A krimisen hangzó cím ellenére bűntényről szó nincsen, nyomozásról annál inkább. Már az elején elárulom, nyomozónk arra jut majd, hogy nincs válasz. Vajon érdemes-e mégis vizsgálódni olyan kérdésekben, melyekről már az elején tudjuk, hogy nincs válasz? Nevezetesen abban a kérdésben, hogy mitől lesz művészet a művészet. Kell-e keresni a választ arra, hogy mivel éri el egy vers, hogy lúdbőrösek legyünk, míg a másik teljesen hidegen hagy, untat? Hogy mitől érezzük egy színdarab vagy regény végén a katarzist, más művek végén pedig azt, hogy kérem vissza ezt a néhány órát az életemből? Egyáltalán mi a katarzis? Elöljáróban elárulom a nyomozó indítékát — olyan fura ügy ez, amelyben csakis a nyomozónak lehet indítéka —, amely nem más, mint hogy legalább közelítse annak a megértését, mi teszi a művészetet művészetté. Mitől lesz két, kifogástalan nyelvezettel megírt regény közül az egyik zseniális, a másik pedig középszerű, és vajon meddig terjed az alkotó hatása, és honnan múlik a dolog a befogadón?
Szerkesztő vagyok, nagyon sok szöveget látok, de még így is, nagyjából csak onnan tudom, hogy jó írás került elém, hogy elfelejtem, hogy dolgom van vele. Egy darabig vadászom az elmaradt írásjelekre, szóismétlésekre, szövegpanelekre, aztán a történet egyszer csak beszív, és a végén jövök rá, hogy hopp, most mehetek vissza az elejére. Hogy a kiadóm vezetőjét idézzem: nem azt kérdeztem, jó-e, hanem hogy tetszik-e. És így igaz, mégis mi alapján mondom meg, hogy egy írás jó? A helyesírási hibák száma alapján? Mi a fontos? A stilisztika? A történetvezetés? Lehet mindez csapnivaló, és mégis, lehet a szövegben valami, ami miatt tetszik. De mi lehet ez a valami? Itt veszi kezdetét a nyomozás, éppen egy olyan esetlen kérdéssel, hogy mi ez a valami. Vagy milyen. Miben leledzik ennek a valaminek az esszenciája. És ezen a ponton lép be a képbe nyomozónk, akinek elmondtam mindent, amit tudok, ő pedig előkapja a nagyítóját, hogy megvizsgálja a helyzetet.
Elmondtam neki például, hogy második éve számomra az augusztus eleje azt jelenti, hogy írótáborba megyek Bókaházára, amelyet a Gyümölcsöskert Irodalmi Egyesület — azaz Kukorelly Endre — szervez. Van alibim, kérem, nem tettem semmit, én akkor épp táboroztam, legalább tíz ember megerősítheti a tényt. A táborban elsősorban saját szövegekkel dolgozunk, kész szövegekkel, olvasunk és elmondjuk meglátásainkat, néha pedig megnézzük, más írók hogyan csinálják a dolgot. Az igazán érdekes része ezeknek a táboroknak mindig az a pont, amikor kötetlen beszélgetések alakulnak ki, spontán. Mint például ebben az évben, Németh Gábor szemináriumán arról kezdtünk beszélgetni, hogy valójában hogyan születik a műalkotás. Van egy történet, jó. Van egy szerzőnk, rendben. A szerző leírja a gondolatait, a történetét, szavakat talál hozzá, ezeket egymás után pakolja, és létrejön a mű. De hogy mindez hogyan történik valójában, az az élet végső rejtélyeinek egyike. Noam Chomsky nyelvelméletének terminus technikusával élve, fogalmunk sincs, mi történik a fekete dobozban, amely végül kiadja a kész művet.
Farkas Zsolt szemináriumán Edgar Allan Poe Az ellopott levél című — műfajteremtő — novellájáról beszélgettünk, és próbáltuk megfejteni, mitől olyan átkozottul jó. Persze, lehet ilyeneket mondani, hogy van rejtély, amelyik voltaképpen megoldatlan marad, van olyan is, amelyik megoldódik, karakterek vannak, hangulata, atmoszférája van a szövegnek. No de ez hogyan keletkezik? Csupa-csupa kínzó kérdés, a táborban megértettem, nagyjából mindenkit foglalkoztatnak ezek a kérdések, aki foglalkozik irodalommal.
