„Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a hazám.”

                                                                                                                                                            

(József Attila)

 

Van egy mondás, mely szerint a halálos ágyunkon nem azt fogjuk igazán megbánni, amit megtettünk, bár nem kellett volna, hanem azt, amit nem tettünk meg, bár lehetett volna.

 

2003 őszén, 22 évesen még nem ismertem ezt a bölcsességet. Hogy eltöltök egy félévet Berlinben, DAAD-ösztöndíjjal, az nem valamiféle mély megfontolást követő elhatározás volt; egyszerűen így hozta az élet. Igencsak jó jegyeim voltak az egyetemen, túlzottan is jók, és az összes közeli évfolyamtársam, barátom megpályázta ezt az ösztöndíjat (és valamennyien el is nyertük). Én már akkortájt is „olyan álmodozva jártam”, csupán hallomásból tudtam, hogy ez bizony egy nagyon jó móka. Megismerünk egy idegen országot, sok-sok embert szerte a világból, és szabadok vagyunk, mint a madár, hiszen tejelnek nekünk Bonnból a németek.

 

Szeptember elején érkeztem Berlinbe, és persze lenyűgözött a város. A vonatom az Ostbahnhofra érkezett valamikor délelőtt körül, ahol egy kedves évfolyamtársnőm, barátom már várt. Meghökkentett, hogy a metróra, S-Bahnra átszálláshoz még csak peront sem kell váltani.

 

Mivel vasárnap érkeztem, hiába sikerült az iszonyúan nehéz bőrönddel óriási nehézségek közepette megtalálni a kollégium helyszínét (egy kelet-berlini panel lakótelep egyik toronyházát), nem találtunk ott senkit. Igazán fogalmam sincs, mi történt volna, ha nincs ott a barátnőm. Ő nagyságrendekkel talpraesettebb volt nálam, és fölhívta mentorunkat, aki autójával el is kormányozott engem egy kreuzbergi kis szállodába, ahol eltölthettem első pár berlini éjszakámat.

 

Úgy döntöttem, hogy habzsolni fogom a várost. Jó társra találtam barátnőmben. Kiegészítettük egymást: ő szisztematikusabb volt, én ösztönösebb. Ő tudta, mi az, amit meg kell nézni, én meg a nyitottságomat dobtam bele a projektbe, azaz hogy ne forduljunk el, ha csábítóan kacsint ránk egy-egy sikátor.

 

 
A Humboldt Egyetem egyik épülete előtt. A kép jobb oldalán látható a szerző. Riskó Zsófia fotója

 

Nem csak Berlint kószáltuk végig. Hétvégente utazásokat szerveztünk magunknak, így jutottunk el Potsdamba, Drezdába, Lipcsébe, Weimarba, Erfurtba, Rostockba, Magdeburgba, és még bizonyára más városokba, melyek most épp nem jutnak eszembe. Láthattam — életemben először, és mindeddig utoljára — a tengert is. Roppant barátságtalanul fújt a szél, egész testemben fáztam, és fülemben máig hallani vagyok képes a csapkodó hullámok tekintélyt parancsoló robaját.

 

Aztán, valamikor a téli napok közeledtével, egyre inkább észrevettem, hogy hiányzik valami.

 

Nem értettem, mi az.

 

A könyvesboltokban egyre többször vettem kezembe a Magyarországról szóló útikönyveket. Milyen is Budapest? Milyen a Lánchíd? Hol is van az Andrássy út?

 

Fura lény az ember. Ha pár hónapra megváltoztatja megszokott környezetét, egészen elfelejt mindent az előzőről. Én legalábbis így voltam vele. Egyszeriben Magyarország a maga kis provinciális problémáival valamiféle távoli kontinensnek kezdett föltűnni. Egészen elszakadtam tőle. De talán éppen ez a teljes elszakadás ébresztette föl bennem a legmélyebbre hatoló honvágyat.

