Múlt héten nagy sikert aratott Bodrogi Csongor Még mosolyog a rég letűnt fény című könyvének bemutatója az Írók Boltjában. A Szófa szerkesztőségéből hárman, Enesey Diána, Hacsek Zsófia és Mohácsi Árpád lelkesen olvasták a kötetet, és a közben megfogalmazódó kérdéseiket fel is tették a szerzőnek. Olvass tovább, ha érdekel, milyen Bodrogi Csongor szerint Kosztolányi humora, hogyan trollkodik Daniel Kehlmann, milyen lenne Goethe, ha ma élne, és miben hasonlíthat a kritikaíró a futball-szakkommentátorra!

 

Az előszóból kiderül, miért került ennyi különféle műfajú szöveg a kötetbe. De vajon az adott művekhez fűződő viszonyod is alakít a nyelvi és stilisztikai formán? Máshogy írsz valamiről, amiről az egyetemen tanultál, mint ami csak később „jött szembe”?

Nagyon izgalmas, elgondolkodtató kérdés ez. A Kosztolányi-monográfiáról szóló kritikámban van egy olyan megjegyzésem, hogy „egy alapos, beható foglalkozás egy életművel alighanem eleve magával von egy bizonyos mértékű szemléleti idomulást is”. Vagyis ha elolvasunk valamit, és netalán még szerettük is az elolvasott könyv nyelvét, az nemcsak a „gondolatainkra” hat, de a stílusunkra is. Szegedy-Maszák Mihály például nagy Kosztolányi-rajongóként kiirtotta tanulmányaiból az idegen (hangzású) szókat. József Attila a Kosztolányi-recenzióját úgy írta meg, hogy szövege egészen sok ponton emlékeztet mestere nyelvezetére, fordulataira. Szóval ha olvasunk valamit, az adott könyv – nyilván anélkül hogy bennünk ez tudatosulna – átalakítja a mi magunk nyelvét is. Részben ez is oka lehet annak, hogy kötetem stiláris értelemben is változatos. És ahogy most visszanézek rá, és lapozgatom a könyvet, úgy érzem, hogy ez nagyon is jól van így.

 

Miért pont Kosztolányi a legnagyobb kedvenc? Hol a helye Kosztolányi publicisztikai írásainak az életműben?

Legalább három szövegemben konkrétan is írok róla, hogy miért szeretem annyira Kosztolányit, hogyan fogott meg, illetve hogyan alakult a merőben személyes viszonyom hozzá (ezek az 51 év flow, a Még mosolyog a rég letűnt fény, illetve az 1914 című írásaim). De már ez a többszörös említés is azt jelzi, hogy a kérdésre bármikor tudok újabb és újabb válaszokat adni. A szeretet mindig kimeríthetetlen. Hadd említsem most meg Kosztolányi humorát. Persze – ezt épp tőle is tudom – minden jó szerző humoros, humor nélkül nem létezik irodalom. Amit tehát szóba ejthetek itt, az inkább arra vonatkozhat, hogy milyen az ő humora. A kosztolányis humor sohasem maró, bántó, mindig nagyon finom, tompított, mindig ott bujkál benne az a bölcsesség, hogy magunkat éppúgy kinevethetnénk, és ki is nevetjük, hiszen mi sem vagyunk jobbak a Deákné vásznánál. És prózájának ez az alapvonása nagyon is ott van a publicisztikáiban is. Ha kézbe vesszük őket, azonnal érezhetjük, hogy Kosztolányi-szöveget olvasunk. Persze a regényei, az Esti Kornél és a legnagyobb versei nélkül, ha pusztán a cikkei maradtak volna fönn, nem lenne ő sem az, ami. Inkább arról van szó, hogy ez a sok műfaj kiegészíti egymást: mindegyik egy-egy új arcát mutatja meg ennek a kimeríthetetlenül gazdag lelkű embernek.

 

 

Különleges hangsúlyt kapnak a kötetben a német szerzők. Miért ennyire fontosak számodra?

