A fájdalom, ami nem hagy nyugodni: a Vasgyúrók világának mélyén – interjú Nyerges Gábor Ádámmal

 

 

Nyerges Gábor Ádám - Vasgyúrók , PRAE kiadó

 

A kötet első novellája, a Vasgyúrók, egy nagyon érzelmes és nehéz történetet tár fel. Hogyan alakult ki ennek a novellának az ötlete?

 

Bizonyos értelemben a véletlen hozta. Akkoriban (látogatóként) sokat kellett kórházba járnom, hajnalonta (szerencsére csak) rutinműtétből lábadozó apámhoz. Egyik ilyen hajnalban, gyönyörű, ébredező, téli utcán mentemben olvastam ezt az egyszerre mindennapos és mégis felfoghatatlan, ténylegesen megtörtént hírt – hogy tehát saját ágyában fagyott meg azon az elképesztő (azóta szintén mindennapossá vált módon) hideg télen egy kisgyerek. Borzasztó belegondolni, nem is csak abba, hogy ez hogy történhet meg napjainkban, egy elviekben magát valamennyire fejlettnek tekintő országban (vagy, ami azt illeti, bárhol), hanem abba is, hogy egy ilyen hír többnyire meg sem karistolja az ingerküszöbünket, továbblapozunk rajta, nagyon meg sem lepődünk ilyesmin. Nem (csak) mert érzéketlenek vagyunk, hanem mert kondicionálva vagyunk mindehhez – ha ahányszor ilyen híreket olvasunk (szegénységről, nyomorról, szenvedések tragédiáiról) minden egyes ilyen híradásnál megrendülnénk, a nap huszonnégy óráját feldúlt bénultságban tölthetnénk. Nekem azonban ekkoriban többszörösen nehéz, szorongatott, bizonytalan volt a magánéletem, így valahogy, tudat alatt-fölött, sokat gravitáltak a gondolataim újrakezdés, veszteség, elhagyás, gyász tartományai felé, s azon kaptam magam, önkéntelenül is az igaz történetből kiinduló, de immár teljesen fikciós saját történet szövődik a fejemben: miként történhet ilyesmi. Egy kikötésem volt a magam számára, hogy lehetőleg ne olyan, túlontúl hatásvadász történetet írjak, amelyben a tragédia kizárólag és főleg szülői hanyagság eredménye. Szeretek magamnak nehezen vagy szinte teljesen megoldhatatlan feladatokat kitalálni, mikor írok, ez is ilyennek tűnt; hogy írható meg egy ilyen történet úgy, hogy ne nyomorpornó vagy didaktikus társadalmi példabeszéd legyen? Miközben mindenképp szerettem volna írni erről, nevezetesen arról a tapasztalatról, hogy ilyen a kiszolgáltatottság, a nélkülözés borzasztó természete.

Hogy bármit teszel, a legjobb szándékoktól vezérelve, a legkörültekintőbb módon is – tragédia lesz a vége, elkerülhetetlenül. Ez a belátás, a maga leegyszerűsített közhelyességében is, számomra volt olyan releváns, hogy egy novellányi történetet ihlessen.

 

 Nyerges Gábor Ádám | fotó: Kis Norbert

 

A kötetben gyakran jelennek meg visszatérő motívumok, például a zene vagy a régi emlékek. Mit jelentenek Önnek ezek a motívumok, és milyen szerepet játszanak a novellák szerkezetében és mondanivalójában?

