, hogy Pesten én idegen vagyok. Aztán lépésenként rájövök, hogy nem. Ez a város is az enyém, hozzám tartozik, én pedig a városhoz tartozom. Hogy jöttem erre rá? Mint ahogy rájöttem ugyanerre a Somlyó-sziget, Dömsöd és Petőfi fája kapcsán is. Érdekes, mennyire lassan érkezem meg haza.
Maxime, a fent említett barátom diplomata, két évente helyezik át máshova, némi befolyása azért van arra, hogy hova kerül. Most épp Párizsban dolgozik, és amikor azt mondta, épp a múlt héten, hogy neki Budapest sokkal jobban tetszik, mint Párizs, elöntött valamiféle melegség. Büszkeség. Mintha az én érdemem volna, mintha az én személyes kvalitásaimat vagy munkámat dicsérte volna meg, mintha én tehetnék arról, hogy a város olyan, amilyen. Az összetéveszthetetlen érzés, amikor büszke vagy magadra, vagyis valamire, ami a tiéd. Úgy mutogattam neki a Bazilikát, és mesélem a történetét, mintha én, személyesen én terveztem és építettem volna fel. Úgy meséltem az Andrássy útról, a Hősök teréről, mintha ott lettem volna, amikor épült. Szeretem ezt a várost, azt hiszem.
És igen, a Parlament a világ egyik legbonyolultabb épülete, abból a szempontból, hogy a főbejárat a Kossuth tér felől van, tehát de facto az az eleje. Tehát akkor a Parlamentnek valójában a hátulja híres? Vagy akkor van egyáltalán eleje és hátulja? Erre a kérdésre, kérem szépen, nincs válasz.
Gangos házak. Igen, tudjuk, hogy a gangnak igen nagy szerepe volt a budapesti mikroközösségek kialakulásában, de miért is, miért is épült itt ilyenre, és sehol máshol? Jó, ez nem teljesen igaz, a mór építészetnek vannak hasonló megoldásai, de ilyen koncentrációban sehol nem fordulnak elő. Ez nagyjából véletlenszerűen alakult így, vagyis olyan folyamatok következménye lett, amilyen folyamatok máshol nem zajlottak le, vagy ha volt is hasonló, hát másképp oldották meg a felmerülő problémákat.
Az 1700-as években a jellemző budapesti ház az utcafrontra néző, hosszúkás épület volt, aztán ahogy sűrűsödött, nőtt a város, egyre nagyobb lett a lakosság, úgy épültek ezekhez az utcafronti épületekhez plusz szárnyak, így lettek L– és U-alakú (pontosabban alaprajzú) házak. A 19. század második felében zajló folyamatok (például a Tisza szabályozása) következtében Budapest lakossága rohamosan nőni kezd. A beáramló lakosság lakáshiányt hoz létre, gyorsan kell építeni és aránylag sokat. Így a már meglévő utcafronti épületekhez és az egy-egy plusz szárnyhoz hozzáépítenek, körbeépítik a telket teljesen, emeleteket építenek rá, és voilá, létre is jött a gangos ház. A leggyorsabb, legkézenfekvőbb módszert választották ahhoz, hogy minél gyorsabban, minél több lakást lehessen építeni, amelyeket aztán bérbe adtak – ezért hívjuk őket bérházaknak.
(Hacsek Zsófia gangfotója)
A hetedik kerület jelen pillanatban az otthonom, és igen, igen sok itt a földműveléshez kapcsolódó utcanév, hiszen egészen a 19. század végéig ez mezőgazdasági terület volt.
A város alakítja az embert, és az ember alakítja a várost. Ahogy Péterváron tudom látni háromszáz év történetét az épületekben, a templomokban, az emberekben, úgy kellene látnom itt is. A múlt itt épp úgy jelen van, sőt. Emellett a múlt mellett mindennap elmegyek, járok rajta, benne élek, ezzel létezem, Budapest minden egyes szeglete sok száz történetet mesél. Én pedig meglehetősen fogékony vagyok a történetekre, a következő Táltosfog-írásomban el is mesélek majd néhányat.