Harmadik hetébe lépett sorozatunk, amelyben a női történelem hónapja alkalmából női szemszögű, női szerzőktől származó, női sorsokat középpontba helyező irodalmi alkotásokra reflektálunk. Szalay Gergely tágabb körképe és Bodrogi Csongor Omerta-elemzése (amelyben egy kis Égető Eszter is felbukkant) után jöjjön most az én válogatásom: olyan történelmi regényeket és családregényeket szedtem össze, amelyeket nemcsak az köt össze, hogy illenek a témánkhoz, hanem az is, hogy mindegyik nagy hatással volt rám, amikor olvastam őket, és azóta is visszajárok rájuk.

 

Még a tízes éveim kezdetén olvastam Celia Rees angol írónő Bűbájos Mary című regényét, majd pár évvel később a Farkasszem című folytatást. Leginkább azért emlékszem ezekre a könyvekre, mert ez volt az első alkalom, amikor egy ifjúsági regénytől nemcsak a szokásos gördülékeny, fordulatos történetet kaptam, hanem egy posztmodern játékot is. A regény elején azt állította egy szerkesztői előszó, hogy az itt olvasható naplót egy régi takaróba bevarrva találták meg a kutatók, és most leközlik ezt a szenzációs történelmi forrást. Jellemző az akkori életkori sajátosságaimra, hogy végig nem tudtam eldönteni, tényleg hiteles történelmi forrást olvasok-e, vagy átvert az író; majd a vége felé arra jutottam, hogy ha ott van Celia Rees neve a címlapon, akkor valószínűleg mégiscsak ő írta ezt. (Felnőttként ugyanezt eljátszottam Julian Rathbone Joseph című regényével is, bár akkor már inkább csak szerettem volna, hogy átverjen az író. Hajjaj, így növünk fel.)

 

A Bűbájos Mary története egyébként szokatlanul nyomasztó ahhoz képest, hogy az ifjúságnak szól. A történet hőse egy XVII. századi lány, akinek boszorkányság vádjával felakasztják a nagyanyját, ő pedig mindenféle kalandok során azokhoz a puritánokhoz csapódik, akiknek elegük van a vallási konfliktusokból és üldöztetésből, úgyhogy hajóra szállnak és elindulnak az Újvilágba. Mindannyian, így a főhős Mary is, abban reménykednek, hogy sikerül majd tiszta lappal indulniuk, igazságosabb, egyenlőbb, boldogabb közösséget építeniük és abban élniük. Spoiler alert: természetesen ez nem jön össze, ebben a közegben is gátlástalan, elvtelen emberek kerülnek hatalmi pozíciókba, akik a közösség félelmein híznak, és bármikor be tudják azokat csatornázni, ha valaki már nagyon az útjukban van.

 

Így Marynek ismét menekülnie kell, az első kötet végén valaki más (egy nálánál jóval kevésbé írástudó asszony) fejezi be a naplóját, majd a második kötetben már egy bennszülött amerikai közösség tagjaként követhetjük tovább a sorsát. Az „írott napló”-kerettörténet híján Rees itt már párhuzamos narrációt alkalmazott: az egyik szál Mary XVII. századi történetét folytatja, a másik pedig egy, a 2000-es évek elején élő késői leszármazottjáét, Agnesét, akit víziók és különleges képességek kötnek össze a háromszáz évvel korábban élt ősanyával.

 

A Farkasszemmel nagyjából egy időben akadt a kezembe A kék szűz, immár a felnőtteknek szánt kínálatból, és máig emlékszem, mennyire tetszett, hogy ugyanezt a párhuzamos narrációt ismerhettem fel benne. Az amerikai születésű, de régóta Angliában élő Tracy Chevalier első regénye ez, még azelőttről, hogy a második (az a bizonyos Leány gyöngy fülbevalóval) a belőle készült játékfilm miatt meghozta volna neki a nemzetközi népszerűséget. De talán nem tévedek nagyot, ha arra tippelek, hogy minden munkája közül ez volt a legszemélyesebb. Hiszen nem nehéz ráismerni a francia vezetéknevű amerikai íróra a kortárs cselekményszál főhősnőjében, egy Ella Turner nevű nőben, aki Franciaországba költözvén nekilát, hogy felkutassa a családja ottani gyökereit, és a vezetéknevét is eredeti Tournier formájában kezdi használni.