Nyilván van ennek „életrajzi” oka: német kéttannyelvű gimnáziumba jártam, majd magyar-német szakon tanultam az egyetemen. Nyilvánvaló, hogy a külföldi irodalmak közül a németet ismerem legjobban. De van egy ennél mélyebb magyarázat is. Filozofikus érdeklődésű ember vagyok, nagyon foglalkoztatnak a létezés „alapkérdései”. Miért vagyunk a világon? Hogy kerültünk ide? Mindegy-e, hogyan élünk? Létezik-e boldogság? És így tovább. Márpedig mindezen kérdésekről számomra – persze az ókori görögök mellett – a német gondolkodók mondtak el a legtöbbet. A kötettervezés legelső fázisában fölmerült bennem az a gondolat is, hogy legyen egy „filozófusok” fejezet is a könyvben. Hiszen írtam én már Kantról, Hegelről, Schopenhauerről, Nietzschéről és jópár más filozófusról (persze franciákról) is. Végül két okból vetettem el ezt a tervet: egyrészt nagyon felduzzasztotta volna a könyv terjedelmét, másrészt tematikusan nagyon „kilógott” volna egy ilyen fejezet. Így a filozófiai tartalom inkább „búvópatakként” érhető tetten a könyvben, és legerősebben éppen a legkarcsúbb, németekről szóló részben. Akinek van affinitása az ilyen, a létezésünket érintő alapkérdések átgondolásához, az éppen ebből a fejezetből sejtheti meg leginkább, hogy magam miként gondolkodom róluk, illetve hogy milyen bölcselők voltak rám a legnagyobb hatással.

 

Mesélj egy kicsit Daniel Kehlmannról, a regényeihez fűződő viszonyodról. Miért került két könyvével is a kötetbe? Szerinted A világ fölmérése vagy a Tyll a fontosabb regény?

Mint mindent, a Kehlmann-nal való megismerkedésemet is az élet véletlenje hozta el. Civilben németet tanítok, és az egyik tankönyvben fölbukkant A világ fölmérése című regényről egy recenzió. Ekkor még elsiklott efölött a figyelmem. Volt azonban egy nagyon lelkes, irodalomrajongó tanítványom, aki kapott az alkalmon, és a tankönyvi ismertetés hatására elolvasta a könyvet, majd beszámolt róla. És persze csupa szuperlatívuszban beszélt róla, ami igencsak fölkeltette az érdeklődésemet. Pár hónappal később aztán kézbe vettem a regényt, elkezdtem olvasni, és – ahogyan ezt a kötetemben is említem – végignevettem. Azt írja a német kiadás hátoldalán egy recenzens, hogy „ein genialer Streich”, amit magyarra valahogy úgy lehetne fordítani, hogy „zseniális csínytevés”. Vagy maibb szóhasználattal: „zseniális trollkodás”. Nem is tudok úgy gondolni arra a könyvre, hogy ne jönne rám azonnal a röhögési inger. Miért? Mert ennek a könyvnek minden eleme hatalmas trollkodás, onnan kezdve, hogy Kehlmann a XXI. század elején két ilyen poros, régi unalmas tudósról ír, folytatva azzal, hogy hogyan ír, és befejezve azzal, hogy mégis mennyire rólunk is szól ez az egész, a játék és vicc mellett mégis mennyire halálkomolyan aktuális. A Tyll is sokat megőriz ebből a humorból, de komorabb, nagyobb lélegzetű, összegzőbb jellegű regény. A kettő valahogy úgy viszonyul egymáshoz – mutatis mutandis –, mint a Bűn és bűnhődés és A Karamazov-testvérek. Az első miatt szeretjük Dosztojevszkijt, de a második mond el többet róla.

 

Vajon mennyiben hatott a Kehlmann által „felmérhetetlen, csillapíthatatlan, mértéktelen és lenyűgöző” jelzőkkel illetett tudásvágy a te köteted születésére? Mennyiben rokonítható a természet kutatójának és az irodalom, bölcsészet kutatójának tudásvágya?

Ha csak csírája is látszik ennek a tudásvágynak a könyvemben, már boldogan adom ki a kezemből. Mert alapvetően fontos számomra, hogy mindenről csakis akkor írjak, ha személyesen megérintett, ha személyesen fontos nekem. Szerencsés helyzet e tekintetben, hogy nem vagyok hivatásos kritikus vagy irodalmár, a kényszer így mindig belülről fakad, az írás célja számomra mindig az, hogy a magam számára jobban elrendezzem azt a hatást, amit egy-egy mű gyakorolt rám. Én igazából csak módszertani különbséget látok a természet és az emberi érzelmek, gondolatok, szavak kutatása között. Mindkettő végülis ugyanarra irányul: megérteni mindazt, ami körülöttünk van. Hadd említsem itt meg egy internetes ismerősömet, Mavericket, akinek természettudományos kérdésekkel foglalkozó blogja hatalmas hatással volt rám: tudatosította, hogy a kétféle megismerési terület igazából mennyire ugyanarról az emberi igényről szól. Egyszer majd a vele készült „agyféltekés” beszélgetéseinket is ki kéne adni…

 

A hagyományosan zseninek tartott emberek, mint a könyvedben is megidézett Goethe, vajon mennyire választhatók el a saját koruktól? Szerinted mi történhet egy Goethe-képességű emberrel a XXI. században?

