Az Alföld folyóirat októberi száma ezúttal két blokkra oszlik. Az elsőben, ahogy azt a laptól megszokhattuk, szépirodalmi közléseket olvashatunk, lírát és prózát vegyesen (bár az egyik prózai mű, a Megnyugvás című Csabai László-novella erős párbeszédessége folytán mintha egy kis drámát is kapnánk). A második pedig Jókai Mórt ünnepli egy tematikus gyűjteménnyel, amelynek minden darabja az idén kétszáz éve született író életéhez, munkásságához, recepciójához kapcsolódik.
Némi töprengés után úgy döntöttem, hogy a Jókai 200 blokkból a három kedvencemet mutatom be lapajánlómban, és a végén hozzácsapok a prózák és a lírák közül is egyet-egyet, amelyek a legnagyobb hatást gyakorolták rám. Ám itt fontos megjegyeznem, hogy Margócsy István tanulmányát, amelyben A kőszívű ember fiait elemzi kritikus szemmel, nem vettem be ebbe a lapajánlóba, erre ugyanis már egy külön írásban reagáltam korábban – ezt is ajánlom a kedves Olvasók figyelmébe!
Ez az írás azért ragadott magával, mert rátapint az egyik nagy ellentmondásra Jókaival kapcsolatban, amelyen én is gyakran gondolkodom. Miszerint: a saját korában a közönség rajongásig szerette, a szakma viszont kritikusan, ha nem éppen neheztelően szemlélte. Manapság viszont beszorult a „gyűlölt kötelező olvasmány” kategóriájába, ennek megfelelően az egykori iskolások nem szívesen veszik (újra) elő a műveit, ellenben a kutatók egyik mélyreható elemzést írják róla a másik után. Ennek a rejtélynek, érvel Koós, csak egy nyitja lehet: miszerint Jókai valóban olvasható „szórakoztató, könnyed irodalomként és fontos bölcseleti kérdésekre reflektáló szövegekként” egyaránt (90.o.). Vagyis, bár a szerző nem használja ezt a kifejezést, végső soron azt mondja, hogy Jókai egy middlebrow író.
Erre (valamint Hansági Ágnes korábbi írásaira) hivatkozva azt is kifejti Koós, hogy Jókai művei remekül elemezhetők az Umberto Eco által köztudatba emelt kettős kódolás módszertanával. Eszerint egyszerre kereshetjük a választ olyan kérdésekre, hogy mitől szórakoztatóak ezek a regények, miféle pszichés olvasói igény elégül ki általuk, és olyanokra, hogy miképpen reflektál Jókai az emberiség sok évszázados kultúrtörténetére konstruált archaikus nyelvével, a mesei, eposzi hagyományok átvételével, illetve miféle proto-modern, sőt, proto-posztmodern elemeket találhatunk szövegeiben.
A Koós által ezekre felhozott példák meggyőzőek; ilyen mélységben még sosem gondoltam bele például, hogy Jókainál sok esetben mennyire lazán kezeltek, könnyen átjárhatóak az identitások, illetve milyen gyakran adja át a szót megbízhatatlan narrátoroknak olyanképpen, hogy az olvasó sosem tudja meg „az igazságot”. De azzal a gondolattal is tudtam azonosulni, hogy ha a nagy mesemondó ma élne, remek forgatókönyveket írna a streaming-szolgáltatóknak. Úgyhogy, kérdem én, hol is van a magyar Trónok harca, avagy a Harc, hogy legyen-e trón? Merthogy például A kőszívű ember fiai és A kiskirályok egyesített cselekményéből fantasztikus tévésorozat állhatna össze…
Egy elveszett Kakas Márton-önéletrajz
Kaiser Zsanett könyvismertetője
Minthogy Jókait manapság „ifjúsági íróként” kezeljük (hiába nem az), állandóan visszatérő kérdés, hogy miképpen hozhatjuk közelebb a gyerekekhez, fiatalokhoz – ha már benne van a tananyagban, ugye… Kaiser Zsanett egy izgalmas kísérletről tudósít, amelynek szerzője Kiss A. Kriszta, illusztrátora Takács Viktória, címe pedig A fiú, aki mindent el akart mesélni. Egy elveszett Jókai-önéletrajz. Az alig negyvenöt oldalas kötetecske a nemzetközi Little People, Big Dreams sorozat koncepcióját követi, csak éppen magyar szereplőkkel; a Jókai-rész előtt többek között Szabó Magdáról, Hugonnai Vilmáról vagy Kós Károlyról is született már ilyen.