 

Érdekes, hogy így látja, nekem ez annyira, bevallom, nem tűnt fel, a zene kapcsán legfeljebb csupán az imént emlegetett, címadó írásban. Mindazonáltal a nosztalgia, az elmúlt vagy épp múlófélben lévő időnk részleges velünk maradása (ahogy folyamatosan, mint halkan, a háttérben duruzsoló tévéadás hangja, beszűrődnek elmúlt idők emlékfoszlányai), fontos része az írásaimnak, a Vasgyúrók darabjainak épp úgy, mint a készülő verseskötetem számos művének. Elvégre az imént is csupán háttérzajként írtam le a régi (vegyesen jó és rossz idők) emlékezetének jelenlétét, holott ez korántsem csak ilyen ártalmatlan, enyhe hatású jelenség az életünkben. Interferál ugyanis a jelenünkkel, befolyással lehet a jövőnkre, miközben folyamatosan egynél több időpillanatban tartja az embert; ide-oda hasadtan éldegél a tudatunk a jó-rossz emlékekkel látogató vagy kísértő múltunk és az épp megélt jelenünk közt. Ennek munkálása pedig számomra, íróilag, nagyon érdekes, gazdagon kiaknázható folyamat.

 

 

A kötetben fontos szerepet játszik a társadalmi érzékenység és a hétköznapi emberek történeteinek bemutatása. A Vasgyúrók novelláiban hogyan érvényesül ez az elkötelezettség, különösen a perifériára szorult szereplők bemutatásában?

Talán úgy – és ez, nagy eséllyel, vissza is köszön a művekben –, hogy én nem feltétlenül látom olyan különösen extrémnek vagy periférikusnak a legtöbb szereplőm sorsát, helyzetét. Legfeljebb bizonyos abszurd szituációkat, amilyenekbe (a Vasgyúrók lapjain igen sűrűn) kerülnek, de sokuk így vagy úgy hátrányos társadalmi helyzetét – nélkülözést, kirekesztettséget, elszigetelt magányt – inkább ítélem meg sajnálatosan átlagos, hétköznapi, mintsem kirívó tapasztalatnak. S részben ebből is következően nem is úgy törekszik rájuk nézni és őket bemutatni az írói tekintet, mint, bármilyen szempontból „különleges” egyedeket, a könyvem, ha olyan lett, amilyennek szerettem volna, nem lett katasztrófaturisztikai bédekker, nem próbál vásári attrakciót csinálni a nyomorból, szenvedésből. Nem az célom, hogy manipuláljam az olvasóm vagy valami izgalmasnak beállított, bulváros különlegesség érzetével keltsem föl a figyelmét. Azt szeretném, ha kötődni, kapcsolódni tudna a szereplőkhöz, ehhez pedig elengedhetetlen, hogy azok ne perifériás létezésről alkotott, sztereotipizált közhelyek szülte vázlatoknak, hanem esetlen, gyarló, empátiánkra méltó, minél inkább húsvérnek feltűnő, emberi karaktereknek hassanak a befogadó számára.

 

 

A novellákban gyakran visszatérnek a családi kapcsolatok és a generációk közötti feszültségek. Miért tartotta fontosnak ezeknek a témáknak a megjelenítését, és hogyan kapcsolódnak ezek a történetek az Ön személyes vagy tágabb társadalmi élményeihez?

 

A kérdésről önkéntelenül is Beck Zoltán egyik ironikus, önreflektív sorpárja jut eszembe: „Nincsen történetem, csak úgy kitalálom / Kitaláltam tényleg, nem is volt családom”. Szóval valóban életrajzi tény. hogy bizony a szerzőnek is van családja, de önmagában ez a (legtöbbünk számára) adott alapélmény még nem magyarázza mindazt, amiket és ahogyan fikciós történetek fikciós családi relációiról írunk. És hát talán az volna a meglepőbb, ha nem tartanám fontosnak az élet ezen aspektusát. Emberek vagyunk, többnyire családban élünk, legtöbbünk számára ez az emberi érintkezés legmeghatározóbb közege. Arról nem is szólva, hogy milyen mélyen meghatároz mindannyiunkat az, hogy honnan jövünk és hol vagyunk, az az érzelmi, szociális miliő, amibe a családunk révén belecsöppenünk, aztán ahogy ez a meglehetős zárt, belső mikrovilág kinyílik és rácsodálkozunk, hogy a minket körülvevő emberek pedig gyakran nagyon más mintákat, hagyományokat, érzelmi viszonyulásokat cipelnek magukkal.

