Történelem – női szemmel?
Amikor fölmerült az ötlet, hogy ebben a témában írjunk esszéket, mindjárt felötlött bennem, hogy szinte szó szerint ezzel a címmel írtam már egyszer egy csodálatos magyar regényről, Németh László Égető Eszteréről. A nagy magyar esszéistának és gondolkodónak ez a könyv mintegy létösszegző munkája volt; maga is úgy tekintett rá, mint élete legfontosabb művére. Nekem az Égető Eszter örök kedvenc marad, és miként említettem is egykori írásomban, számomra a női princípium éltető, fenntartó munkájáról szól, mely a világ föltúrása helyett annak otthonosabbá tételében érdekelt.
Németh László legfontosabb regényeinek mind-mind egy-egy nőalak van a centrumában: mind a Gyász, mind az Iszony, mind az Égető Eszter abból a perspektívából mutatja meg a világot, ahogyan a férfiak nemigen látják, vélhetően ebből is fakad hatalmas poétikai erejük.
Kézenfekvőnek tűnt volna hát, hogy ismét ezekről a csodálatos munkákról írjak, és újfent reklámot csináljak nekik. Mondandóm biztosan volna még, aktualitásukból pedig Németh László regényei az utóbbi években szemernyit sem vesztettek; sőt.
Két okból azonban mégis mást ajánlanék most.
Az egyik egy kissé külsőséges, merev ok, nem is feltétlenül azonosulok vele. De tény: Németh László férfi volt. Nem gondolom, hogy a biológiai nem meghatározó lehetne a tekintetben, hogy kinek milyen érzései vannak, és hogyan fogja föl és láttatja a világot. Amikor női princípiumról szóltam az Égető Eszterről írván, ezt elsődlegesen akkor sem az motiválta, hogy Égető Eszter biológiailag nő volt. Talán nem érdemes magyaráznom sem, mennyire eltérhetnek az emberek attitűdjei, mennyire másmilyen minden egyes ember, mennyire nem meghatározó a viselkedésben a biológiai nem. Mégis úgy érzem, helyesebb, ha itt és most a női perspektíváról szólva magam is inkább egy női szerzőről mesélek.
A másik oka ennek az, hogy nem szeretek semmit sem elismételni. Amiről írtam már egyszer, arról nem szeretek újra és újra írni, akkor sem, ha nyilván nem merítettem ki elsőre a teljes gondolatkészletemet. A világban nagyon sok csodálatos szerző alkotott és alkot; ha lehetőségem van rá, hogy írhassak, talán az a jobb, ha minden egyes alkalommal új és új neveket említek.
Ezért jutott eszembe egy olyan regény, amelyet nő írt, és amely nekem csakugyan nagyon sokat elmondott arról a perspektíváról, ahogyan a történelmi mozgások a női szemeken szűrődnek át. Ez a regény Tompa Andrea Omerta című munkája.
Az Omerta az egyik legkülönösebb szerkezetű regény, melyet valaha olvastam. Négy nagyobb részből áll, melynek mindegyike első személyű elbeszélővel dolgozik. A négy elbeszélő: egy széki asszony, egy rózsanemesítő férfi, egy cselédlány, illetve egy apáca. A különlegesség az, hogy a négy elbeszélés látszólag egyáltalán nem függ össze. Közös csupán a hely és az idő: az 1950-es évek Romániájában (Erdélyében) járunk. De a történeteknek, melyeket a négy ember elmesél, látszólag a leghalványabb közük sincsen egymáshoz.
Hasonló technikával persze például Nádas Péter regényeiben is találkozhatunk, ám ott a cselekmények és történetek összeszövődése, összefonódása mély és misztikus síkon valamiképpen mégis megtörténik. Tompa regénye nem él ezzel az eszközzel; a négy mese tömbszerűen elkülönül egymástól.
