Ez a nyár nagyon különleges, talán a legkülönlegesebb volt eddigi életemben: nem utaztam sehova.
Nem tudom, más mit érez, amikor kimondja ezt a mondatot: nem utaztam sehova. Valószínűleg még
tavaly is nagyon csalódott lettem volna, ha úgy zárom a nyarat, hogy nem láttam a tengert. De ez a
nyár más volt, ezt a nyarat Ráckevén, a Somlyó-szigeten töltöttem.
„Semmi nem fogható az Atlanti-óceán végtelenségéhez”, „Semmi nem olyan csodálatos, mint a
Nyevszkij sugárút”, „Hongkong a legkülönlegesebb hely, ahol valaha jártam, ez Alice Csodaországa,
ahol az egyik pillanatban nagyon nagynak érzed magad, az alacsony ázsiaiak között, az aprócska
szobákban és a szűk folyosókon, a következő pillanatban pedig, a hatalmas felhőkarcolók
árnyékában hangyányi leszel”, „A mexikóiak lehetnek a legboldogabbak ezen a világon, hiszen még a
halált is ünneplik, semmitől nem félnek, én úgy látom, a mexikóiak tudnak igazán a pillanatban
létezni”. Ilyen, és ehhez hasonló dolgokat írtam az elmúlt években az utazó naplómba. Utólag
olvasgatva olyan, mintha mindenhol boldog lettem volna, csak épp Magyarországon nem, mindenhol
boldog voltam, ahol távol voltam. Amikor egy-egy barátom üzenetet küldött nekem messengeren,
hogy mikor jövök haza, kínosan ügyeltem arra, nehogy azt írjam, hazamegyek, hanem azt, hogy
vissza.
Ez valahogy megváltozott idén. Miért és hogyan? Több dolog játszott közre, az egyik például az volt,
hogy egészségi okok miatt kénytelen voltam hosszabb időre elhagyni a fővárost. Egész tavasszal arról
ábrándoztam, hogy elutazom Szicíliába a barátokhoz, és ott töltöm az egész nyarat, de kénytelen
voltam közelebbi célpontot választani, az állapotom egyszerűen nem tette lehetővé a repülést. Így
esett a választás Ráckevére, a nagyszüleim nyaralójára. Megörököltem a telket pár éve, keveset
jártunk ide, valahogy nem szerettem itt lenni, ebben a pillanatban azt sem nagyon tudom
megmondani, miért. Talán a családi konfliktusok árnyéka vetült szegény földdarabra.
Ideköltöztem hát június végén, hogy aztán egészen kicsi megszakításokkal az egész nyarat itt töltsem.
Volt időm gondolkodni, bőven.
Ugyan Somlyó-sziget közigazgatásilag Ráckevéhez tartozik, valójában Dömsöd van közelebb, így a
bevásárlásokat ott intéztem. Mivel a gondolatot, hogy hosszabban itt tartózkodjam, mindig is
elutasítottam, így annak sem láttam értelmét, hogy alaposabban megismerjem a környéket – óriási
hiba volt, amelyet pótoltam, vagy talán nem egészen, de folyamatban van.
Tudtam, hogy van a Duna-parton egy fa, egy hatalmas mocsári tölgy (na jó, ezt nem tudtam, ezt
meggugliztam), amelyikre azt mondják, Petőfi fája, az rémlett, hogy valami verset írt alatta. Kicsit
olyan volt ez számomra, mint a régi, legkedvesebb sorozatomban, a Gilmore Girlsben a kisváros
(sajnos pontosan idézni nem tudom, igen ritka itt az internet, de talán lesz olyan olvasóm, aki kisegít
majd), Stars Hollow, ahol emlékművet állítanak az utcasarkon, ahol Lincoln elnök egyszer kifújta az
orrát, vagy a padnál, amelyen egyszer Hemingway ült. Szóval kicsit ilyen érzésem volt azzal
kapcsolatban, hogy van itt egy fa, amelyik alatt Petőfi írt egy verset, ráadásul messze nem a
legismertebbek közül valót, nem tartottam jelentős eseménynek ezt, egy jelentéktelen kis falu
szeretne valamivel hivalkodni, gondoltam. Teljesen el voltam tájolva.
Valahogy egy nap, valamikor július elején, amikor a Kék Duna sétányon bicikliztem, és elámultam a
szomorúfüzek kecsességén, majd lelassítottam, hogy alaposabban megfigyelhessek egy elvonuló
(elúszó) kacsaládot, ránéztem a fára, arra a hatalmas tölgyre. Hosszasan néztem, amit addig nem
tettem. A csehovi pillanatok közül az a fajta következett be, amikor egyes szereplők indokolatlanul és
határtalanul jókedvűek lesznek (Irina valósággal sugárzik és gyönyörű), így éreztem én is magam,
egyszerűen boldog lettem attól a fától. Odatekertem, alaposan körbejártam, megnéztem az
emléktáblát, lefotóztam a vers címét, azzal a szándékkal, hogy megkeresem, amint elintéztem a
bevásárlást. Íme:
Petőfi Sándor: Piroslik már a fákon a levél...
Piroslik már a fákon a levél,
Süvölt köztök, süvölt az őszi szél,
Homályos a nap, a mező deres;
Pásztor, betyár meleg tanyát keres.
Meleg tanyát a pásztor csak talál,
Vár ott reá kulacs bor, tele tál.
Ha kifogy a kulacs bor s tele tál,
Lágy párnán felesége vele hál.
Betyár embernek jó tanyája nincs,
Minden felől csörög rá rabbilincs.
Száraz bokorban huzza meg magát,
Átkozza a hűs őszi éjszakát.
Tehát a pásztor és a betyár. Ha megkérdeznék, pásztor vagy betyár szeretnék lenni, egészen biztosan
a betyárt mondanám, karakteres fenegyerek, olyan, akiről legendák születnek. A pásztor? A pásztor
meg egész évben állatokat terelget. És? És ilyenkor zuhan rá az emberre, hogy mennyire nehéz
kimondani, hogy valahol otthon vagyok, mennyire végleges dolog otthon lenni valahol, valami
borzalmasan nehezen változtatható dolog, ami épp ezért nagyon félelmetes. Nagyon félelmetesek
azok a dolgok, amelyeken nem, vagy csak nagyon nehezen lehet változtatni. És akkor itt ez a vers, itt
vannak ezek a sorok, és tegyük a kezünket a szívünkre: így melyik lét tűnik komfortosabbnak, a
betyáré vagy a pásztoré?
És hogy mit is keresett itt Petőfi? Petőfi Sándor a szüleivel 1846-1847-ben élt Dömsödön. A fa alatt
Polyák Ferenc fafaragóművész alkotásai láthatók: Petőfi és szülei mellszobra. A szobrok a fa ágaiból
készültek, melyek egy komoly viharban megsérültek és leszakadtak.
Hát, így történt, hogy heti kétszer kerekeztem el a Duna-parton álló mocsári tölgyhöz, ücsörögtem
alatta, és arra gondoltam, itt ücsörgött Petőfi is. Valahogy szépen lassan elkezdtem otthon érezni
magam, megszerettem a Kék Duna sétányt, minden egyes házat, a füzeket, a kacsákat, a hattyúkat.
Nagyjából ez a rövid története annak, hogy miért volt ez a nyár az eddigi legteljesebb az életemben,
anélkül, hogy elhagytam volna az ország határait.
A fene sem gondolta volna, hogy egyszer ekkora szerepe lesz az életemben Petőfinek!