A legtöbbünknek egész életünkre meghatározó marad, amit otthonról hozunk és aztán (részben ezt követve, más részben pont ettől eltérni vágyva), amilyen otthonokat teremtünk, miközben csupa olyan ember sodródik mellénk az életben, munkahelyen, baráti körben, riválisok, ellenségek terén stb., akiket ugyanígy alakított és befolyásolt egy-egy teljesen másik család felfejthetetlenül kusza és sok összetevőjű, generációk óta alakuló története. Csoda is lenne, ha feszültségek, félreértések, mindenféle horzsolódások nélkül tudnánk együtt létezni – ahol pedig feszültség van, ott már táptalaja is valamilyen művészeti témának, ihletődésnek.

 

 

Több novellájában is érzékelhető egyfajta melankólia, amely szorosan kapcsolódik a magyar társadalom jelenlegi állapotához. Hogyan látja a mai Magyarország helyzetét, és mennyiben tükrözi ez az állapot az Ön írásaiban megjelenő hangulatot és karaktereket?

 

Erre a kérdésre lehetne (ha lenne relevanciája) valamiféle közéleti választ adnom, a mára épp átalakuló, avagy, sajnos, talán pontosabb így: felszámolódó régivágású értelmiségi (anakronisztikus) szerepében. Végülis megtehetem (kétségbeejtőnek és reménytelennek látom a közállapotainkat, azok javíthatóságát és az ezekből következhető közeljövőbeli esélyeket – tessék, megtettem), de ennek viszonylag csekély irodalmi relevanciája van. Ebben a beszélgetésben lényegesebb, tehát irodalmi választ meg nemigen tudhatok adni a kérdésre, mivel ha ezek a művek jól sikerültek, nem csupán közéleti kommentárok, nem az a tétjük, hogy a szerző, amúgy, „ezen felül” még mit és hogyan gondol a világról, Magyarországról, 2020-as éveinkről, elvégre annak kéne lennie a fókuszban, hogy ebben az ön által (szerintem találóan) melankolikusként leírt szövegvilágban mi és hogyan történik a benne élőkkel, mi játszódik le bennük, miképp van ez megírva. Ha jól, azért, ha rosszul, akkor pedig pont azért nem fontos, hogy egyébként milyennek látom mai és itteni életlehetőségeinket. Ami ebből számíthat, a művekből, azt hiszem, elég félreértésmentesen kiviláglik.

 

 

A Kékül című novella egy erőteljes társadalmi kommentárként is olvasható. Hogyan látja a novella által felvetett társadalmi problémákat a mai Magyarországon, és mi volt az Ön célja ennek a történetnek a megírásával?

 

A fentiekre kicsit vissza is utalva: a célom itt is, más írásokban is; annak a (legalább számomra) végtelenül izgalmas kérdésnek a kerülgetése, hogy milyen egy ember. És milyen egy másik? Milyenek ezek együtt? Ez esetben két idős hölgy, akik egymás mellett, egymást közelről ismerve, lényegében végiggürizték az életeiket, mindketten rengeteget szenvedtek, kicsit fellengzősen mondva: mindkettejük életére igen sűrűn rátaposott a huszadik század nevezetű, mitologikus szörny, az úgynevezett nagypolitika vagy történelem. Mindketten nyomorognak a parányi nyugdíjaikból, imádják az unokáikat, fáj a derekuk – ismerős, ugye? Generációik és ismeretségi körük két utolsó megmaradt egyedei, senki mással nem tudhatnák úgy megbeszélni a gondjaikat, nehézségeiket, mint egymással. Egyikük ellenzéki, másikuk kormánypárti. „Természetes”, hogy gyűlölik egymást. Nem arra kíván kifutni a rövidke jelenet, amiben látjuk őket, hogy milyen butuskák és ah, micsoda csacsiság ez a „fránya politizálgatás”, ami miatt nincsen köztük béke. Manipuláltak, persze, amennyire azok vagyunk mindannyian, elvégre ők is olvasnak újságot, néznek tévét – de nem hülyék. Az esetük, melyben szerintem igen sokan (többé-kevésbé) magunkra ismerhetünk, nem is tragikomikus, csupán tragikus, a helyzetükre nem nagyon van megoldás. Persze, ott lenne rá az empátia (általam amúgy legfontosabbnak tartott) elve, de ez azért nem olyan egyszerű a gyakorlatban.

