Írjál naplót! Sok különböző helyen, egészen különböző kontextusokban olvastam ezt a tanácsot az utóbbi pár hónapban. Olvastam a Kukorelly-íróiskolába járó nem egy szerzőtől (legutóbb talán Schillinger Gyöngyvérnél); olvastam Oravecz Imre Alkonynaplójában mint idézetet; olvastam Dr. Máté Gábor orvos, pszichológus könyvében mint terápiás javaslatot; és olvasom lépten-nyomon mindazoknál, akik a jobb, tudatosabb életre próbálnak sarkallni, vagy csupán (csupán?) írói készségeink csiszolására, fejlesztésére biztatnak.

 

Engem mindenesetre nem nagyon kell noszogatni. (Vagyis kell, de erről később.) Naplóírásom története régre nyúlik vissza. El is mesélem.

 

Amikor negyedikes gimnazista voltam, a szokásos év végi osztálykarácsonyon kaptam ajándékba egy üres noteszt. Üres notesz, csupa üres lappal! Nem is tudom elmondani, milyen volt ez nekem. Kakaó tejszínhabbal, régen várt levél egy fontos embertől, az első téli hó, nem is jut eszembe megfelelő hasonlat a csodálatos örömre. De nem tudtam, mit kezdjek vele. Mit írjak bele? Tulajdonképpen akármit jó lenne. Mindig imádtam írni. Úgy értem, magát a cselekvést is, a betűk formálását. Nem lehetne például naplót? Miért is ne? Napokig forgatgattam magamban a gondolatot, majd, amikor elkövetkezett a születésnapom, január 7-e, bele is vágtam. És azóta (ennek tehát 24 és fél éve) naplóírónak tekintem magamat.

 

 

 

A legelső noteszem. Közel harminc további követte eddig.

 

Be kell azonban vallanom, hogy míg az első mintegy tíz-tizenöt évben csakugyan szinte minden nap följegyeztem valamit, az utóbbi nagyjából tíz évben egyre ritkábban vettem elő a naplómat. Előbb kimaradt egy-két nap, aztán már csak heti egyszer-kétszer írtam bele, majd még ritkábban. És pár napja, amikor úgy éreztem újra, hogy elő kell vennem, megdöbbenve vettem észre, hogy idén ez a július 19-ei a legelső bejegyzésem.

 

El is határoztam, hogy ez nem mehet így tovább, és visszatérek a korábbi rendszerességhez.

 

Miért? Mire jó ez?

 

A naplóvezetés legfontosabb funkciója az, hogy megnyugtat. Azért is veszem elő ma már talán ritkábban a naplóm, mert nem szorongok annyira. De amikor szorongok, amikor úgy érzem, valami nagyon nem alakul jól, valami ködös-szúrós fájdalmat érzek, nincs jobb és vigasztalóbb, mint megpróbálni leírni, mi az. Ahogy leírom, mintha súlyát vesztené. Hogy van a naplóvezetésnek önterápiás hatása, azt nem kell nekem bizonygatni.

 

 

Részlet a legelső noteszből. Készülök az érettségire.

 

De van más hatása is, és talán ez az, ami egy irodalmi portálon izgalmasabb lehet: aki naplót vezet, az megtanul írni. Mármint… Én persze nem vagyok író; nem beszélhetek az igazi írók nevében, és nem tehetek úgy, mintha tudnám a titkukat. De aki naplót vezet, az nagyon sok mindent megért.

 

Megérti például azt, hogy a valóság nem megírható; amikor írunk róla, mindig újra megképezzük. A legelemibb történésekről sem tudunk beszélni, ha nem szerkesztjük meg előre, ha nem választjuk ki a módot, ahogyan beszélni akarunk róluk. És ez az előzetes szerkesztés nagyon sok mindent befolyásol – szinte mindent. Hangvételt, ritmust, iróniát. Elképzelt és valóságos történések határa mindig elmosódik, mihelyt írni kezdünk. Ez természetesen nem azt jelenti, mintha saját életünket a fantáziánkkal színeznénk ki: aki naplót ír, annak mindig az a célja, hogy a létező valóságot a lehető leghűbben ragadja meg. Ám a megragadás közben folyamatosan éreznie kell a kisiklást, az elsiklást, a képzelet és emlékezet állandó önműködését.

 

Éppen ezért az őszinteség fogalmát is jobban megérti az ember, ha naplót ír. Őszinte: ez azt jelenti, hogy valaki azt mondja, amit gondol. De mi van, ha valaki egyszerre százfélét gondol? (Márpedig a gondolkodásnak valójában ez a jellemzője, és minél tisztességesebb valaki önmagával, annál jobban tudja ezt.) Őszinte-e valaki, aki a százból csak egy gondolatot ír le, és kilencvenkilencet elhallgat? Legalábbis problematikussá válnak ezek a hétköznapi fogalmaink, ráadásul óhatatlanul, kikerülhetetlenül így lesz, ha írni kezdünk. Ez azt jelenti, hogy nincs is őszinteség? Nem. Ez azt jelenti, hogy az őszinteség bonyolult. És az igazán jó szövegek, regények, novellák mind érzékeltetik ezt a bonyolultságot. (Miközben a rossz, silány írások rövidre zárják a problémát.)

 

 

 

2016 tavaszán. Olvasmányélmények: Kazohinia, Pascal, merengés az időről.

 

Lehet, hogy igazából nem is írni tanulunk meg jobban, ha naplót vezetünk, hanem olvasni?

 

A naplóírás egyik tanulsága az is, hogy a kettő határait sem látjuk már olyan élesnek, mint korábban. Aki olvas, az szükségképpen újraalkot magának egy történetet. És aki ír, az maga is újra és újra olvassa a saját történetét. Mert mi is történik? Megesik valami. Elmondjuk. Amikor elmondjuk, megalkotjuk magát a sztorit. Aki meghallgatja a sztorit, elmondja magának, újraérti, és átalakítja a maga számára. A hallgató mindig alkot is, és a mesélő mindig hallgató is. Aki megtanul jól olvasni, bizonyos fokig írni is megtanul.

 

Jó, igaz, bizonyos fokig. Az íráshoz nyilván mindig több kell, illetve más is kell, mint gyakorlás. De talán ezt a mást is – épp hiányában – jobban megérteti az, amit egy nyers élményekről szóló napló megmutat. Mert önmagában sok kis naplóbejegyzés persze sohasem műalkotás. Valami nyilván hiányzik belőle. Mi ez a valami? Azt hiszem, egy újabb, másik perspektíva, amelyből nézve meg lehet szerkeszteni valamit, ami viszont csakugyan műalkotás. A napló ilyen értelemben afféle nyersanyag, „vázlat, mit úgy fejez be majd a vásznon a művész emlékezete”.

 

 

2016 őszén. Merengés tudatról és tudattalanról.

 

Van értelme, túl a pszichés, „terápiás” hatáson ilyen vázlatok ezreit legyártani? Van ennek úgymond „irodalmi” haszna is?

 

Hiszen már megválaszoltam. Ha egy kicsit jobban fogjuk érteni, hogy mi a fikció, mi a képzelet és mi az őszinteség, hogyan készül egy írásmű, hogyan olvasunk, és hogyan írunk; szóval ha egy picit közelebb kerülünk ahhoz a bonyolult, de fölemelő diskurzushoz, amit rendesen irodalomnak neveznek, akkor már elmondhatjuk rá: megéri.

 

Folytatom most már megint, tényleg rendesen.