Az is furcsává teszi a szerkezetet, hogy a négy történet a legkevésbé sem hasonló terjedelmű. Messze a leghosszabb a második rész, a rózsanemesítő férfi szólama. A férfi nyelve egyébként is talán a legmarkánsabb a regényben, jóllehet a másik három beszédmód (és különösen a Kali nevű széki asszonyé) is emlékezetesen csenghet vissza bármelyik olvasó fülében. A négy elbeszélő teljesen másmilyen nyelven szólal meg, ami igazi stílusbravúr is a szerző részéről. (Biztosan van olyan vélemény, hogy egy profi író esetében „alap”, hogy bármilyen beszédmódban meg tudjon szólalni; egy pont után mégis talán kilógna a lóláb a legjobb íróknál is, ha tartósan nem a „saját” hangjukon beszélnének. Tompánál semmiféle ilyen lólábat nem látunk.)
Az elbeszélők főleg a magánéletükről mesélnek, melyet persze velejéig átjár egy kibontakozó totális diktatúra tébolyító valósága. Mégis, a középpontban mindig az egyének élete áll, a közösség élete háttér. A legfőbb tanulság, ha lehet így mondani, éppen az, hogy a kettő végülis együtt adja ki az összképet.
Férfiak és nők viszonya finoman szólva sem harmonikus a regényben. A személyes bántalmazás, a destrukció és a szakításokig vezető konfliktusok alapvető rétegét adják a cselekménysornak. Azzal a művészi ravaszsággal azonban, hogy a három női hang közé egy férfi hang is beékelődik, Tompa nagyon finoman elkerüli a sematikusság veszélyét, azt, hogy a kialakult konfliktusok okát mindig a bántalmazó férfiakban keressük. Valójában a társadalom a férfiakkal szemben is bántalmazóként lép föl, olyan körforgásnak lehetünk tehát tanúi, ahol szó szerint „mindenki szem a láncban”, akkor is, ha persze az egyéni felelősség kérdését a könyv a legkevésbé sem igyekszik elkenni.
Az „omerta” szó hallgatási fogadalmat jelent. A kommunista diktatúra ezt a szót használta arra, hogy a bántalmazott, megkínzott emberek ne mesélhessék el megkínzatásuk történetét. Alá kellett írni a dokumentumot, hogy ami a terror házaiban megtörtént, az soha nem szivároghat ki.
Az „omerta” tehát voltaképpen a tabusítás szimbóluma. A bántalmazásról, a kínzásokról, a megveretésről és megalázásról beszélni sem szabad. A regényben mégis mást sem csinálnak a szereplők, mint beszélnek. Nem vádaskodnak és nem vagdalkoznak: panaszkodnak és magyaráznak inkább. A saját történetüket mesélik el. Lényegében újraírják a történelmet, ezúttal háromnegyed részben női szemszögből, és nagyrészt a bántalmazottak és megalázottak szemszögéből.
Az Omerta igencsak vaskos könyv, és minden mondatán érződik, milyen hatalmas kutatómunka előzte meg a megírását. Különösen a rózsákról szóló részben válik nyilvánvalóvá, hogy a szerző nem pusztán a levegőbe beszél, amikor a rózsatermesztés és rózsanemesítés részleteiről szól. Számomra a könyvnek ez az enciklopédikus vonása a legkevésbé sem esetlegesség. A vállalkozás komolyságának jelzése. Mert – Dosztojevszkij híres mondatát idézve – mindig a részletek a legfontosabbak. Olvastam olyan véleményt is, hogy a második fejezet, a férfi szólama túlírt, túl hosszú. Nem értek egyet. A terjedelemnek és a részletezésnek a szerepe nem csupán az, hogy megmutassa: a férfi hang erősebben és tovább szól ebben a társadalomban, de az is, hogy megmutassa azt a módot, ahogyan a maszkulin nyelvhasználatban a szakmaiság, a történetmesélés lexikális eleme a feminin nyelvhasználat holisztikusságával szemben kidomborodik. Ez a kontraszt csodálatos művészi harmóniát teremt a regényben, ellensúlyozva annak meglehetősen komor mondandóját.
Tudom, Tompa Andreának vannak még hasonlóan nagy vállalkozásai is, bizonyos regényeit talán még többre is tartja a kritika, mint az Omertát. Ez utóbbinak páratlan hatását mutatja azonban, hogy egyelőre a többibe még nem is mertem belevágni. Hagyom szépen csengeni még magamban ennek a négy régen meghalt erdélyi embernek a szólamát, a három nőét és az egy férfiét.