Végletekig sebzett és súlyosan elfertőződött, nyílt sebeket hurcoló társadalomban élünk (na, csak kibújt belőlem az ódivatúan diagnosztizáló értelmiségi), és akkor még folyvást súrlódunk is egymással, plusz mindeközben élnünk és túlélnünk kéne, ami elmondhatatlan energiákat emészt föl.

Szép és valóban talán az egyetlen helyes, követendő elv még eközben is megpróbálnunk a végsőkig empatizálni egymással, felfedeznünk különböző sérelmeinkben, sorsainkban az elég kézenfekvő hasonlóságokat, a fájdalmainkban, szenvedéseinkben nem rivalizáló fájdalommítoszokat, hanem épp a közösségvállalás vagy -teremtés lehetőségét megtalálnunk, csak éppen nagyon nehéz megtenni ehhez az első (és igen félelmetes, hogy mi van, ha: viszonzatlan?) lépést, „támadási felületet” adni annak, aki éppen támad, miközben, mondjuk, az aprónkat számolgatjuk és iparkodunk, mert a bolti készlet alapján már csak egyikőnk unokájának juthat majd Sport-szelet. És persze, lehet ezt közéleti kommentárként olvasni, adja is magát ez az olvasat, de nem érdekesebb inkább arra figyelnünk, hogy hogyan élünk, mit tesz velünk, mivé alakít minket ez az ilyen és olyan (röviden: rémes és élhetetlen) körülményhalmaz mindeközben?

 

 

A Pedellustekintet című novella álomszerű elemei kapcsán eszembe jutott, amit egy másik interjúban mondott a valóság és a fikció határvonalainak elmosódásáról. Milyen kihívásokkal szembesült, amikor ezeket az elemeket integrálta a történeteibe, és hogyan alakította ez a kötet végső formáját?

 

Az elmúlt pár évben folyamatosan egyre nagyobb szerephez jutottak az álmok és álomszerű logikájú történések az írásaimban – ennek a folyamatnak a Pedellustekintet egy igen korai példája, az utóbbi két-három évben írt verseimben pedig kifejezetten szembeszökő, ez nekem is feltűnt. Régebben ódzkodtam ezektől, nagy eséllyel az amerikai filmek kimódolt, művészkedő álomszekvenciái épp úgy taszítottak, mint az a kezdő írókat sokszor megkísértő megoldás, mikor a szereplő profetikus vagy didaktikus álmot lát, „melyben végre ráébred a lényegre”. Giccs, közhely, szájbarágás és lélektani dilettantizmus, ilyen tévutaktól féltem. Mostanában (vagy korábban, a Pedellustekintet esetében is) az álmok, hogy úgy mondjam, „boszorkányos” jellege izgat, az a pontosan csak nagyon nehezen rekonstruálható, sajátos logikájuk, melyben a valóság banalitásának és egy kicsit ismerős és közben mégis megszokhatatlanul idegen és fura, más világnak az elemei teljes összevisszaságban keverednek – míg benne vagyunk, teljes magától értetődőséggel. Végtelenül földhözragadt, materiális ember vagyok, semmilyen varázsosban, vajákosban, evilágin túliban nem hiszek, így mindig lenyűgöz ez az egyszerű és mindennapi mágia, hogy álmodni tudunk. Hogy tehát pár éjjelente át-átjárunk másik dimenziókként megélt, teljesen szokatlan működésű, kiszámíthatatlan és emiatt (még szelíd, boldog álmainkban is) alapvetően ijesztő idegenségű világverziókba, és ez az életünk természetes, megszokott része, a rögvalóság, amiben lefekszünk, majd kis túránk valami teljesen kiszámíthatatlanba, ismeretlenbe – majd utána főzünk egy kávét, lezuhanyzunk, munkába megyünk... Ha belegondol, ez izgalmasabb, abszurdabb, mint valami science-fiction, amiben a hős, így vagy úgy, valaminő szokatlan, idegen világba kerül, ami megváltoztatja az életét és hosszú oldalakon, filmperceken át tátva marad a szája, ezzel szemben mi magunk alvás közben túrázunk valami félig tudatalatti, félig valós, félig teljesen gyagyás dimenziókba (hányszor ébredünk azzal, hogy na, ilyet mégis, hogy a túróba szülhetett meg az agyunk?), és ezt a legmindennapibb rutinként kezeljük. Ez nem tudhat nem inspirálni művészileg.