Néha azonban elbizonytalanodom, vajon érdemes-e kizárólag az irodalomra koncentrálni, amikor próbálom meghatározni, hogy ez a valami mégis milyen, vagy egyáltalán micsoda. Federico García Lorca azt mondja, hogy ez a valami nem más, mint a duende, de ezzel csak annyival kerültem közelebb a megoldáshoz, hogy legalább tudom valami másnak hívni ezt a valamit, mint valami. Mégis azt gondolom, ezen a tájékon kell keresgélni. Lorca arról ír, hogy a duende olyasvalami, amiről egész Andalúziában beszélnek, hogy meghatározni nem tudják, de ha valahol ott van, azt azonnal lehet tudni. A duende ott lehet a zenében, a táncban, a költészetben, de a képzőművészetben és a prózai műfajokban épp ugyanúgy. Azt írja, ez valami olyan ősi dolog, amely egy ösvényhez hasonló, ami egyszerre nagyon ismerős és nagyon ismeretlen mindannyiunk számára. Hogy a duende a fekete hang. A duendének nincs köze sem a technikához, sem a tanultsághoz, a tiszta, képzett hanghoz vagy a tökéletesen kivitelezett szonett-formához. A duende erő, harc, és persze elsősorban az előadás módját jellemzi, lehet például kimondottan rossz darabot eljátszani úgy, hogy ott legyen benne ez az erő. Paganinit említi, aki a giccset is úgy tudta játszani, hogy valami egészen átütő művészetté vált. Mármint olyan darabokat, amelyek mások előadásában giccsesnek hatnak. Mert ott volt benne a duende.
Federico García Lorca
A duende sokkal jobban tetten érthető a lírai művészeteknél és a táncnál, de nem kizárólag. Goyát is említi, aki a legtanultabb angol festőket is megszégyenítené technikájával, ő mégis könyökkel, lábbal, fekete festékkel esik neki a vászonnak, mert hajtja őt a duende. És valami ilyesmi történhet azzal az íróval is, akinek a regényét elolvassa az ember, majd az utolsó oldal után csak ül és mered maga elé.
No igen, de mit kezdjünk azzal a — kétségtelen és ignorálhatatlan — ténnyel, hogy ugyanaz a regény valakinek a művészet netovábbja, másnak pedig egészen egyszerűen unalmas vagy idegesítő, vagy egyenesen olvashatatlan. Valószínűleg nem találunk olyan írott alkotást az emberiség történetében, amely egyformán, mindenkinek ugyanazt jelentené, ugyanúgy és egyezményesen mondaná rá mindenki, hogy na, ez igen, ez már valami. Persze, vannak művek, amelyek jobban közelítik ezt és vannak, amelyek kevésbé. Érdemes-e egyetemességet keresni, ilyen feltételek mellett, vagy a nyomozó tegye szépen el a nagyítóját, és foglalkozzon inkább valami hasznossal?
A nyomozó egyelőre nem tágít, hanem azon tanakodik, hogy meglehet, nemcsak az alkotó, de a befogadó fekete dobozát is meg kell vizsgálni. Hiszen azzal, hogy olvasunk, valójában — egy meglehetősen zártkörű — előadáson veszünk részt, ahol mi magunk vagyunk az előadóművészek. Babits Mihály sorai járnak fejemben, mármint a nyomozó fejében, melyeket, azt gondolom, nagyjából mindenki ismer, igaz, Halász Judit előadásában. Azt mondja Babits ifjú királya a Második ének című mesedrámájában, hogy
Megmondom a titkát édesem a dalnak:
önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.
Első látásra ezzel a nyomozó tovább bonyolítja — amúgy is nyomorúságos — helyzetét, azonban egy mesteri fogással ki is hátrál a saját maga által létrehozott kelepcéjéből. Mégis lesz itt valami kémia az alkotó és a befogadó fekete doboza között, a zsák megtalálja a foltját. Belevesszük a duendét a történetbe, és elmondhatjuk, hogy egy mű minél inkább azokat a végső kérdéseket piszkálja, amelyek a legtöbbünkben közösek, annál nagyobb eséllyel tesz tömegekre hatást. Ami persze végső soron egyáltalán nem határozza meg a mű értékét.
Nyomozónk ezen a ponton, mint aki jól végezte dolgát, elteszi nagyítóját és bölcsen megállapítja, nincs válasz. Nem lehet meghatározni, hogy mi ez a valami, mi az, ami lúdbőrzést okoz, mi az a szubsztancia, amitől teljesen paffnak érezzük magunkat az utolsó sor hatására. Mert ha tudnánk, már nem is lenne értelme próbálkozni sem, az pedig a művészet, és azzal együtt az emberi nem végét jelentené.
Borító: Pixabay/Siala