Önismeret és tabutörés — beszélgetés Háy János Mamikám című regényéről

Bodrogi Csongor (a továbbiakban B. Cs.):

 

Talán azzal kellene kezdenünk, hogy mi vitt rá minket a kötet elolvasására. Engem két dolog. Egyrészt kiváló írónak tartom Háyt, és úgy tervezem, hogy előbb vagy utóbb az összes kötetét elolvasom majd. A gyerek című regénye számomra nemcsak azért volt megragadó, mert rendkívüli társadalmi tabló a XX. század utolsó harmadának Magyarországáról, és nem is csak csodálatos nyelvezete okán, de az általam kihallani vélt üzenete miatt is: soha nem abszolutizálható sem az egyén, sem a társadalom felelőssége egy-egy sors alakulásában. A kettő mindig együtt veendő számításba. Szóval Háy engem főleg A gyerekkel meggyőzött róla, hogy olyan szerző, akit érdemes olvasni. Másrészt pedig a Mamikám körül kialakult irodalmi vita is arra ösztönzött, hogy kézbe vegyem a könyvet. A vitában ugyanis nagyon sok olyasmi elhangzott, ami általánosítható, és az egész irodalomról való gondolkodásunkat érinti. Csábított a lehetőség, hogy megértsem ezt a vitát, és hozzá is szóljak.

 

Dobák Viktória (a továbbiakban #kadovi):

 

A szerző, ahogy azt a Nehéz című darabról írt színházajánlóban is kifejtettem, számomra roppant érzékeny témákat bontogat. Tisztelettel és alázattal tekintek rá. Szociálisan érzékeny, cigány származású feministaként, amikor felütötte fejét a hír, hogy a mély elkötelezettségemet kivívó Háy János alkotása rasszista nőgyűlölő volna, úgy éreztem, én is mindenképp szeretnék véleményt alkotni a témában. A Mamikámat már azzal a feltett szándékkal vettem a kezembe, hogy hagyjam lenyomatot képezni magamon, és ezt a lenyomatot megosszam azzal, aki kíváncsi rá. Talán nem vagyok egyedül, mikor azt mondom, bennem is folynak viták időnként, származásról, identitáskeresésről, bűnözésről, mélyszegénységről, tabukról, pécsi falfirkán megörökített magyarkodó cigányozásról. Azt gondolom, ezek a viták rólam szólnak. Arról, hogy önmagamat hová helyezem a világban, a velem összefüggésbe hozható társadalmi párhuzamokkal vagy ellentétekkel együtt, vagy éppen azok ellenére.

 

B. Cs.:

 

Érdekes és fontos, hogy szólsz az ideológiai pozíciódról, melyet olvasás előtt elfoglaltál. Szerintem ezt mindig hasznos tisztázni. Én nem tartom magam sem feministának, sem romának, de szociálisan érzékenynek mindenképp, és mint ilyen embert természetszerűen érdekel, hogyan élik meg a létezést a nők vagy a kisebbségiek. A könyv elolvasása után természetesen elolvastam az egész vitát, és a legfontosabb kérdésben (is?) Háynak adok igazat: ez a történet mindenekelőtt egy sorsról szól. Mint minden jó irodalmi mű, általános tanulságai vannak, ám szerintem ezek a tanulságok messze nem csupán női vagy roma sorsokra vetíthetők ki. Nem azt állítja a kisregény, hogy minden roma bűnöző, hogy minden pap visszaél a gyónási titokkal, hogy minden kis magyar falu elmaradott; hanem fölmutat egy történetet, amelyre valamennyien rezonálni tudunk. De kíváncsi lennék, hogy te mennyire általánosítanád a regényben ábrázolt világot, akár Magyarország, akár a cigányság viszonylatában.

 

#kadovi

 

Köszönöm a kérdést! Első körben szerintem a fogalomtár "általánosítás" szócikkét kellene alaposan felülvizsgálni. Az általánosítás most egyfajta “input” jelenség a politikai korrektség kommunikációs háborújában, és túl ritkán foglalkoznak azzal, hogy a fogadtatás legalább akkora súllyal legitimálja azt. Én például lelki békém teljében tudok maradni, mikor bűnöző cigányokról van szó, hiszen tisztában vagyok vele, hogy attól, mert vannak bűnöző cigányok, én nem vagyok az, ahogy rajtam kívül számtalan más vállaltan (vagy nem vállaltan) cigány származású ember sem bűnöző.

 

Számomra a karakterek leginkább eszközök ebben a kisregényben. Kitűnően szemlélteti ezt a rész, ahol  főszereplőnk arról mesél, nyilvánosan egyik fiú sem adott neki csókot, bezzeg sötétben fogdosták. Ez a történet legalább olyan életszerű lett volna, ha nem egy cigány, hanem egy kövér kislány az elbeszélő. És a szituáció éppen ugyanilyen szomorú volna akkor is, mert a kiközösítés kiközösítés marad, a tiszteletlenség pedig tiszteletlenség. Teljesen mindegy, hogy melyik kellően érzékeny szóval helyettesítjük mondjuk a cigány szót a regényben, mondandóját illetően kevés jelentőséggel bír (milyen volt a kövér csókja? büdös volt a szája?).