 

 

Több interjúban is szó esett arról, hogy Ön eredetileg költőként indult, és prózaíróként később talált magára. Hogyan befolyásolta ez az átmenet a Vasgyúrók nyelvezetét és tematikáját, és mennyiben érezhető még a költői látásmód a prózai műveiben? Eddig főként verseket írt, mégis most prózakötettel érkezik. Mi a változás oka? Mely írók vagy művek inspirálták leginkább a kötet megírásakor?

 

Kicsit zavarba ejt a kérdés. Azok az olvasók, akik már hallottak rólam, esetleg más könyveim is kerültek a kezembe, tudhatják: ez már a harmadikként megjelent prózakötetem, a 2013-as, Sziránó című kisregényem és a 2020-ben kijött, Mire ez a nap véget ér című regényem után. Nincs tehát ok, mivel nincs változás sem: pályám legeleje óta és azóta is folyamatosan egyaránt írok és publikálok prózát és verset is, immáron közel másfél évtizede. A legutóbbi verseskötetem egyébként 2022-ben jelent meg (Nincs itt semmi látnivaló, Prae Kiadó).

 

 

Az egyik interjúban említette, hogy az írás során fontosnak tartja, hogy az olvasó érzelmileg is kötődni tudjon a szereplőkhöz, még akkor is, ha azok élete vagy helyzete nagyon eltér az övétől. Hogyan sikerült ezt a kötődést megteremtenie a Vasgyúrók különböző novelláiban, különösen azoknál a karaktereknél, akik eltérnek a saját tapasztalataitól?

 

Hogy megteremtenem sikerült-e, nem az én tisztem eldönteni. Mindenesetre bíztam benne, hogy ha a szereplő karakterek autentikusan, hihető módon emberien viselkednek, az olvasó is közel tud kerülni hozzájuk, függetlenül attól, hogy egyébként térben, időben, korban vagy akár élethelyzetben milyen távolságból találkozik velük.

 

 

                             Nyerges Gábor Ádám | Fotó: Oláh Gergely

 

 

A Vasgyúrók kapcsán gyakran említi a hosszú mondatok iránti különös vonzalmát, amelyek szinte puzzle-darabokként illeszkednek egymáshoz. Milyen előképek inspirálták ezt a stílust, és hogyan illeszkedik ez a technika a kötet történeteinek szerkezetéhez?

 

Azt hiszem, vagyok annyira csökönyös, hogy előképeket nem keresek, ha pedig találok is, jellemzően utólag tűnik föl valamilyen hasonlóság, bár többnyire az ilyen eseteket is betudom rokon lelkek, érdeklődések és ízlések véletlenszerű találkozásainak, mintsem tudatosan keresett és elsajátított hatásokként. Azt pedig, hogy írok hosszabb mondatokat is, bár az épp aktuális prózadivat nem preferálja, önmagában még nem tekinteném technikának. Legfeljebb valamiféle szemléletet, attitűdöt tükrözhet, amennyiben a narráció próbál lehetőleg inkább komplexitásában leképezni, visszaadni történéseket, tapasztalatokat, nem pedig „áramvonalas”, kényelmesebben fogyasztható(?) formában leegyszerűsíteni azokat.