Kaiser recenziója alapján úgy tűnik, a kötet, amely E/1-es narrációval magát Jókait beszélteti, eléri azt a célt, hogy az olvasó gyerekek megszeressék a főhőst, azonosuljanak vele, akár nyomdokaiba akarjanak lépni. Valószínűleg, írja, ebben az is sokat segíthet, hogy a valós Jókaitól sem volt idegen az, hogy az életéről akár önálló anekdotákat meséljen, akár koherens narrációt alkosson belőle; a fiktív Jókai megkonstruálásához elég volt már amúgy is létező szövegekhez nyúlni. Ami viszont különösen izgalmasnak tűnik, hogy a Kiss-Takács páros megalkotta Jókai alteregóját, Kakas Mártont, aki az E/1-es elbeszélővel párhuzamosan, őt ellenpontozva, sokszor egyenesen meghazudtolva kommentálja ugyanazokat az eseményeket.
Ahogyan a valós Jókai ennek a vicces figurának a bőrébe bújva mondhatott ki olyasmiket, amelyeket a saját neve alatt talán nem vállalt volna, úgy itt is ez történik. Ám a gyerekkönyv megoldása ide is behozza a posztmodern játékot, az identitás képlékenységének kérdését: vajon hol végződik Jókai Mór és hol kezdődik Kakas Márton, és mikor melyikük a hitelesebb elbeszélő? Ráadásul azt is eszembe juttatta, hogy Jókainak valóban milyen különös, személyes viszonya alakult ki a humoros alteregóival; az, hogy Tallérossy Zebulon és Mindenváró Ádám szintén élclapokból kerültek át A kőszívű ember fiai szereplőgárdájába, számomra csak még jobban erősíti a másik írásomban felvetett komfortregény-elméletemet.
„Két öreg szerszám”. Jókai és Arany kései poétikájáról
Ez a tanulmány egyrészt Arany János Őszikék-ciklusának, valamint az Öreg ember nem vén ember című Jókai-regénynek az összehasonlítása, másrészt ennek ürügyén az utóbbi izgalmas elemzése.
Mégis muszáj az elején kezdenünk, ugyanis ha Owaimer nem írja meg, nekem talán eszembe sem jutott volna, hogy Aranyt és Jókait nem szokták egymás kontextusában értelmezni. Naná, hiszen én is leragadtam ott, ahol sokan mások, miszerint Arany belebukott az eposzírási kísérleteibe, hiszen ez a XIX. században már elavult műfaj volt, Jókai ellenben megírta az igazi magyar hőseposzt – regényformában, és a régmúlt helyett a saját élményeire alapozva. De valóban, milyen furcsa, hogy ez a két ember, akiket közös legjobb barátjuk emléke kötött össze egy életre, és akik sokkal hosszabb időt töltöttek egymással, mint bármelyikük Petőfivel, alig kerül egymás mellé az ennél mélyebbre ható elemzésekben.
