Vannak olyan vitatémák az irodalom háza táján, amelyek soha nem csitulnak el. Még szerencse, teszem gyorsan hozzá, hiszen ilyenkor akár egész világnézetek csapnak össze, azokból meg minél több van, annál jobb. (Akinek ezzel az állításommal nem egyezik a világnézete, annak ezúton küldök egy virtuális ölelést.) Én a mai magyar kontextusban általában két ilyen visszatérő vitára figyelek fel. Az egyik az örökzöld „miért kell a gyerekeinkkel olyan kötelező olvasmányokat olvastatni, amelyeket utálnak”, a másik pedig, amellyel kapcsolatban most én is tollat ragadtam, a „túl kevés ember olvas igazi irodalmat, és az igazi írók elől mindent elhappolnak a dilettánsok”.
Előrebocsátom, hogy egyrészt ez egy rövid írás, amelyben a saját álláspontomat kénytelen vagyok kicsit elnagyoltan közölni. (Akit további részletek érdekelnek, hívjon el egy virtuális italra!) Másrészt pedig az itt leírtak csupán pillanatfelvételt adnak erről az álláspontról, és nem garantálhatom, hogy pár év vagy akár hónap múlva nem fogok valami teljesen mást gondolni. (A fent említett v.i.-meghívás tehát bármikor érvényes!)
Mégis, valami azt súgja, hogy azok a pillérek, amelyeket az egyetemen kapott a világnézetem, így sem fognak túl sokat változni. Az egyik ilyenre van is egy viszonylag friss példám. Pár napja láttam az interneten egy kommentelőt, aki valami olyasmi kifejezést kifogásolt, hogy „az erőszak kultúrája”. Mert hát a kultúra az valami finom, fennkölt dolog, már hogy lehetne köze az erőszakhoz, ami ugyebár durva, állatias, ergo „kulturálatlan”. Válaszomban megírtam neki a szociokulturális (!) antropológia egyik alapvetését: miszerint ahol emberek csoportja van, ott kultúra is van. Legalábbis a szónak abban a tágabb értelmében, amely az emberek közötti interakciók, szabályrendszerek, szimbólumok, társadalmi konszenzusok összességét jelenti*, és amelybe nemcsak szép és fennkölt dolgok illenek bele, hanem minden. Az is, amire húzzuk a szánkat, hogy „primitív” meg „gagyi”. Az is, ahogyan az emberek ártanak egymásnak.
Szóval akkor Johann Sebastian Bach is kultúra, meg DJ Ötzi is? Umberto Eco is kultúra, meg a kosztümös környezetbe helyezett pornográf füzetecske is? Salvador Dalí is kultúra, meg a „kisunokám festette ezt a szép virágot” is? Bizony, a tágabb definíció szerint igen. Ahogy az is kultúra, ha valaki utálja a zenét, nem tud írni-olvasni, vagy sose látott még festményt. És kultúra a tojásdobálás, könyvégetés, képrombolás is. Benne van valamilyen rendszerben, és őbenne ott van a rendszer.
Gondolom, a fenti példám már nagyjából rávilágított arra, hogy mi az álláspontom az irodalommal kapcsolatban. Minden írott szöveg része a társadalomnak, és minden írott szövegben ott van a társadalom. Tegyük fel, hogy egy kéziratot elutasít egy kiadó. Ennek egészen pontosan annyi oka van, ahányszor megtörténik a világban, de most szűkítsük le két példára. Az egyik gyakori indok az szokott lenni, hogy a szöveg nem elég erős, nem illik a kánonba, az írója nem használja kellően mesteri, virtuóz, újító módon a nyelvet. Ezek, hiába szeretnék sokan hinni, hogy valami általános alapigazságok, valójában mindig az adott kulturális kontextus és konszenzus termékei. (Kazinczy Ferenc itt borítaná rám az asztalt…) A másik ok az elutasításra pedig az lehet, hogy a szöveg vagy a szerző nem eléggé eladható, amelyben a kiadót mint üzleti vállalkozást a kapitalizmus szempontrendszere befolyásolja.
Azokat, akik csodát művelnek a nyelvvel, a köznyelvben „szépírónak” nevezzük, közülük pedig jó páran hajlamosak csak önmagukat és a saját közegüket ab ovo „írónak” nevezni. Miközben teljesen nyilvánvaló, hogy nincsenek egyedül a palettán. Van közege mindenféle „zsánerírónak”: a sci-fi, a fantasy, a horror, a szerelmes, a történelmi, az ifjúsági mind-mind kitermelte az elmúlt évtizedek során a saját írói és olvasói köreit**. Habár ezek sokáig lenézett szövegtípusok voltak, J. R. R. Tolkien vagy a fent említett Umberto Eco még a legszkeptikusabbakat is meggyőzhette, hogy a „zsáneríróság” és a „szépíróság” nem zárja ki egymást. És van egy olyan kategória is, amelyet talán a „szépíró” antagonisztikus ellentéteként lehetne jellemezni. Olyan, kifejezetten egyszerű nyelvezetű író, akinek a szövege erősen történetközpontú, ráadásul még ez a történet sem akar nagyot mondani. Jellemzően ők azok, akik a médiának adott interjúikban szerényen annyit mondanak: „az a célom, hogy a hétköznapok szürkeségében szórakoztassam/kikapcsoljam az olvasóimat”.