 

Ella bevándorló-élményeivel, identitásának keresésével és válságával, az idegenséggel és a magánnyal való küzdelmével párhuzamosan mi magunk is megismerjük ősanyja, Isabelle történetét, aki pedig szíve mélyén katolikusként és főleg Szűz Mária híveként kerül a tenyérbemászó Étienne Tournier-vel kötött házasság és vele egy hugenotta család csapdájába. Szegény igyekszik jól játszani a rá kirótt szerepet, így amikor a hugenották üldözése felerősödik, ő maga javasolja a többieknek, hogy vándoroljanak ki Svájcba, ahol az igazság szabad. Spoiler alert: ennek is nagyjából annyira lesz utópisztikus vége, mint a Bűbájos Mary puritán közösségének az Újvilágban.

 

Már A kék szűz és hasonló regények bűvöletében ismerkedtem meg késő tizenéves koromban Lisa See kínai-amerikai írónő munkásságával. Tőle egy fikciós regényt (Hóvirág és a titkos legyező) és egy dokumentumregényt (Aranyhegyen) idézek fel most. A Hóvirág és a titkos legyező leginkább azért fontos mű, mert bár egy kitalált XIX. századi történetbe ágyazva, de döbbenetes hitelességgel (és naturalizmussal) mutatja be a kínai nők lábfejelkötésének évszázados hagyományát. Azóta is ha szóba kerül ez a téma, nem is valami antropológiai szakszöveget ajánlok róla legszívesebben, pláne nem a szélesebb közönségnek, hanem ezt a regényt. (Egyébként A kék szűzben is szerepel olyan brutális kulturális praktika, ami miatt referenciaként idézgetem; ott nem megnyomorítanak kislányokat, hanem konkrétan megölnek, úgyhogy talán inkább hagyjuk is most ezt.)

 

Bár a Hóvirág és a titkos legyező valószínűleg a nyomorpornó-effektus miatt lett sikeres, paradox módon maga a történet sokkal kevésbé sötét, mint azt a fülszövegből feltételeznénk. Liliom, a főhősnő elfogadja, hogy a társadalmi megbecsültséghez jó házasság kell, ahhoz meg egy szép lótuszláb, és abszolút belesimul kora viszonyai közé. Viszont éppen emiatt veszíti el végül a számára legfontosabb emberi kapcsolatot, a barátságát Hóvirággal, akinek kevésbé sikerül a közösségi normák szerint élnie, ráadásul deklasszálódik is: apja drogfüggősége, adósságai miatt végül csak egy alantas státuszú férj akad neki. Mindennek ellenére a mű végső üzenete mégis az, hogy a nők közötti barátság mindent túlél, még a halált is; ennek tárgyi bizonyítéka a legyező, amelyre Liliom és Hóvirág egy kifejezetten nők által kifejlesztett és használt írásrendszerrel (nu su) jegyzik fel történetüket.

 

Azt gondoltam, Lisa See ennél nagyobbat már úgysem tud dobni, de ekkor jött az Aranyhegyen. Ami, ugyebár, nem egy színes-szagos fiktív történelmi regény, hanem a szerző családjának „évszázados Odüsszeiája”. A XIX. század vége felé a kínaiak az Egyesült Államokat nevezték Aranyhegynek, és ide indult el Lisa See dédapja, Fong See is. Fehér amerikai feleségétől öt gyereke született, akik véletlenül apjuk keresztnevét kapták meg vezetéknévnek (hajaj, a keleti névsorrend szépségei, rólam is hitték már, hogy a Hacsek a keresztnevem!), de a házasság végül nem bírta ki a kulturális különbségeket. Fong See újranősült, és kínai feleségétől még további leszármazottai is lettek, ezúttal már Fong vezetéknévvel. És ez csak egy kis ízelítő abból, mennyire kaotikus is ennek a hatalmas családnak a szerteágazó története. Lisa See végül, mint kiderül, már csak nyolcadrészben kínai, de olyan bennfentes szeretettel és megértéssel kezeli és meséli el az apai ősök történetét, hogy újfent meggyőződhettem róla: ezekben a kérdésekben tényleg nem a vér számít.