Erre a kérdésre kétféle, egyaránt igaz válasz adható. Egyfelől nyilván egyetlen ember sem „választható el” a saját korától. Mindenki egyetlen egyszer él, méghozzá egy adott korban és helyen, és ez az adott kor és hely minden zsigerét átjárja, a legzseniálisabb emberek sem vonhatják ki magukat e körülmények hatásai alól. Másfelől az is igaz, hogy az ember sohasem pusztán saját kora és helye gyermeke. Egy Goethe mindig és mindenhol Goethe lett volna. Ma is. Sose feledjük, hogy ma is vannak hihetetlen akaraterővel rendelkező emberek, és ők ma is éppúgy elnyerik a világ csodálatát, mint akkor. Az, hogy millióan rajonganak Cristiano Ronaldóért (én mondjuk épp nem, mert én a Messi-párton állok, mint azt Messianizmus blogunk is kellően igazolta), nem is mással magyarázható, hogy az akarat ilyen koncentrált megmutatkozása ma éppúgy lenyűgözi az embereket, mint kétszáz éve. Mi lenne ma Goethe? Minden bizonnyal a kor legnagyobb írója és költője. Hogy mi magunk mit kezdenénk vele, na ebben talán lehetnek különbségek…

 

Kik vagy milyen művek érdekelnek a kortárs magyar irodalomból elsősorban? Mi kelti fel az érdeklődésedet?

Elüthetném a választ azzal, hogy „minden érdekel”, de ez így nyilván nem volna egészen igaz. Könyvet én elsősorban akkor szoktam elolvasni, ha van olyan ember, aki fölhívja rá a figyelmemet. Ha van egy barátom, ismerősöm, vagy van olyan irodalmár, akinek ítéletében megbízom, és azt mondja, hogy „te, ez nagyon érdekes”, akkor engem is foglalkoztatni kezd a könyv, és előbb vagy utóbb kézbe veszem, és elolvasom. Az ilyesmit egyébként nem szoktam elkapkodni. A könyvek nem szaladnak el sehová, és a várakozás szerintem még egyetlen könyvnek se tett rosszat. Ahogyan Mohai V. Lajos, aki nélkül a kötetem biztosan nem jött volna létre, mondogatni szokta: az irodalom hosszú táv. Ha kiadnak egy regényt 2002-ben, és én csak 2023-ban olvasom el, azzal nem veszítek semmit, sőt inkább nyerek: már arról is lesz némi fogalmam, hogy húsz év alatt hogyan öregedett, mi az, ami elavuló, pillanathoz kötött, mulandó benne, és mi az, ami nagyobb időtávlatból is igazán megszólít.

 

 

Bodrogi Csongor dedikál

 

Szerinted mitől lesz jó egy kritika? Mit gondolsz, miben mások a te könyvekről szóló írásaid, mint a lapokban mostanában megjelenő kritikák?

Szerintem akkor jó egy kritika, ha szerzője többet tud a könyvről, annak irodalmi, filozófiai, eszmetörténeti hátteréről, mint a laikus befogadó, ugyanakkor az írás minden sorából érződik, hogy személyes viszony (is) fűzi az adott kötethez. Kicsit olyan ez, mint a focis szakkommentálás. Ha a „szakkommentátor” semmi olyat nem mond, amit én magam nem tudok, akkor minek hallgassam? De ha úgy érzem, nem is érdekli mélyen, nem dúlja föl érzelmileg az adott meccs, akkor halálra unom magam rajta. A kettőnek tehát egyszerre kell jelen lennie egy jó kritikában: a tudásnak és a személyes bevonódásnak. Én nagyon remélem, hogy saját írásaimban mindig érződik mindkettő, bár az is nyilvánvaló, hogy az eszményhez mindig csak közelíthetünk, elérni sohasem érhetjük el. Vagy másképp mondva: mindig csak „kísérletezünk”, vagyis – a szó eredeti értelmében – esszéket írunk.

 

Azt írod, hogy a Kitömött barbár hatására megváltozott a Kazinczyról alkotott képed. Szerinted melyik irodalomhoz fűződő barátságtörténet lenne képes hasonlóképpen új képet festeni egy „unalmasnak” hitt szerző személyéről?

