Megírtuk korábbi cikkünkben, hogy a Folytasd, ha tudod! irodalmi játékunk egyre népszerűbb, és a nagyszámú színvonalas írásból egyre nehezebb választani, ezért is lehet, hogy ezúttal nem is tudtunk egyetlen győztest jutalmazni. Reméljük, ti is úgy gondoljátok, hogy Jávor Andrea szövegét méltán választottuk be, mert a háttértörténet szempontjából homályban hagyott novellakezdést egyedi módon világítja meg.
Gratulálunk a második helyezettnek!
SZEIFERT NATÁLIA
Semmi kedve nem volt a park felé menni, de most nincs választása. Gyorsan haza kell érni. Talán még múlik azon a három percen valami, amennyivel rövidebb így az út. Csak egy lapos, füves terület a lakótelep szélén, néhány térkövezett csíkkal és növendék fával, az út felőli oldalon játszótér és kosárlabdapálya. Nem is érti, miért hívják parknak, de ő is mindig így emlegeti.
Kétségtelenül úgy jut leggyorsabban haza, ha átlósan közlekedik, mégis kerülni szokott, mindig kint megy a járdán, a kosárpályán is túl. Vanda egyszer megkérdezte, miért nem mennek inkább a parkon át, mire csak annyit felelt, hogy egyszerűen nem szeret arra menni. Vanda megrántotta a vállát, jelezve, hogy neki tulajdonképpen mindegy, ő viszont azután sokáig gondolkodott rajta, mit is jelenthet ez. Mit mondott volna, ha Vanda tovább forszírozza a dolgot, ami egyébként szokása volt, ilyen értelemben egy kisgyerek szintjén állt, ha valamire ráharapott, mindig volt egy újabb miért-je. Akkor azonban fütyült a parkra meg az ő érzéseire a parkkal kapcsolatban, arra koncentrált, mit akar venni a DM-ben. Ezért is kísérte akkor, a cipekedés miatt.
Nem is az, hogy nehéz – mondta Vanda –, hanem nagy. A tizenkettes vécépapír, meg a dobozos papírzsepik el sem férnek egy szatyorban, ráadásul teljesen összenyomódnak, ha még veszek egy flakon mosószert is, és kell sminklemosó, új szemhéjtus, és most már muszáj, egyszerűen muszáj végre találnom egy megfelelő alapozót.
A parkkal az a legnagyobb baj, hogy túlságosan nyílt terep. Igen, ez lesz az, gondolja most, hogy a térkő-ösvényhez közelít. Ez a baj vele. Egy szabálytalan, zöld sokszög a tízemeletesek mellett, de nem közvetlenül alattuk, pont olyan messze, hogy a tér egészen kinyíljon fölötte, minden erre néző ablakból tökéletesen belátni az egészet. Tízszer öt ablak egy lépcsőházon ebben az irányban, az ötven ablak, bocs, ötvenöt, mert ott a földszint is, a legtávolabbi háznak négy lépcsőházából idelátni, azaz négyszer ötvenöt ablak, és ugyanennyi a kis templom mögötti tömböknél, és akkor még a játszótérrel szemközti házakat nem is számolta, nem is fogja, abbahagyja most ezt, hiszen csak házak. Csak ablakok. Gyorsít a léptein, szinte fut. Mégis, mintha egy stadion gyepén kéne egyedül átvágnia, miközben a lelátó tömve van emberekkel, és mind őt bámulják. Mielőtt végérvényesen belelovallná magát a képzelgésbe, egy torokhangú „nem” visszarántja a parkba. Néhány méterre tőle egy nő áll, pontosabban hajol a fű fölé, egy apró spániel fölé, egyik kezével a nyakörvet szorítja, a másikkal összehajtogatott pórázt. Csak nem akarja megütni?
