A Folytasd, ha tudod! irodalmi játékunk egyre népszerűbb, és a nagyszámú színvonalas írásból egyre nehezebb választani, ezért is lehet, hogy ezúttal nem tudtunk egyetlen győztest jutalmazni. Az első és második helyezett szövegét már publikáltuk, most D. Nagy Ágnes folytatását olvashatjátok.
Gratulálunk a harmadik helyezettnek!
SZEIFERT NATÁLIA: A parkon át
Semmi kedve nem volt a park felé menni, de most nincs választása. Gyorsan haza kell érni. Talán még múlik azon a három percen valami, amennyivel rövidebb így az út. Csak egy lapos, füves terület a lakótelep szélén, néhány térkövezett csíkkal és növendék fával, az út felőli oldalon játszótér és kosárlabdapálya. Nem is érti, miért hívják parknak, de ő is mindig így emlegeti.
Kétségtelenül úgy jut leggyorsabban haza, ha átlósan közlekedik, mégis kerülni szokott, mindig kint megy a járdán, a kosárpályán is túl. Vanda egyszer megkérdezte, miért nem mennek inkább a parkon át, mire csak annyit felelt, hogy egyszerűen nem szeret arra menni. Vanda megrántotta a vállát, jelezve, hogy neki tulajdonképpen mindegy, ő viszont azután sokáig gondolkodott rajta, mit is jelenthet ez. Mit mondott volna, ha Vanda tovább forszírozza a dolgot, ami egyébként szokása volt, ilyen értelemben egy kisgyerek szintjén állt, ha valamire ráharapott, mindig volt egy újabb miért-je. Akkor azonban fütyült a parkra meg az ő érzéseire a parkkal kapcsolatban, arra koncentrált, mit akar venni a DM-ben. Ezért is kísérte akkor, a cipekedés miatt.
Nem is az, hogy nehéz – mondta Vanda –, hanem nagy. A tizenkettes vécépapír, meg a dobozos papírzsepik el sem férnek egy szatyorban, ráadásul teljesen összenyomódnak, ha még veszek egy flakon mosószert is, és kell sminklemosó, új szemhéjtus, és most már muszáj, egyszerűen muszáj végre találnom egy megfelelő alapozót.
A parkkal az a legnagyobb baj, hogy túlságosan nyílt terep. Igen, ez lesz az, gondolja most, hogy a térkő-ösvényhez közelít. Ez a baj vele. Egy szabálytalan, zöld sokszög a tízemeletesek mellett, de nem közvetlenül alattuk, pont olyan messze, hogy a tér egészen kinyíljon fölötte, minden erre néző ablakból tökéletesen belátni az egészet. Tízszer öt ablak egy lépcsőházon ebben az irányban, az ötven ablak, bocs, ötvenöt, mert ott a földszint is, a legtávolabbi háznak négy lépcsőházából idelátni, azaz négyszer ötvenöt ablak, és ugyanennyi a kis templom mögötti tömböknél, és akkor még a játszótérrel szemközti házakat nem is számolta, nem is fogja, abbahagyja most ezt, hiszen csak házak. Csak ablakok. Gyorsít a léptein, szinte fut. Mégis, mintha egy stadion gyepén kéne egyedül átvágnia, miközben a lelátó tömve van emberekkel, és mind őt bámulják. Mielőtt végérvényesen belelovallná magát a képzelgésbe, egy torokhangú „nem” visszarántja a parkba. Néhány méterre tőle egy nő áll, pontosabban hajol a fű fölé, egy apró spániel fölé, egyik kezével a nyakörvet szorítja, a másikkal összehajtogatott pórázt. Csak nem akarja megütni?
D. NAGY ÁGNES (folytatás)
Nem mintha kiállna a kiskutya védelmében, nincs mersze efféle szócsatákhoz, de sajnálná őt nagyon. Meggyorsította a lépteit, ne is lássa, mi történik kettőjük között, de a kiskutya egy fájdalmas nyüszítést hallatott. Összehúzta a szemeit és felszisszent, mintha ő kapta volna az ütést. Bezzeg Vanda nem állta volna meg szó nélkül az esetet, és nem izgatta volna a vita kimenetele, felelősségre vonta volna ezt a nyugdíjas korú nőt. Nem tudta, Vanda miért lett ilyen, ő nem ilyen karcos, és nincs ilyen magasan az igazságérzete. Sokszor érzi úgy, hogy inkább a lánya az idősebb és érettebb személyiség, ő meg mintha a lánya gyereke lenne, nézi és csodálkozik a határozottságán és keménységén. Megszültem az anyámat, gondolja sokszor, amikor Vanda megmondja neki a tutit, mit kéne tennie és gondolnia. Nem tud változtatni a természetén. Ő már csak marad olyan töprengő és tipródó és önhibáztató nő, akivé felnőtt.
