Most már elárulhatom: amikor a Ki az író? című szösszenetemet írtam, úgy terveztem, hogy a beígért második rész címe Ki a költő? lesz. De hiába rakosgattam egymás mellé az eredetileg tervezett érveimet, valahogy nem állt össze belőle olyan, úgy-ahogy koherensnek nevezhető gondolatmenet, mint a Ki az író? esetén. Úgyhogy most, ha lehet, még kaotikusabb örvénybe rántom le a kedves olvasót, amiért előre is elnézést kívánok.
A Ki az író?-t ugyebár ott hagytam abba, hogy ha nagyvonalúan mindenkit írónak nevezünk, aki (bármit) ír, akkor mégis mi alapján különböztetjük meg a magasabb színvonalú prózát az alacsonyabb színvonalútól. Aki látta a Holt Költők Társaságát, annak itt rögtön beugorhat az ikonikus jelenet: Keating tanár úr kitépeti az előszót a tankönyvből, amely azt ígéri a diákoknak, hogy a ritmus, a szókincs és a rímelés méricskélésével, diagramok rajzolgatásával előbb-utóbb meg tudják majd ítélni, melyik szöveg értékesebb a másiknál. Merthogy az irodalomnak nem ez a lényege, nem így, nem ezért kell olvasni.
(Kell? Olvasni? A szöveg végén visszatérek még erre is, de ahhoz, hogy odáig eljuss, sajnos tovább kell olvasnod.)
Keating tanár úrnak alapvetően igaza van: az igazán csontig hatoló (írás)művészet titka tényleg megfoghatatlan. Nem lehet diagramokkal vagy steril laborkísérletekkel mérni, hogy miért hat úgy, ahogy, hogyan és mikor kerül az egymás mellé rakosgatott betűk közé az az extra, ami miatt az embernek szívdobogása lesz, amibe beleizzad, amitől könnyesre neveti magát, elfogy a levegője, vagy sírva riad fel álmából. Ebben a témában Mirkó Anna már tavaly írt egy nagyszerű Táltosfogat, amelynek szintén az volt a konklúziója, hogy ez az extra, ez a duende, ez az erő, ez a szellem, nevezzük bárminek, teljességgel megmagyarázhatatlan, és talán nem véletlenül az.
De azért mégis mit tud az olyan próza, amelyik úgy igazán letarolja az olvasót? A Holt Költők Társaságának fiktív előszóírója, J. Evans-Pritchard (aki NEM azonos az E. E. Evans-Pritchard nevű, valóban élt antropológussal!) nyilván azt mondaná erre, hogy egyszerű a válasz. Csak meg kell nézni, milyen az illető prózaíró szókincse, nyelvhasználata, mennyire fontos témákat feszeget a szövegében, és már rajzolhatjuk is a diagramot, hogy melyik ember szövege jobb objektíven a másikénál. Az a furcsa, hogy valahol neki is igaza van. Az írásnak ugyanis, minden ellenkező vélekedés dacára, igenis vannak begyakorolható, tanulható-tanítható alapfogásai. Ilyen például a nézőpontok, a hiteles párbeszédek, az információadagolás vagy a dramaturgiai ív. Aki ezeket megérti és elsajátítja, az képes lesz arra, hogy ne valami kellemetlenül dilettáns betűlevest hányjon a papírra (elnézést attól, aki ezt most vizualizálta), hanem képes legyen megírni egy legalább amolyan átlagosan jó szöveget.
Na de mitől lesz valami az átlagosnál is jobb? Nyilván itt csak a magam nevében nyilatkozhatok – hiszen már a Ki az író?-nak is az volt az egyik alapvetése, hogy minden befogadó más. Lehet, hogy az, amibe én beleremegek, a legjobb barátomat vagy a nagymamámat teljesen hidegen hagyja, és vica versa. Szóval mi számomra a nagybetűs Próza? Hová húzom én azt a diagramot? (Sehová, ezt már az iskolában is utáltam, minden grafikonom rettenetesen ronda lett.) Na de tényleg…?