Na jó, mondhatja erre elhúzott szájjal a képzeletbeli vitapartnerem, végülis ezek valamilyen szinten mind írók. Hiszen megjelent a könyvük nyomtatásban, akár esztétikai, akár anyagi okból döntött mellettük a kiadó. De én még ennél is tovább mennék: miért a kiadó (sokszor kétségbe vonható) szempontjai és a nyomtatott szöveg megléte vagy hiánya döntse el, hogy ki az író? Ráadásul egy olyan társadalomban, ahol a hagyományos kiadók egyre inkább olyanokká válnak, mint a magánkiadók – de lassan talán egyikhez sem lesz érdemes fordulni, mert a digitális nyomdák, leszerződtethető szerkesztők és a világméretű webshopok korában egyre vonzóbb opcióvá válik a szerzői kiadás. (Igen, az a szerzői kiadás, amelynek egyes produktumain tíz éve én is teli szájjal röhögtem.)
És egyáltalán miért is olyan fontos a nyomtatott szöveg a digitális világban, ahol tonnaszám pazaroljuk fölöslegesen a papírt és terheljük vele a környezetet? Ott az ekönyv, a papírkönyvek nyomdai PDF-ei, sőt, blogkönyvek, sőt, közösségimédia-posztok, sőt, egymásnak írt online üzeneteink. Utóbbiak néha véletlenszerűen összeállnak levélregénnyé, novellás- vagy verseskötetté, „könyvben is kiadott” regénnyé. És akkor a szerző mondhatja, hogy „író lettem”. És a többiek, akik akár csak egy leheletnyivel kevésbé szerencsések, csakis ezért „nem írók”?
Sőt, én még attól a hajmeresztő állítástól sem riadok most vissza, hogy írni, olvasni sem kell tudni ahhoz, hogy valaki „író legyen”. Az elmúlt tíz évben rengeteg hanganyagot gyűjtöttem különféle kutatások, művészekkel és családtagokkal való beszélgetések alatt, de ezeknek csak egy részéből készítettem akár szó szerinti transzkripciót, akár olvasmányos szöveget. Na de a többi… azok nem fontos történetek, nem érdekes gondolatok? Ha mondjuk feltöltöm egy adatbázisba, hogy „nagypapám elmeséli az életét”, az ugyanazon az interneten fog osztozni, amelyen a hangoskönyvek, rádiójátékok két kattintással megtalálhatók. Meg persze írott életrajzok, önéletrajzok, amelyekből szintén készülhet hangoskönyv. Merthogy abba már bele sem megyek, hogy milyen vékony a határvonal a fikciós és a nem fikciós irodalom között… (Ha akarsz látni zokogó antropológust, tedd fel neki a kérdést, hogy az etnográfia, pláne az autoetnográfia fikciós vagy nem fikciós. Kipróbálni csak saját felelősségre!)***
Szóval mindenki író. Ezt a kicsit túl hosszúra nyúlt írást kénytelen vagyok most ezzel a provokatív kijelentéssel lezárni. Na de Zsófi, hallom a felhördülést, hát akkor neked nincs is saját ízlésed? Neked MINDEGY, hogy Haydnt hallgatsz vagy lakodalmas rockot? Szerinted EGYENÉRTÉKŰ Dr. K. H. G. kifinomult ízlése és a német őr suttyó, gyilkos tudatlansága, ha már úgyis mindkettő „kultúra”? Szerinted NINCS IS OLYAN, hogy „szépirodalom”?
Természetesen nem így van. Amióta ezen gondolkodom, sikerült a fejemben kialakítanom egy olyan konszenzust, amely egyszerre ismeri el, hogy mindenki író, és hogy egyes írók mégiscsak valami olyat tudnak, amit rajtuk kívül senki más nem. De azt, hogy eme ellentmondást hogyan oldottam fel legalábbis önmagam számára, talán majd egy másik szövegben fejtem ki…
___________________________
* Mármint nagyjából. Arról, hogy mi pontosan ez a tágabb értelmű a kultúra, folyamatosan polemizálnak a társadalomtudósok, és szerencsére ebben a kérdésben sem lesz soha konszenzus.
** És említhettem volna ezek átfedéseit, altípusait is.
*** Itt már bele sem megyek külön abba, hogy az irodalom és a többi művészeti ág kapcsolata is mennyire megbolygatja a dolgokat. Egy népdal szövege vajon irodalom, tudományos forrásanyag, komolyzenei alapanyag, könnyűzenei dalszöveg, sőt: musical betétdalának dalszövege, drámai vagy epikai szöveg betétszövege? Hiszen bármelyik lehet ezek közül, és akár egyszerre több minden is.