Mire ezeket végiggondolta, valóban eltávolodott a kutyás asszonytól, de a lakástól még messze volt. Még el kell haladnia a DM előtt, ahol a múltkor Vandával volt, és el az albán pékség ajtaja előtt, ahol mindig sorban állnak és unalmukban bámészkodnak a vásárlók. Leszegett fejjel haladt el mellettük, nem szerette, ha megbámulják, mindig úgy érezte, a lába is összeakad attól, hogy nézik őt. Múltkor a DM-ben jó volt Vandával, részben Vanda elvette a figyelmet róla, mert fiatal és mutatós, és ha kérdése volt, Vanda sebtében elkapott egy eladót, és megkérdezte, amit ő még igazán meg se fogalmazott. Jaj, ez a lány, két lábbal áll a földön, legalább felőle nyugodt lehet. Jó is ez így, nyugtázta magában, míg továbbrobogott.
Most kiért a kosárlabdapálya és a játszótér köré font drótkerítés takarásából, kinyílt előtte a tér, és ez volt számára a legborzasztóbb. Az emeletes házak ablakszemei mintha egyenesen rápislognának. Olyan érzése volt, hogy mind azt pusmogja: no, gyere csak, gyere közelebb, bekapunk, megrágunk, mert nem vagy erre az életre való! Megsemmisülsz, te kis nyamvadt lélek, mert nem mersz élni, csak megúszni akarod! Minden ablak mögé odaképzeli a lakót, lelki szemeivel látja, amint megrebbennek az ilyen-olyan függönyök, őt nézi a földszintiektől a legfelsőbb emeleten lakókig mindenki. Közben persze tudta az eszével, hogy nincs mindenki otthon így ötkor, amikor ő hazaér, de a remegés a gyomrában akkor is megérkezett. A lábai tették a dolgukat, siettek, kapaszkodtak, a hátán csorgott az izzadság az igyekezettől, de futni nem tudott a csomagoktól, és nem is akarta ezzel magára vonni a figyelmet. Összekoccant a két üveg lecsó, amit az imént vett a marketben, és meg kellett állnia kicsit, míg a kolbászt az üvegek közé szuszakolta, ne adjanak hangot. Akkor vette észre, hogy a szatyornak csak az egyik fülét fogta idáig, a másik csak lifegett szabadon. Még arra sem tud odafigyelni, hogy rendesen megmarkolja! Vajon hányan láthatták ilyen szánalmasan menetelni az ablakokból?
A hajléktalan mellett kellett elsietnie, akivel ha olykor a parkon át jött, rendszerint találkozott. Nem tudta eldönteni, vajon kikerülje, vagy inkább tegyen úgy, mintha észre sem venné? Az utóbbi mellett döntött, sajnálta azt a néhány plusz lépést most, amit a kikerülésére pocsékol. Leszegett fejjel rohant el mellette, de érezte az áporodott pisi szagot. Az ember épp csörgött valamivel, talán valakitől ételt kaphatott. Amikor már messzebb járt, észrevette, hogy milyen erővel szorítja össze a fogait, mióta a hajléktalannal találkozott. Ellazította, majd pár lépés után újra azon kapta magát, hogy úgy szorítja össze a fogsorát, mintha az élete függene tőle. Azért ilyenkor elgondolkodott: nem kellene felkeresnie egy pszichiátert vagy egy pszichológust? Persze, az egy vagyon! Nem szakemberhez kellene mennie, hanem az életén változtatnia, ennyit ő is tudott. Vanda is megmondta már vagy pár százszor, hogy el kell válnia, nincs mese, de ő csak zavartan nevetgélt ilyenkor. Nem meri meglépni, gyenge hozzá, fél egyedül maradni, fél a magánytól, fél a férje reakcióitól, az elszegényedéstől és ki tudja még, mi mindentől. Ki kellene lépnie a komfortzónájából, és ez neki nem megy. Ezt a kis időt, ami még hátra van, majdcsak leéli már valahogy.