 

 

A Vasgyúrók bemutatóján szó esett arról, hogy a kötet különféle műfaji hatásokat ötvöz. Hogyan érzi, sikerült-e megtalálni az egyensúlyt a humoros és a tragikus elemek között a novellákban?

 

Én úgy érzem, sikerült, ha nem így érezném, nem bocsátottam volna a nyilvánosság elé a könyvet. Azonban ez, tehát hogy én hogy érzem, a legkevésbé számít, itt is az olvasók mondhatnak csak ítéletet a sikerültség mértékéről, ki-ki a maga szájíze szerint. Ami humoros és tragikus „elemeket” illeti, remélem, annál azért árnyaltabb, összetettebb a műveim világa, mint amit ez a felosztás sugall; nem drámai momentumok közé szuszakolt poénokként vagy két tréfa közé irdalgatott „komoly részekként” olvashatók ezek a művek. A könyv említett, első bemutatója már kicsit rég volt, így nem emlékszem, mi utalhatott az elhangzottakban műfaji sokszínűségre, ahogy, bevallom, ez nem is tudom, mire vonatkozhat a Vasgyúrók esetében. Elvégre ez egy novelláskötet, benne kizárólag – műfajilag – novellákkal.

 

 

Egy korábbi interjúban beszélt arról, hogy az irodalomban mennyire fontos a hitelesség, különösen, amikor más társadalmi csoportok szemszögéből ír. Milyen módszerekkel dolgozott azon, hogy a Vasgyúrók novellái hitelesen ábrázolják a különböző karakterek életét és érzelmeit?

 

Kifejezetten erre nem szoktam külön is figyelni az írás során. Nyilván mindig igyekszem odafigyelni, hogy tárgyi tévedések, tetten érhető pontatlanságok vagy valamiféle ismeretanyag hiánya miatt lehetőleg ne zökkenjen az olvasásélmény, de ez nem más vagy másfajta odafigyelés, mint amilyennel bármi más aspektusára koncentrálok egy-egy műnek. Afféle „terepmunkát” nem vagy legfeljebb csupán véletlenül, de semmiképp az „irodalmi anyaggyűjtés” szándékával végeztem. Csupán annyit tettem és teszek folyamatosan, hogy élek, létezem a magam közegében, de – ha akarom, ha nem – ki is lépdelek belőle. Egészen konkrétan is, elvégre Budapesten szinte pár utcánként kicsit más-más társadalmi valóságokba lehet (óvatlanul vagy tudatosan) besétálni. „Szegénykerületekhez” épp úgy közel lakom és akad is dolgom arra, mint az előkelő, úri budai negyedek felé. De igazából, ha az ember érdeklődve néz ki a fejéből, olvas híreket, száll fel a buszra, sétál az utcán, néz híradót, áll sorban a boltban (tehát ha érdeklik a – bárhonnan jövő, bármilyenféle helyzetű – emberek), sok mindent megláthat abból, miként élhetnek, milyen gondjaik, örömeik lehetnek. Ha ezt még sikerül annyiban árnyalni is magunkban, hogy mindezt nem szigorú, leegyszerűsítő sztereotipizálással, kategorikusan osztályspecifikusan képzeljük el, már egész sokat megsejthetünk – sok-sok „életből vett elemből” is összegyúrt, mégis, döntően a fantáziánk alkotta – szereplőink életéről, személyiségéről, az őket érő kihívásokról és vágyaikról. Mindez, persze, szemfényvesztés, nem vagyok társadalomtudós vagy mentálhigiénés szakember, nincsenek első kézből való, autentikus ismereteim a legtöbbünk életéről, ahogy másokéban (az enyémtől különböző helyzetűekében) rendre csupán látogató, megfigyelő vagyok. Igaz, a magam helyzete (deklasszálódó, lecsúszó, csóró értelmiségi) ilyen szempontból is elég szerencsés: ha kissé leereszkedőn, de még szóba áll velem az úribb osztály egy-egy tagja is, és a nálam nehezebb helyzetűek közül sem lógok ki talán annyira, hogy úgy érezzék, kár is velem szóba elegyedni, úgysem érthetném – jó dolgomban –, amiről beszélgetnünk lehetne.