JÁVOR ANDREA – LEGKISEBB FELÜLET
Rohannia kellene, de megtorpan, mert jól ismeri ezt a meghunyászkodó tekintetet, az érzést még inkább. A kutya leszegett orral, lehajtott fejjel kushadt, a lehető legkisebb felületet mutatott. Ezt nem nézheti végig, de már hátat sem tud fordítani neki. Ha körben megy, nem is találkoztak volna, tudomást sem szerez róla, de szokta látni a párost, félig-meddig ismerősek, inkább a kutyával, mint az asszonnyal. Nahát, tört ki belőle glisszandóban, mint annak idején, szemmel láthatóan megzavarva a nőt, aki leengedte a kezét. Annak idején az apja keze nem állt volna meg, kitanulta, hogy jobb, ha megnémul, nem reagál a provokációkra, hogy “ugye megint nem figyeltél”, “megint hol járt az eszed”, “mit képzelsz, lopom én a pénzt”, nem is nyikkan, mert úgyis addig üti, míg ki nem adja a dühét a három műszak, a kannás bor, az ő könyvei miatt, amikbe bele sem érdemes lapoznia, vagy az anyja meg nem menti, netán áthozza a szomszédot. Ráadásul a következő tornaórán hallgathatta az osztálytársai csúfolódását, hogy már megint elesett, hogy lehet valaki ilyen ügyetlen, volt aki direkt valamelyik kék foltján szorította meg a karját a páros gyakorlatkor.
Persze, hogy vörösre gyúlt a feje, amikor nyolcadikban az évzárón észrevette az öregjét a kiöltözött szülők karéjában. Anyja már régen kereket oldott, mondhatni az apja kipofozta a lakásból. Magára maradt, mint aki elárvult, aztán egy különösen fagyos éjszaka után papírja is lett a félárvaságáról. Apján most fehér ing volt, sőt nyakkendő, meg öltöny is, de minden csálén lógott rajta, mint akire vasvillával hajigálták fel a ruhát. A kora nyári melegben így is épp eléggé izzadt, a tenyerét a nadrágjába törölte, mielőtt kezet fogott a dirivel és átvette a jutalomkönyvet, de a visszaúton az apja lecsapott rá. Már csak egy-két méterre volt az osztálytársaitól, amikor mellette termett, jobban mondva nekidőlt, megmarkolta a vállát és azt kiabálta, hogy ez az én fiam, majd meglátjátok. Hogy mit kellett volna meglátni, az elpárolgott a sűrű pálinkaszagban és csuklássorozatban. Nahát, szakadt ki akkor belőle mutálva, igyekezve lefejteni magáról a nehéz karokat. A gyerekek kiabáltak, a szülők felmorajlottak, és ez összeolvadva pont olyan volt, mint amikor huhognak a focipályán az idegenlégiósnak, csak itt a nézők voltak a józanok. Az udvar fortyogó üstjére villámlottak az iskola kinyíló ablakai. Magán érezte a hűvösben maradt kíváncsi fejek kaján pillantásait is. Hiába kívánta, nem nyelte el a föld, lüktető ködben ért a helyére, a tompa zúgásról nem tudta volna megmondani, hogy az iskolaudvarban, vagy benne, mélyen a gyomrába támadt és kergette a fiúvécébe, ahonnan a takarítónő zavarta ki zárás előtt. Vanda szerint irtó mákja volt, hogy ez az általános végén történt és a gimit tiszta lappal kezdhette. A mákban nem volt biztos, de Vanda pszichológiát is tanult, és tulajdonképpen igaza volt, mint oly sokszor.