Itt tartott gondolataiban, amikor véget ért a térkő ösvény, és át kellett mennie az úton. Szerencsére itt nem gondolkodik el, itt mindig szétnéz, mielőtt lelépne, „félted azt a nyamvadt kis életed”, mondaná a férje, ha látná, és még a hangsúly is megvan hozzá a fülében, hallotta már elégszer, amikor a nyakához kést szorított. Amikor részeg, gyakran csinálja, ő pedig hang nélkül remeg, meg sem mozdul, nem sikolt, nem hadonászik, meg ne hallják a szomszédok. Amúgy is mindig az a vége, hogy a férje jót nevet a rettegésén, és leteszi a kést. Csak ijesztgeti. Hogy mi lenne, ha egyszer valóban elvágná a torkát? Gondolt már rá, de mi lenne, na, bumm? Véget érne a rettegés, a napi robot, a szorongások, a megalázások, véget érnének a mindig egyforma napok. Vanda már a saját lábára állt, jól keres, nincs szüksége az anyjára.
El kell mennie a kis templom előtt, na, itt nem remeg a térde, itt a legritkább esetben találkozik valakivel, a lakótelepen lakók közül kevés a vallásos. A templom jótékonyan takarja a háztömböktől. Itt egy kicsit kienged, de a sietésből nem vesz vissza, mindenképp előbb kell hazaérnie. Amikor több ideje van – ilyen is van olykor – bemegy, és bár nem hiszi Istent, de imákat mormol, hogy vegye el Isten a férjét, vagy őt magát, lassan már mindegy is, hogy lesz vége, csak legyen. Nem, most nincs ideje bemenni, de megfogadja, ha legközelebb erre jön, újra felküld egy fohászt az univerzumba, hátha meghallgatásra talál. Már ki is ért a templom takarásából, és amikor a tömbök újra láthatóvá váltak, a jobb térde alig észrevehetően megrogyott. Megint elkezdte a számolást magában, hogy pontosan hány háznak, hány lakásából, annak hány ablakából, vajon hány ember láthatja, de most rajtakapta magát idejekorán, és erővel terelte el a gondolatait a számokról. Arra gondolt, pár percébe kerül csak összeütni a konzervlecsót, hogy készen legyen, mire az ura hazaér, és ne kelljen hallgatnia, majd felelnie, hogy vajon ki miatt maradt tovább megint az irodában. Valaki mindig megtalálja az utolsó percekben, és kér egy adatot, egy statisztikát, egy kimutatást, amit csak ő tud megkeresni. Nem mondhatja, hogy bocs, ebből otthon háború lesz, nem vagyok hajlandó. Ezek a fiatal főnökök meg se értenék. Ezek már pelenkázzák a gyereküket, és babakocsiban tologatják. A férje az ilyenekre azt mondja: nem férfi. Az ilyen ember nem férfi.
Igazából nem ártana szaladni kicsit, öt óra öt van, ez az időpont már nagyon necces. A villamos is késett, és ha a férjének szerencséje volt, éppenséggel már hazaérkezhetett. De ha futna, mit gondolnának az emberek ott a függönyök mögött? Megbolondult? Pisilnie kell? Kergeti valaki? Vajon hányan találnák ki az igazságot, hogy fél a férjétől, azért fut? Akkor meg azért néznék hülyének. Akkor ő egy hülye? Nem, nem, ez nagyon bonyolult. Ezt nem értheti senki. Az ő férje különleges eset, ez már a házasságuk második évében kiderült. Vanda szerint azóta nyomorítja a lelkét. De mit tud ez a lány a kapcsolatokról? Még nem volt egy évnél hosszabb kapcsolata, jobb, ha nem is szól bele. Majd lesz, ahogy lesz, erre a kis időre ő már nem változtat semmin. Majd Isten – ha van – intézkedik.