 

 

Az egyik interjúban kifejtette, hogy számára az írás folyamata egy világkezdemény megteremtésével kezdődik, amely aztán önálló nyelvet alkot. A Vasgyúrók esetében hogyan alakult ki ez a világ, és milyen nyelvi eszközöket használt a történetek felépítéséhez?

 

Ezt kicsit hosszas lenne felsorolni, elvégre ezek más-más időkben keletkezett művek, melyek, remélem, valóban sikeresen szervesültek valamiféle önmagukon túlmutató egésszé is, de alapvetően külön-külön – maradjunk akkor ennél – világfragmentumokként születtek. Ilyenformán mindegyik mű is egy kicsit más, talán nyelvileg is. Kezdő alkotóként ebbe még nem nagyon gondol bele az ember (részben innen is jönnek az ilyenkori zsengék hibái), csak úgy ösztönösen ír. Idővel aztán egyre több dolog válik tudatos választássá az ember számára, mikor prózát ír, egyre több technikai részlet is – honnan és hogyan elbeszélve, milyen nyelven lehetne egyik-másik történetet egyszerre a legizgalmasabban és a leginkább autentikusan átadni? Ez pedig, a lehetőségek sokasága és a választások következményeinek fontossága (hiszen rendkívül más műveket lehet írni egy-egy ilyen döntés alapján akár ugyanabból az ötletből is) bénító hatású is lehet. Ez utóbbit megfigyeltem már velem nagyjából egy időben indult pályatársaknál épp úgy, mint a saját esetemben is. Miközben, jó esetben, nem vész el teljesen az alkotás spontaneitása sem – ha mégis, el is megy a kedvem tőle, mert nem nagyon tudok jó művet létrehozni, ha minden kreativitás, váratlanság elvész a folyamatból. Ezért is van, hogy nincs erre általánosítható válaszom, megszilárdult, receptszerű munkamódszerem. A kötet minden egyes darabjának külön keletkezéstörténete van, sok esetben nem is felfejthetően, például arra nézvést, hogy mi volt az a kis szikrányi alapötlet, amiből elindult vagy hogy utána pontosan hogy lett abból az, ami a végeredményben. Változó az is, hogy egy-egy mű nyers változata mennyire nehezen vagy épp könnyen születik – ami még viszonylagos általánosságban elmondható: az utána, az első, nyersen végigírt változatokkal járó, babrálós aprómunka az esetek túlnyomó többségében igen nagy mennyiséget jelent és elég sokáig eltart.

 

 

A Vasgyúrók a korábbi műveivel összehasonlítva milyen helyet foglal el az életművében? Hogyan látja ennek a kötetnek a szerepét az eddigi munkásságában, és milyen új irányokat vagy mélységeket képvisel?

 