Tágabb perspektívából közelíteném meg ezt a kérdést. Szerintem nem feltétlenül csak egy „barátságtörténet” képes egy-egy régi szerzőről új képet festeni. Hanem bármi. Sőt a történetírásnak talán éppen az is az egyik legfontosabb feladata, hogy új, sőt vonzó képet fessen egy unalmasnak hitt szerzőről, korról vagy életről. Nietzsche A történelem hasznáról és káráról című egészen csodálatos írásában rávilágít, hogy a múlt sohasem stabil, mi magunk (is) alakítjuk. Milyen volt Kazinczy? Objektív válasz erre a kérdésre nem adható. Kinek milyen. A kérdés mindig az, hogy látunk-e benne valamit, ami érdekelhet minket. Ha látunk, akkor írjuk meg, mondjuk ki, és ezáltal – csodálatosképp – maga Kazinczy is megváltozik. A múlt végtelen áramlás, és a jelen feladata, hogy kiemeljen ebből a végtelenségből valamit, ami minket magunkat is építhet.

 

Sok recenziód foglalkozik az otthonkeresés, kivándorlás, maradás, lokálpatriotizmus kérdéseivel. Mi ezekről a személyes véleményed, tapasztalatod? Érzel ilyen ellentmondást a könyvrecenzióid, illetve a máshol megjelent, más műfajú írásaid haza-, otthonfogalma között?

Igen, ez is egy a sok vissza-visszatérő motívum közül a könyvemben. Miért írok róla többször? Nyilván azért, mert ez egy folyamatos diskurzus tárgya bennem, vagyis újra meg újra fölteszem magamnak a kérdést: jó-e, hogy az emberek migrálnak? Jobb-e, ha nem migrálnak? A Szófára is írtam egy számomra igen fontos véleménycikket a kérdésről (ez a Vallomás Magyarországnak című Táltosfog-szövegem), de a kötetben is folyton előjön a kérdés. Van-e az egyes írások között ellentmondás? Bizonyosan. Ennek oka szerintem abban keresendő, hogy bonyolult dolgokról szólva tisztességesen beszélni alighanem csak dadogva lehet. Ezt a gondolatot Jean Grondin filozófus hermeneutika-történeti könyvében olvastam, de persze nagy hagyománya van akár a magyar költészetben is (gondoljunk csak József Attila mondataira az Ódából: „A lét dadog. Csak a törvény a tiszta beszéd.”). Szóval a diskurzust egy ilyen kérdésről nem lehet lezárni; minden megnyilvánulásunk kiegészíti egy-egy új mozzanattal, részlettel azt a kusza, de izgalmas képet, amit a haza, elvándorlás, lokálpatriotizmus témájában megrajzoltunk. Én igazából mindig csak azoktól az emberektől félek, akik képesek lezárni egy-egy diskurzust. Úgy sejtem, az ilyen emberek egyéb gazságokra is képesek lennének.

 

Szíven ütött a mondat, miszerint él benned egy „elvetélt tudós” és egy „elvetélt művész”. Ez a könyv mennyiben hozta meg a kedvedet ahhoz, hogy esetleg visszatérj a tudományos pályára még több tanulmánnyal, vagy hogy szépirodalmi köteted is megjelenjen?

Meghozta-e a kedvem? Azt hiszem, amikor az ember látja és tapasztalja, milyen sokan szeretik, milyen sokan kíváncsiak rá, hogy miket írogat, az óriási motivációt ad a munkához. Többen kérdezték tőlem a könyvbemutatón, hogy a verseskötetem mikor jön majd ki. Beszélgettem többekkel a disszertációm lehetséges folytatásáról, megírásáról. Mindezekhez kifejezetten kedvet csinált ez a könyvem, hiszen nagyon jó érzés kezembe venni, és úgy érzem, még ez a szekunder irodalom is temérdek titkot tartogat (számomra is), hát még egy primer irodalom mennyit tartogathatna. Ugyanakkor rendkívül erősen kételkedem a képességeimben. Valószínűleg ez a világ legtermészetesebb érzése, és minden szerző átesik rajta, hiszen mindenki, még a legeslegnagyobbak is, számtalan keserű pirulát kell hogy lenyeljen, mire elfogadják a nevét. Kérdés, mennyi keserűséget bír el egy nyelv vagy nyelőcső. Nem tudom ezt még megválaszolni.