 

És ha már felidéztem egy nem fikciós családregényt, akkor zárjuk ezt az írást egy fikcióssal! Yaa Gyasi Hazatérés című regénye a legfrissebb élményem mind közül, konkrétan a pandémia alatt olvastam. A hatását leginkább azzal jellemezhetném, hogy én, a családregények nagy rajongója eme könyv után azt mondtam: most egy ideig kerülni fogom a zsánert, mert ez olyan magasra tette a mércét, amihez képest minden más csalódás lenne. A ghánai származású, de ma már az Egyesült Államokban élő Gyasi regénye egy XVIII. századi asanti asszonnyal kezdődik, akit a fantik elrabolnak, a folyamatos nemi erőszakból végül gyermeke születik, de egy napon sikerül hazaszöknie, a kislányt pedig hátrahagyja. Odahaza asanti férjének szintén szül egy lányt, így a két közösségben él egy-egy féltestvér, Effia és Esi, akik nem ismerik egymást.

 

A regény cselekménye ennek a két nőnek, majd az ő leszármazottaiknak sorsát követi nyomon két párhuzamos szálon. Effia családja a brit gyarmatosítókkal való együttműködéssel felemelkedik, Esit viszont foglyul ejtik, eladják rabszolgának, és áttranszportálják az Újvilágba. Tehát van egy ghánai családunk, akik végig érzik, hogy valami nem stimmel velük, hogy ehhez a leszármazási vonalhoz valami romlottság, vér, erőszak tapad – és van egy amerikai családunk, akik pedig a poklokat járják meg az ültetvényeken, majd a városokban a mindent átitató rasszizmus miatt. Végül, amikor az Effia-vérvonal legifjabb sarja, Marjorie tizenévesként szüleivel megérkezik az Egyesült Államokba, azzal kell szembesülnie, hogy őt itt bizony senki nem fogadja el. A fehérek nem barátkoznak vele, mert fekete, de a feketék közé sem tud beilleszkedni brit angoljával, eltérő kommunikációjával, amiből rögtön kiviláglik: az ő családja nem ment át ugyanezeken a történelmi tapasztalatokon, ő más, ő idegen. Erről csak annyit, hogy ezek konkrétan az 1989-es születésű Gyasi saját tapasztalatai, amint egy nyilatkozatából kiderül.

 

Remélem, ezzel az írással sikerült kedvet csinálnom ahhoz, hogy az is elolvassa ezeket a számomra fontos történelmi regényeket, aki még nem találkozott velük. Aki pedig eddig nem szívesen olvasott a zsánerben, azoknak azt ajánlom: ha mást nem is, de legalább ezeket abszolút érdemes…

 

Függelék – a regények eredeti címei és magyar kiadásai

 

Tracy Chevalier: A kék szűz. Geopen Kiadó, 2004, Kiss Marianne fordítása.

Eredeti cím: The Virgin Blue. Eredeti megjelenés: 1997.

 

Yaa Gyasi: Hazatérés. Libri Kiadó, 2017, Csuhai István fordítása.

Eredeti cím: Homegoing. Eredeti megjelenés: 2016.

 

Celia Rees: Bűbájos Mary. Orlando Stúdió, 2003, Lacza Katalin és Ceglédi Éva fordítása.

Eredeti cím: Witch Child. Eredeti megjelenés: 2000.

 

Celia Rees: Farkasszem. Orlando Stúdió, 2004, Báti Júlia fordítása.

Eredeti cím: Sorceress. Eredeti megjelenés: 2002.

 

Lisa See: Aranyhegyen. Trivium Kiadó, 2008, Loósz Vera fordítása.

Eredeti cím: On Gold Mountain. Eredeti megjelenés: 1995.

 

Lisa See: Hóvirág és a titkos legyező. 2006, Loósz Vera fordítása.

Eredeti cím: Snow Flower and the Secret Fan. Eredeti megjelenés: 2005.