 

Utólag, szépen megtisztítva gondolataimat az őket körülvevő általános zűrzavartól, megértettem, hogy miért van ez így. Igazán akkor kezdünk birtokolni valamit, amikor teljesen lemondtunk róla. „Aki elveszti életét, megnyeri azt.” Mihelyt már egészen elfeledkeztem róla, hogy volt nekem — a múlt ködébe veszve — egy magyarországi életem is, osztálytársakkal, évfolyamtársakkal, rokonokkal, barátokkal, testvérekkel, és mintegy kiléptem abból, amiben az utolsó hajszálamig elmerültem, egyszeriben föltámadt bennem a kíváncsiság, hogy értelmezzem: milyen is volt az az élet? Honnan jöttem? Ki vagyok én?

 

És találtam is egy szimbólumot: a pesti bérházakat.

 

Olyan bérházak, mint Pesten, sehol másutt a világon nincsenek. Persze az építészeti stílusuk korántsem egyedi. Németországban „Gründerzeitstil” a neve, és nincs különösebben jó imázsa. Állnak még ilyen házak Berlinben is, legalábbis a homlokzatuk ilyen. Stukkók az ablakok fölött, kőpárnák, szobrocskák, íves kapualjak. De azok a házak mégsem ugyanazok. Talán nem is a körfolyosó hiánya teszi. Budán is állnak „pesties” bérházak, de azok sem ugyanolyanok, mint a pestiek, hiába hogy szinte minden szempontból egyformák. A pesti bérházaknak más a közegük, az illatuk, a leheletük. Nem lehet ezt megfogalmazni; oda kell menni, be kell szívni. Talán nem is a látványuk egyedi, hanem a szaguk. A mindent belepő szmog, a pincerésekből kiáramló hűvösség az augusztusi kánikulában, a koszvadt kávézók és kocsmák hanghatásai, a törött útburkolat: egy egész világ, a hazám.

 

Szaladtam is volna oda, hogy megszagoljam, körbejárjam — de Berlinben voltam, sok száz kilométer távolságban, és szétfeszített a kilátástalan vágyakozás.

 

Azt állítottam, hogy a pesti bérház „szimbólum”. Ezt úgy értem, hogy nem is igazából a pesti bérházakat szerettem volna újra megélni. Persze őket is, hogyne. De ami hiányzott, az sokkal inkább a múltam volt, saját egykori (mint említettem: már elfeledett, elásott, a tudattalan mélységeibe süllyedt) életem.

 

Megértettem, hogy honvágyat csak egyszer lehet érezni, de akkor örökre.

 

Idegen országban élni olyan, mint idegen nyelven beszélni. Megtanulhatjuk a szavakat, eltársaloghatunk mindenféléről, és nem is csak felületesen. Berlinben az egyik szemináriumunk Wittgenstein filozófiájáról szólt. Három csoporttársammal együtt készítettünk egy kiselőadást a Philosophische Untersuchungen egy részletéről. A Schwedter Straßéban volt a lakás, ahol találkoztunk. Pesties utca volt, négyemeletes bérházakkal. A megbeszélésünk mélységes mélységeibe ment le az emberi létezésnek. Életem egyik fénypontja. De mégiscsak idegen voltam. Hiszen szavainkat nem itathatta át a gyerekkor megannyi rejtélye. Még az ilyen filozofikus társalgások is mintha csak paródiái lennének annak az igazinak, amely talán sohasem zajlott még le, és soha nem is fog, de amelynek vágya, igénye nélkül élni mégsem lehet érdemes.

 

Magyarország bizonyára ezer és egy tekintetben rosszabb hely, mint egy nyugat-európai ország. Szegényebb, elesettebb, rosszabb légkörű, mérgezettebb. De számomra az egyetlen hely, ahol megtudhatom, ki vagyok.