Owaimer először külön bemutatja az Őszikék ciklust, és ezen belül az öregség ábrázolását, amely az aranyi felfogás szerint leginkább hanyatlástörténet, vagy legalábbis egyfajta számvetés azzal, hogy volt-e valami maradandó hatása az addigi életnek, és érdemes-e még erre a rövid időre továbbra is élni. Aranyra, nem meglepő módon, különösen jellemző önmaga leértékelése, gúnyolása, az öregség negatívumainak túlhangsúlyozása, és egyfajta rezignált, ha nem éppen depresszív hangnem. Na de hogyan kapcsolódik mindehhez az Öreg ember, nem vén ember? Hiszen látszólag minden más: a műnem, a hangnem, a felvetett problémakör. Jókai éppen azt a kérdést feszegeti, amely ebben az időszakban a saját magánéletében is felmerült, miszerint mikor jön el az a pont (avagy eljön-e egyáltalán), amikor már talán késő újrakezdeni, élemedett korban szerelembe esni, házasságot kötni. Ez látszólag a tervek, az agilitás regénye, nem a letargikus lezárásé, még ha ez is némi öniróniába, öngúnyba torkollik is.
Ám ami miatt nagyon tetszik Owaimer írása, az meglepő módon mégsem az volt, ahogyan a két idős szerző műveit rokonítja egymással, hanem az, hogy ez a szöveg is felveti ugyanazt, amit Koós tanulmánya. (Vajon a szerzők tudtak egymás kéziratairól a lapszám szerkesztése előtt és alatt?) Miszerint az Öreg ember nem vén ember szintén olvasható proto-posztmodern szövegként, és ennek megfelelően ebben az elemzésben a metafikció, a megbízhatatlan elbeszélő, a privátnak álcázott (de valójában a széles olvasóközönséggel zajló) kommunkáció, a bölcseleti és művészetfilozófiai kérdések újfent terítékre kerülnek. Sőt, még az a feltevés is, hogy a négy „képzelt regény” tulajdonképpen egy-egy korábbi, komolyan gondolt Jókai-regény önparodisztikus újraértelmezése.
Úgy tűnik, az Alföld három szerzője egymástól teljesen függetlenül, más-más érvekkel, szöveghelyekkel, gondolatmenetekkel győzött meg ugyanarról: hogy érdemes Jókait úgy olvasni, mint egy nagyon korai posztmodern szerzőt. És még nincs is vége a lapszámnak…
Ebben a különös hangulatú elbeszélésben E/1-es narrátorunk meglát egy nénit az utcán, akiről a kinézete alapján azt feltételezi, éppen egy kórházból szökhetett meg. Eme jelenet láttán, a színek, fények, szagok, hangok kavalkádjában, összetorlódik benne mindenféle érzület és gondolat. Előkerül gyermekkora, akkori személyisége, és ezáltal a jelenre még mindig ható múlt.
Mindez mintha egy inverz fejlődéstörténetbe, mondhatni fel(nem)növéstörténetbe torkollna, amelyből kiderül, hogy elbeszélőnk számára a felnőttség nem más, mint örökké játszott, kényelmetlen szerep. Hirtelen egy rosszul kinéző gyerek is megjelenik az utcán – de vajon ő tényleg létezik, vagy csak az elbeszélő képzelete teremtette meg? És miért szól hozzá a néni, és ha már, akkor miért éppen a tulipánfáról beszél? A növény a jelenet végére ennek az egész „mikromindenségnek” a erős és átfogó szimbólumává szervesül.
Kedvenc idézetem innen: „Úgy nézett ki a kis kert a nagy növénnyel, mintha egy csúnya dolgon rajtakapott katonatisztet temettek volna a földjébe, akiről gyorsan el kell terelni a figyelmet” (20.o.).
Kapcsolódás az ősök munkájához, a kőművességhez, ácsmesterséghez, asztalosmesterséghez még a túlvilágon is. Transzcendens építkezés, amely egészen furcsa részletekbe megy bele, például hogy mi lesz a lírikus házszáma a túlvilágon, és végül megidéződik maga Antoni Gaudí. Aki persze a túlvilágon olyannyira él, hogy tanácsaival ő maga segít majd lírikusunknak olyan otthont építeni, amilyenre az örök élet során szüksége lesz. Na de miért olyan fontos, hogy ez az otthon olyasmi legyen, mint a Sagrada Família, és főleg miért kellenek rá hitbéli motívumok, ha már amúgy is a túlvilágon vagyunk…? Jó örvénylést kívánok Tőzsér Árpád fejében!