Ez a kötet, azt hiszem, valamiféle átmenet lehet (majd, talán, utólag visszanézve) pályakezdő és már nem-annyira-pályakezdő prózaíróságom között. Témáiban, szemléletében is elmozdul talán az első két regényemben körvonalazódóktól, úgy hiszem, a tétjei is mások és talán arra is alkalmas, hogy megmutassa, az első két regény főleg kamaszokra, gyerekszereplőkre koncentráló szemlélete dacára korántsem csupán ez az életszakasz, ennek a speciális problémái és kérdései, ami foglalkoztat. A Vasgyúrókban, azt hiszem, van egy kicsit mindenből (de legalábbis igen sokféléből) hangulataiban, prózatechnikáiban, megidézett zsánereiben, ahogyan a történetek és a szereplők is eléggé sokfélék, sok felől jönnek. Ezek, talán, afféle jövőbeli elmozdulási, elrugaszkodási pontok lehetnek – és ha igen, igencsak sokfelé: társadalmi szatírától személyes intimitású történeteken, történelmi regényeken át sok irányba. Akárhogy is, ha lesz olyan értelmezői tekintet, ami majd szívesen visszapillant a pályámra, kell majd egy kicsit hunyorognia a pontos összeképig: az első regényemet 2010 végefelé fejeztem be, de csak 2013-ban jutott el a megjelenésig, a másodikat hosszú éveken át írtam, majd még egy kicsit várt, mire 2020-ban napvilágot látott, közben folyamatosan keletkeztek a Vasgyúrók novellái, míg a következő, tervezett prózai művem egy a megjelenés idejére várhatóan pont egy évtizede írt, régebbi alkotás lesz. Eközben (bár időm, lehetőségem jelenleg nem sok van elmélyülten foglalkozni, haladni vele) egy féltörténelmi regényen dolgozom – de ki tudja, mikor lesz belőle valami, ha egyáltalán lesz. Egy szó, mint száz, míg költőként a könyveim sora eléggé arányosan, transzparensen leképezi (időben, alakulásában) a pályám folyamatát, prózistaként pusztán a megjelenések időbeliségéből ember legyen a talpán, aki valami egységes alakulásfolyamatot tudhat rekonstruálni mindebből. De talán nem is kell.

 

 

Korábban aktívan írt kritikákat, amelyek fontos részei voltak az irodalmi életének. Miért döntött úgy, hogy felhagy a kritikák írásával, és milyen okok vezettek ehhez a változáshoz? Hol találhatóak ma ezek a korábbi kritikák, és hogyan tekint vissza rájuk?

 

A kritikaírással korábban is megkíséreltem már párszor felhagyni. Aztán mindig jött egy-egy felkérés, amit még elvállaltam, és visszaszippantott magába a gépezet. De az az igazság, hogy amilyen lelkesen és a lehetőségtől megtisztelve írtam az első (tehát a legügyefogyottabb) kritikáimat, ezek a kellemes érzések gyorsan elmúltak. Több minden vezetett ehhez, a kritikusok alul- vagy egyáltalán nem fizetettsége nem csupán magában probelamtikus, hanem ellehetetleníti az elmélyült, profi munka lehetőségét. Miközben a közeg, amiben manapság léteznie kell az irodalomkritikusnak, végtelenül agresszívvá, toxikussá vált. Az a norma, miszerint a szerző (legfeljebb valaminő tárgyi tévedés kiigazításán felül) nem reagál a kritikára, manapság nem csupán felszámolódott, hanem alkotók egész csoportjai gyűlnek össze a közösségi média félnyilvános-félhomályos dagonyájában kollektíve uszítani, hangulatot kelteni a kritikusok (összessége) ellen, ahogy igen gyakoriak a sértődött posztok is, melyek kiváló alkalmat biztosítanak egy-egy író rokonai, barátai és satöbbijei számára a kritikust (az „irigy”, tehetségtelen senkiházit stb.) verbálisan a földbe döngölni, ahogy ma már az sem kirívó eset (velem is megtörtént), amikor a recenzált mű szerzője személyesen keres meg üzenetekben, megírni, hogy szar ember vagyok, amiért nem tetszettek a – szerinte – remekművei. Elegem lett mindebből, és deklaráltan,végérvényesen felhagytam ezzel a típusú önsanyargatással. Viszont nagyon becsülöm érte, aki ilyen körülmények közt is vállalja ezt a rendre szűk határidős, pár ezer forintért, szorongva végzett, nem kis munkát (amely megléte amúgy alapfeltétele a valamennyire is normálian működni akaró művészet egész organizmusának), én azonban biztosan nem akarok már visszatérni hozzá.


A Szófa az íróval 2024 márciusában közölt villáminterjút, melyet ide kattintva érhetsz el!