 

És így is lett. Ahogy föltűntek a vonatablakban Budapest elővárosai, elszorult a torkom, könny futott a szemembe, és hevesen kalimpált a szívem. Itthon vagyok. Amit egyszer mélyre ástam, újra megtaláltam. Ottlik írja a Buda első lapjain: ez egy csoda. Hogy megvan Buda, hogy megvannak az utcák, a házak, az emberek, ez egy csoda. Körülvett újra a múltam, a gyerekkorom, az életem. Visszatértem a valóságba. Olyan volt, mint feltámadni. (Tudjuk: épp olyan nehéz.)

 

Egy évvel később újra eltöltöttem egy szemesztert Németországban. A középkorias hangulatú kisváros, Jéna, mélyen befészkelte magát a szívembe. Szerettem a kacskaringósan hegynek kígyózó Wagnergassét a kocsmáival és kávézóival, a jénai kis dombokat, a tartományi könyvtár üvegfalait, a friss levegőt és a városka megejtő békéjét. Ismét csak megtörtént, hogy elfelejtettem, ki is vagyok, és hogy mi is az a Magyarország.

 

 

A THULB, azaz a Thüringer Universitäts- und Landesbibliothek (Thüringiai Tartományi és Egyetemi Könyvtár) épülete Jénában a szerző felvételén.

 

Egyik délelőtt aztán, amikor csodás fényt vetett a ragyogó téli nap a városka folyójára, a Saaléra, a víztükörben megfordítva bukkantak föl a part fái és az ég felhői, én pedig bámultam ezt a képet a híd fölött átsuhanó villamosból, amelynek ablakában egyszersmind a saját arcom is tükröződni kezdett.

 

A varázslatos dupla tükröződés hatására villámként csapott belém egy Weöres Sándor-részlet:

 

Ér tükrében látszik az ég is,
fejetetején a vízicsibenép is.

 

Fejetete Jéna!

 

Igen, megtörtént a csoda. Külföldön élve is meg tudott moccanni bennem valami abból, ami emlékeim legmélyén szunnyadozott. Meghökkentem ezen a játékon. A tükröződésen, a verssoron, és azon, hogy a verssorban fölvillan a hely is, ahol éppen vagyok. Hallatlan, boldog derű volt ez, olyasmi, amit csak olyankor érez az ember, amikor csodát lát.

 

De a hosszabb távú hatása ennek mégiscsak az volt, hogy eszembe jutott, amit elfelejtettem, és újból torkon ragadott a honvágy. Hiszen kinek is mondhatnám el ezt, ha nem az otthoniaknak? Ki más értené?

 

A pesti bérházak lélegzetét csak Pesten szívhatni be. De a magyar verssorokat sem lehet másokkal megosztani. Le lehet fordítani őket, átadható valami belőlük, talán nagyon is sok minden. Hiszen magam is olvasok fordításban külföldi verseket, és nem egy közülük megráz így is. Ám ez nem hasonlítható ahhoz, ahogyan egy magyar verset értek, érzek, éneklek.

 

Ekkor értettem meg a másik igazságot. A költészet mintegy gyökereket eresztett a múltamba, legrégebbi emlékeimbe, gyerekkoromba, és odatapaszt a helyhez, ahonnan kitenyészett.

 

Élhetnék külföldön, de a szavaim mindig odarántanának igazi hazámhoz.

 

Sokkal-sokkal később olvastam egyszer egy eszmefuttatást arról, hogy léteznek bárhol-emberek és valahol-emberek. Meghökkentem, mennyire igaz rám a valahol-emberség. A titok, melyet gyerekkorom óta keresek, és a nyelv, amellyel e titkot megtalálhatom — itt van valahol, itt, Magyarországon. Ez az, amiben egészen biztos vagyok. Más helyek segíthetnek, hogy nagyobb lendülettel vessem magam a keresésbe, hogy jobban megismerjem korlátaimat és lehetőségeimet. Nyújthatnak pihenőt, elvonhatnak egy időre a keresés kényszerétől. De hogy a titok csakis valahol erre található (ha megtalálható egyáltalán), az nem lehet kétséges.

 

Egyedül az lehet kétséges, hogy meg fogom-e találni valaha is.

 

Hogy meg foglak-e találni valaha is, hazám.