Rohadt hosszú ez a park, még mindig van hátra a lépcsőházig vagy ötven méter. Az izzadság elönti újra, megindulnak a csöppek a haja tövénél, és az orráról esnek a porba. Látja is hová pottyannak, mint az esőcseppek, nyomot hagynak az úton. Ez a rohadt változókor is. Azt gondolta naivan, az egész egy év lesz, de már vagy tíz éve szenved tőle. Megtörölni sem tudja a homlokát, mind a két keze foglalt. Ezek a nyamvadt kis fák még nem adnak egy csöppnyi árnyékot sem, és nem takarják ki az ablakokat. Ráadásul ilyen meleg napon már sokan kinn állnak az erkélyeken. Nem mer felnézni, fél, hogy találkozik a tekintetekkel. Pedig jól esne már felemelnie a fejét, mióta leszállt a villamosról a földet nézi kitartóan. A nyaka, a válla is feszül tőle. De még nem lehet, nem akarja látni, hányan látják az ablakokból és az erkélyekről ezt a versenygyaloglást, talpig az izzadtságban, mocsokban. Tiszta por a lába ujja, azt nézi egyre, mint lesz egyre mocskosabb. Lépésről-lépésre fogy a levegője, zihál, mintha maratont futna. Száraz a szája, nem is emlékszik, mikor ivott utoljára, talán ebédidőben, igen, akkor a kávé után ivott egy pohár vizet a teakonyhában. Napi 2-3 liter, na, ne vicceljenek már, folyton WC-re járkálhatna. Ebédelni nem ebédelt semmit, az minimálisan is legalább húsz perc, még később érne haza. A kolbász valahogy kicsúszott a konzerves üvegek közül, minden lépésnél nagyot csördül a szatyor. Már nem áll meg, hogy megigazítsa, most már tényleg csak egy pár lépés van a lépcsőház ajtajáig, igaz, ez a csörgés most mindenki figyelmét magára vonja. Ez nagyon zavaró, hirtelen és önkéntelenül néz fel az erkélyek felé. A szomszéd a muskátlikat locsolja. Úgy érzi magát, mintha valamin rajta kapták volna, hirtelen a szíve is nagyot ugrik. Köszönni kénytelen, valami nyeldeklős jó napot hagyja el a száját, kinyitni is alig tudja a szárazságtól és a szívdobogástól. Szégyelli magát emiatt a kurtán sikerült köszönés miatt, meg amiatt, ahogy kinéz. A haja már csapzottan és izzadtan tapad a homlokára, csöpög róla a verejték, hónalja alatt kerek izzadságfoltok, a lába bokáig poros, még jó, hogy a szomszéd nem akart beszélgetni. Majd legközelebb rendesen köszön, és megáll beszélgetni, ezt helyre kell hozni. A ház bejárati ajtajához ért, két kamasz söpört ki rajta, majdnem elsodorták. Felemelte a kezét, azt, amiben a lecsót hozta, és elkapta az ajtót. Visszhangzott a lépcsőház az üvegcsörömpöléstől, amikor mindkét üveget nekikoccintotta. A szatyorból élénk lecsószag terjeszkedett kifelé, becsukta az ajtót és a homlokát az üveghez nyomta. Jó hűs volt. Fújtatott, de végre megállhatott. Kinézett az üvegajtón, ablakok százait látta, és a mögöttük ezreket, és mindenki őt bámulta. Nevettek rajta az ablakszemek. A függönyök mögül mindenki látta, hogy hogy néz ki, mindenki látta, ahogy loholt hazafelé, és mindenki, hogy milyen béna volt. A földszinti ajtók kinyíltak, és a lakók kidugták a fejüket, de aztán szó nélkül vissza is húzták. A férje az elsőről kiabált:
- Na, mi van már, jól vagy?
Nem nézett fel rá. Tudta, hogy az egyik kezében cigaretta, a másikban egy doboz sör van, és rövidnadrágban van, félmeztelenül.
- Jól – mondta. Elhúzta a fejét az ajtótól, és a lecsós szatyrot a kukába dobta.
D. Nagy Ágnes: iskolai könyvtárosként dolgozott, jelenleg nyugdíjas, és tíz éve ír novellákat. Különböző amatőr írók szövegét tartalmazó válogatásokba bekerült, és ilyen pályázatokon helyezést ért el; sok idő után pedig a Folytasd, ha tudod! irodalmi játék keltette fel újra az érdeklődését. Szívesen olvas, leginkább a mai magyar irodalmat. Büszke arra, hogy a két gyermekét is sokat olvasó emberré nevelte.