Abban viszont neki volt igaza, hogy amint lehetett, elköltözött otthonról, inkább egy szobafestő brigádnál kulizott, hogy fizethesse az albérletét, semmi pénzért nem ment volna kollégiumba. Ma azért vállalta a főnöki szobába bekopogtatás kínját, azért vágtat a parkon át, mert Vanda furcsa elvékonyodott hangon megtelefonálta, hogy “itt van édesapád, nem tudom, jól van-e". Az apja akkor volt jól, ha egy ideje nem ivott, de akkor érezte jól magát, ha ivott. Idővel, testi pusztulása előrehaladtával enyhültek a dührohamai, az is segített, hogy egy fejjel túlnőtte, mostanában inkább tétovának, zavartnak látja. Ha teheti, kerüli, kitér a találkozások elől, úgysem tudnak mit kezdeni egymással, eljön tőle, mielőtt az apja valamin begurulna és visszazökkenne régi szerepébe. Az meg, hogy idejön, kvázi családi látogatásra érkezik a Vandával közös, általa komfortos otthonukba, felér egy földrengéssel. Száz évben ha egyszer fordul elő, és a játszma minden egyszer kétesélyes. Kettejüket a nyitott előszobaajtóban találja, mert apja, a félfába kapaszkodva, zavaros tekintettel azt magyarázza, hogy fogni akarja a lépcsőházból a gangra vezető lengőajtót a fiának, nehogy a két szárny közé szoruljon. Vanda szemmel láthatóan letett arról, hogy hatni tudjon rá, pedig vállig érő szőke hajával, kék szemével tetszhetett az öregjének, bár nem volt az a dögös maca, csak egy hétköznapian csinos lány. Vanda háeres volt egy munkaerő-toborzó cégnél, ahol a diplomázás után jelentkezett a gazdasági válságban szinte teljesen megszűnt álláslehetőségek miatt. Interjú közben meglátta az asztalán a koncert szórólapját, ahova maga is készült. Az még nem volt randi, mert a közös limonádézást nem lehet annak nevezni, de a vele átélt nyugalomért, a görcseit oldó békességért egyre többször kereste, és összeköltöztek, miután véglegesítették a vegyigyár kutatólaborjában.
Az ő józan gyakorlatiassága miatt képes minden reggel felkelni és szembenézni egy újabb nappal. Ebből lett a lakás, ebből van a farmer, az alapozó és a teli hűtőszekrény, amiből Vanda most óvatlanul ásványvízzel kínálja az apját. Mert az öreg kiszúrta az estére bekészített söröket és gyomorforgatóan illedelmes hanghordozással inkább a pilzeniből kérne. - Tudod mit, Vanda csomagol neked ebédet, amit magunknak is főzött és tesz a szatyorba két dobozt, hogy utána megihasd, vagy este, vagy ahogy akarod. Köszöni szépen, már rég volt meleg kanál a hasában, de akkor az egyik sört ő megbontja, megkóstolja, mert ilyet nem szokott venni. Nem fog kilötyögni a nejlonszatyorban, vigyáz ő arra. Jó, csak induljon el, lekíséri a buszhoz, hogy jó irányba szálljon fel, mindig áthelyezik a megállókat. Úgy látszik, a próbakorty megtette kellő hatását, az öreg a vállára támaszkodva, óvatosan lépked, de a lengőajtótól visszahőköl, hiába karolja át a derekát, próbálja húzni, tolni, az apja nem és nem lép, eldől, rázuhan a teljes súlyával, leveri a lábáról. Fejbe vágja egy sörösdoboz, a másikból bugyborékol a sör, a levesről lepattan a fedő, arcát ellepi a cérnametélt, mintha szakálla nőtt volna. Úgy látszik, máig nem tanulta meg, hogy a legkisebb felüleletet mutassa az apjának. Egy ötezressel megúszta volna szárazon, de nem volt otthon kápé, tegnap a DM-ben pont nem lehetett kártyával fizetni.
Jávor Andrea: 1976-ban végzett az ELTE Tanárképző Karának orosz-angol szakán. A Külkereskedelmi Főiskolán tanított és a rendszerváltás éveiben MTI-ben szakfordításokat végzett. A Corvinának két útikönyvet, az Európának és a Gondolatnak egy-egy művészettörténeti munkát fordított, tavaly ősszel pedig elkezdte Lackfi János kreatív írás kurzusát, hogy nyugdíjasként végre azzal foglalkozzon, ami a legjobban érdekli.
