Nehezen állnak össze a gondolataim. Azért szeretem a Táltosfog rovatot, ezeket a havi írásokat, mert ezzel lehetőséget kapunk arra, hogy megosszuk gondolatainkat, tapasztalatainkat a világról, művészetről, irodalomról – vagy voltaképpen akármiről. Csak vannak olyan kondíciók, amelyek között ez némileg nehezebben megy. A tartós hőség pontosan ilyen kondíció.


Kukorelly Endre egyetlen alkalmat sem hagy ki, hogy elmondja, mindenki vezessen naplót. Vezessen naplót, mert a napi élmények, találkozások, benyomások nem évtizedek, de hetek alatt is eltűnnek emlékezetünkből, ezt csak oly módon tudjuk megőrizni a későbbi énünknek, ha leírjuk. Aztán ki tudja, sok száz év múltán (habár a világ ilyetén mértékű változása mellett ennek mennyi jelentősége lesz a 2300-as években, ki tudja) talán felbecsülhetetlen kincs lesz az utókornak. Nehezen veszem rá erre magam, régebben blogoltam, aztán valahogy azt is elhagytam. Viszont, ha megnézem például az egy-másfél évvel ezelőtti Táltosfogaimat, rácsodálkozom: nahát, tényleg volt ilyen. A Táltosfog-írás lett a naplóm.


Azt hiszem, senkinek nem kell magyarázni, hogy meleg van. Annyi minden történt az elmúlt hetekben, olyan sok benyomás ért, és annyira szívesen írnék mindegyikről. Meg is kísérlem. Ha némileg összeszedetlennek tűnne a szöveg, elmesélem, hogyan álltam neki írni.


Ebben a nagy melegben rászoktam a mentás-citromos limonádéra. Végre van fagyasztóm, így jégkockám is. A telekről rendszeresen hozok mentát, amelyet gondosan kiszárítok. Reggel főzetet készítek belőle, két-három jégkockát pohárba teszek, lime-ot és citromot facsarok rá, nyomok bele egy kis agavészirupot, meglocsolom a mentás főzettel, majd az egészet feltöltöm jéghideg, szénsavas vízzel. Egy közeli áruházban találtam nagyon kis pofás, szinte Zsolnay-színekben irizáló üveg szívószálat, az élmény ezzel lesz tökéletes. Kinyitottam hát a laptopot, hogy nekiállok írni. Felálltam, elmentem a limonádémért, majd a gép mellett ülve konstatáltam, elfelejtettem rá vizet tölteni. Visszatértem a konyhába, feltöltöttem vízzel, majd megint a géphez – szívószállal a kezemben, pohár nélkül. Bosszankodva vonultam vissza a konyhába a poharamért, ismét laptop. Kínomban nevettem már: ez alkalommal a szívószálat hagytam kint. Szóval néhány méternyi ide-odacsoszogás után, mikor végre berendezkedtem íráshoz, belekortyoltam a limonádéba. Valamilyen megfontolásból sót tettem bele. Még csak azt sem tudom mondani, hogy cukor helyett, hiszen nem cukrot használok. Szóval valahogy így alakul ez a szöveg. Meleg van, na.


Olyannyira, hogy nagyjából egy hete kiléptünk a kapun. Egy idős nő nézett ránk könyörgően, segítsünk neki. Alsógödről jött orvoshoz, és nem emlékszik rá, hol parkolta le az autóját. Kérdezgettük, mire emlékszik. Fák, Duna, troli. Ezzel még nem voltunk beljebb, számtalan ilyen pont van a környéken. A párom ment egy kört biciklivel, felírta az autó típusát és rendszámát. Szent István park negatív, Olimpia park negatív. Visszatért, ültünk a Falk Miksa és a Markó utca sarkán az árnyékban, és vártuk, hogy esetleg mit tud még felidézni. A Csanádyról kanyarodott ki, mielőtt letette, ezt mondta. Nem emlékszik rá, hogy átjött volna a körúton, de mi már ekkor tudtuk, hogy biztosan átjött. Újabb kör. Nagyjából egy óra keresgélés után meglett az autó, Tomi hívott is a koordinátákkal, már csak annyi volt hátra, hogy valahogy odagyalogoljunk. Ez nem bizonyult egyszerűnek a majdnem negyven fokban, de végül szerencsésen beültettük a hölgyet az autójába, és meghagytuk neki, hogy hívjon fel, ha rendben hazaért. Búcsúzóul ránk nézett, és azt kérdezte, miért segítettünk neki. Mint valami népmesei elem, olyan volt az egész. Egymásra néztünk, vállat vonva. Ez olyan apróság, nem? Ettől tud működni egy közösség. Ahogy mondják, ahogy egymással bánunk, az a hazánk. Visszafelé a Hollán Ernő utca házait néztük. Igen, voltaképpen aki nem Pesten éli az életét, azoknak ezek az utcák mind olyan egyformának tűnhetnek.


Nem sokkal ezelőtt tértünk vissza Prágából, ahol családtag diplomaosztóján vettünk részt. A Károly Egyetemen avatták mérnökké, rém büszkék voltunk rá. Felrémlett bennem a saját diplomaosztóm. Az utazás, a világlátás a személyiségem fontos része. Ugyan a járványos idők óta sokkal kevesebbet űzöm ezt a műfajt (főleg, mivel rájöttem, mennyire klassz hely Ráckeve), de voltak idők, mikor a barátaim, ha rám írtak, nem azt kérdezték, hogy vagyok vagy mit csinálok, hanem hogy hol vagyok, mikor leszek itthon. Prágában mégis most jártam először, ami akár kicsit szégyen is lehetne, de valahogy úgy voltam vele, mint ahogy Londonnal is. Minek mennék oda? Aztán ott meg jól meglepődtem. Prága közeli célpontnak túl távoli, távolinak túl közeli, valahogy riasztott a sok óra vonatozás, így eddig nem került sor rá. Most is nagyjából csak azért, mert diplomaosztóra mentünk. Ott meg jól meg is lepődtem. De hiszen ez a város kiköpött olyan, mint a szülővárosom, Szentpétervár. Az első pillanatban szinte földbegyökerezett a lábam, emlékeztetnem kellett magam, hol is vagyok. Oké, Pétervár nagyon fiatal város Prágához képest, nem a középkori belvárosról beszélek, hanem ami körülötte van, arról.

 

 

 

Találós kérdés: melyik Szentpétervár és melyik Prága?

 

 

Lenyűgözött. Irigyelni kezdtem a cseheket. Milyen jó állapotúak a házak! milyen erős hagyományok és kultúra! Még egy diplomaosztó is mennyivel több tradicionális elemet tartalmaz, mint nálunk! Szinte kedvem támadt odaköltözni.


Aztán hazajöttünk, és lejátszódott a kis közjáték az autóval és az idős hölggyel. Néztük a pesti házakat. Mennyire szépek! Nem olyan gondozottak (sajnos), mint Prágában, de lehetnének. Ahogy Tomi mondja mindig: Angliában egy ismerőse mindig úgy beszél Budapestről, hogy like an aristocrat who has fallen on hard times, mint egy elszegényedett arisztokrata. Mégis, ez a miénk. Nekünk nem egyformák, mert ismerjük őket. Évtizedeket tölthetnénk máshol, mire ennyire otthon lennénk, már ha egyáltalán.