A kérdés:

 

Naplót is írsz, irodalmi szövegeket is publikálsz: hogyan kapcsolódik egymáshoz ez a kettő?

 

A válasz:

Kilenc évesen kis rémtörténeteket írtam spirálfüzetbe, tizenegy éves koromtól pedig naplót. Ezt huszonhat évesen hagytam abba, mert rájöttem, hogy rosszabbul írok, mint Csáth Géza gyerekkorában.

 

Jóval később, 2015-ben folytattam a naplót, akkor ez már nem érdekelt. Írtam, ami volt, elvárásoktól függetlenül. Ma is furcsa visszaolvasni, mit csináltam mondjuk 2015. április 29-én (konstatáltam, hogy megint úgy zöldült ki minden, hogy észre sem vettem). Saját magamért, anélkül írtam, hogy azon morfondíroznék, van-e irodalmi értéke a szövegnek. És annak, aki ír, elkerülhetetlenül gondolatai lesznek a világról.

 

Egymillió karakternyi szöveget gyártottam az évek során, és 2018-ban már azt gondoltam, hogy jó, ez nem is olyan rossz. Úgy éreztem, hogy képes vagyok egy novellát is összehozni, ezt most utólag azért megkérdőjelezem. Az első írásaimat visszadobták a lapok.

 

Feltámadnak az írói ambíciók, és akkor jön a kétségbeesés. Azt hiszed, hogy már elég jól írsz, de a világ azzal szembesít, hogy a számodra legfontosabb dologban nem vagy elég jó. Közben az ismerőseidnek meg jönnek ki a szövegei – meg kell küzdeni az irigységgel is.

 

Egy ilyen visszautasítás és más magánéleti katasztrófák után – 2019 nyarán – kivettem két hónap szabadságot. Arra a nyárra úgy emlékszem vissza, hogy vergődök egy napozószékben, borzasztóan szarul vagyok, és azon gondolkodom, hogy ha meghalok, semmi nem marad utánam, csak egy pendrive a különböző cégeknél megírt jogi irományaimmal, meg egy napló, és talán jobb is volna meghalni stb.

 

Azon a nyáron egyetlen novellát írtam, annak tudatában, hogy valószínűleg soha nem közlik. Akkor értettem meg, hogy a napló legfeljebb némi nyersanyag, és azt rendesen meg kell dolgozni. A szöveget 2019 őszén elküldtem a Jelenkornak, és egy évvel később hozták le „A bőr alatt” címmel. Áttörés volt, nem ez az egy publikáció, hanem az a két hónap. Ebben a két hónapban tanultam meg írni. Eltávolodni az írásomtól, visszatérni a szöveg világába, és megint eltávolodni.

 

Azután jött a többi publikáció, és lassan az a gondolat, hogy egy kötetet is össze lehetne rakni. Két év munka következett, sok szerkesztett anyag, amelynek egy része különböző lapokban meg is jelent, babázás, mert közben szültem, depresszió és kilábalás, és tavaly tavasszal a felismerés. Hogy ez így nem lesz elég jó. És akkor már nem arról van szó, hogy „összerakok egy kötetet”.

 

Hanem hogy írok egy regényt, és erről meg erről fog szólni. Az anyag nagyobb részét kikukáztam, kezdődött elölről az anyaggyűjtés, karakterépítés, szövegírás, most pedig a reménykedés szakasza jön megint, hogy a regényből, amelynek a napokban fejeztem be a javítását, könyv is lesz.

 

Csodálom azokat az írókat, akik fiatalon elképesztő tehetséget mutatnak fel. Huszonéves, de már drámát ír, és be is mutatják. Nincs még harminc, de már regénye van. Épp csak elkezdett írni, és már közlik is. De nemcsak ez van. Félelem és reszketés is van. Ambíciók elengedése, aztán visszatérés megint oda, hogy mi az úristen értelme van egy olyan életnek, amelyben nem írok?