Azt hiszem, számomra az a jó próza, amely, rejtve-bújtatva vagy vállaltan, de egy kicsit líra is. Eme szöveg korábbi, soha papírra nem vetett első verziójának az lett volna a nagy konklúziója, hogy író bárki lehet, de költő azért már mégsem. Mert attól, hogy valaki versírás címen kínrímeket és döcögős ritmusokat rakosgat egymás mellé, még nem lesz költő. Ellenben egy prózaíró nagyon is költő, ha olyan sorokat alkot, amelyektől három szilveszternyi tűzijáték robban az ember agyában, hiába nem lírát ír, hanem prózát. De aztán, ahogy jobban végiggondoltam, rájöttem: végül is ki vagyok én, hogy megmondjam, ki a költő? Hiszen lehet, hogy aki számomra dilettáns, annak a legjobb barátom vagy a nagymamám nagyon is szereti a verseit, és vica versa. Ha nemrég körömszakadtáig érveltem amellett, hogy bárki lehet író, akkor el kell ismernem, hogy bárki lehet költő (értsd: líraíró) is. Így hát kénytelen voltam új címet keresni ennek a Táltosfognak. Nehéz szülés volt.
Na de vegyük csak tovább: milyen MÉG számomra a jó próza? Olyan, amely nemcsak kicsit líra, hanem kicsit dráma is. Szeretem, ha vannak konkrét, néven nevezett szereplők, akik a szöveg során interakciókba lépnek egymással; akikbe belebújhatunk, akár egyszerre az összesbe, és akiket ezáltal olyan mélységekben megismerhetünk, amennyire a körülöttünk élő hús-vér embereket sose fogjuk. Szeretem a pergő, hiteles párbeszédeket, szeretem, ha van történet (ne nézz ide, Kukorelly mester!), de közben az is fontos számomra, hogy ez ne öncélú legyen, ne csak szórakoztatás címén sztorizgasson nekem valaki, hanem mutasson túl önmagán a cselekmény, villantson fel az elbeszélés valami elbeszélhetetlent.
Szóval nagyon sok mindent szeretek. Na de milyen szóval illethetném az ilyen próza szerzőjét, ami többet mond, mint az író? Tudományom jelenlegi állása szerint a történelmi dalnok szóra esett a választásom. Egyrészt, mert manapság kevésbé használatos, mint a költő, és talán nem annyira kötött, terhelt a jelentése. Másrészt mit csináltak régen a dalnokok? Járták a világot, és akkor-még-nem-szövegeket osztottak meg a környezetükkel. Koruk fontos témáira reflektáltak, hozták-vitték az aktuális híreket, véleményeket, értékrendeket? Igen. Megőrizték, éltették a múltból rájuk maradt tudást, kincseket, hagyományokat? Igen. Történetet meséltek? Igen. Voltak szereplők és párbeszéd? Igen. Ritmusosan nyomták? Naná, különben hogy tudták volna megjegyezni. Pipa, pipa, pipa, pipa.
(Margójegyzet: vajon miért nem magyarázta el nekem soha senki, amikor iskolás voltam, hogy az ősi eposzok nem azért íródtak ritmusosan, mert “Homérosz”, “Vjásza” és a többiek olyan remek stílusérzékkel megáldott “emberek” voltak, hanem mert az írásbeliség előtt ezeket az akkor-még-nem-szövegeket csak. így. lehetett. megjegyezni? Vagy hogy miért ágálhatott Szókratész az ellen, hogy a tudást írásos formában adjuk tovább? Sajnos erre nincs pontos válaszom, mert pár évezreddel lekéstem a vele való sörözést, cetlit meg ugyebár nem hagyott az előszobatükrön, végig hű maradt az elveihez, szegény.)
Szóval, hogy valahol mégis lezárjam ezt a lezárhatatlant: bárki lehet író, és író bárki lehet. Ezt továbbra is fenntartom. De én ebben az irodalmi életnek nevezett hatalmas, diszharmonikus zajban kifejezetten a dalnokokat keresem. És nem is mindig ott találom őket, ahol várnád. Ahol várnám.