 

Ugyanilyen a néger karaktere, aki minden magányos, egyedülálló anyát emlékeztethet arra, hogy mikor újra ismerkedni kezd, már nemcsak önmaga, hanem gyermeke biztonságáért (és traumájáért is) felelősséggel tartozik. Ez persze egy borzasztóan nehéz helyzet, és roppant fájdalmas. Érthető, hogy nagy ellenállást szül.

Utolsó gondolatom az általánosításokhoz, hogy őszintén szeretnék olyan országban (és világban) élni, ahol ki lehet mondani, hogy vannak bűnöző cigányok és fajtalankodó papok meg elmaradott falvak anélkül, hogy egy becsületes cigány, tisztességes pap és haladó szellemiségű falu kikérné ezt magának. Attól ugyanis, hogy nem lehet beszélni róla, még létező jelenség vagy eset lehet mindegyik. És itt van végre a megkésett válaszom: eset, semmiképp sem általánosítás.

 

A nyelvezettel, annak ellenére, hogy azonnal megjelentek előttem a régi vidéki rokonaim és az ő  szomszédaik, ahogy olvastam a regény sorait, nehezemre esett megbarátkozni. Beértem volna bőven kevesebb nyelvi lenyomattal. Számodra mennyit adott hozzá a szöveg stilisztikája?

 

 

B. Cs.:

 

A nyelvezet nagyon izgalmas kérdés. Engem azonnal bevont a világába. De nyilvánvaló, hogy ez egy nem létező nyelv, mondhatni fiktív nyelv (mint ahogy lényegében minden irodalmi mű nyelve fiktív). Egyes kritikák szerint „torz”, lebutított. Én nem gondolom. Kétségtelen, nem finomkodó, nem választékos, ugyanakkor egyáltalán nem durva, trágár vagy kellemetlen. Az írónak döntést kellett hoznia, hogyan beszélteti ezt a figurát, és ha már egy döntést meghozott, akkor ki kellett emellett végig tartania. Úgy kellett végigírnia a szöveget, ahogyan az első mondatot.

 

Hanem én nagyon örülök annak, amit az általánosításokról írsz. Mélyen egyetértek. Van egyfajta tartalom, nevezzük ezt kiközösítésnek, tiszteletlenségnek vagy (mondjuk a pap esetében) a másik kihasználásának, embertelenségnek, amelynek a regény emléket állít. És ilyen értelemben mindegy, hogy az áldozat roma, kövér, gyerek, nő vagy fehér férfi: az embertelenség mindenkinek ugyanannyira fáj.

 

Érdekes volt ugyanakkor számomra az elbeszélő karakter összetettsége. Először is ebben is egyetértek Háyval: ez egy nagyon is szerethető karakter. Ahhoz képest, hogy mennyi sorscsapás éri, igyekszik rendet teremteni maga és gyermekei körül. Nem merül önsajnáltatásba, ellenkezőleg: életerő és élethit van benne. Ugyanakkor az ő jelleméből sem hiányzik nemhogy a kirekesztés, de a rasszizmus sem. A könyv kritikusai arról szóltak, hogy gyakran utal a bűnök és eltévelyedések kapcsán a „vérre”. Én amiatt is nagyon szerettem ezt a könyvet, mert rámutat, mennyire nem fekete-fehér bűnös és áldozat viszonya. A rasszista mondatokat az elbeszélő mondja ki, akivel szemben persze többen is működtetik a rasszizmus kódjait. És itt számomra nem is az az érdekes, hogy mintegy önsorsrontó módon működteti ő ezeket, vagyis éppen emiatt sem tud kitörni a nyomorából, hanem az, hogy bizonyos léthelyzetekben ezeket mennyire másképpen kell megítélni. Elítélhetjük ugyan az elbeszélőt azért, mert általánosít, sztereotípiákat hangoztat, nem mindig „komilfó”; de egy érzékeny olvasó szerintem nagyon is érti, hogy az ő helyzetében mennyivel nehezebb minden szempontból „korrektnek” mutatkozni…

 

#kadovi

 

Az elbeszélő karaktere zseniális, örülök, hogy róla szólhat a következő pár gondolat. Végig nagyon szerettem ezt a nőt, és annak dacára, hogy milyen borzalmakon ment keresztül, csodáltam, nem szántam. Örültem a Mamikával kötött szövetségének. Reményt adott, és bizalmat ébresztett bennem. Éppen ezért nagyon mélyen és őszintén csalódott voltam, hogy végül hová futott a karakterfejlődése. Talán ez a legdermesztőbb az egész könyvben.

 

Emlékszem, amikor elolvastad, csak annyit írtál nekem: elolvastam a Mamikámat. Amikor én fejeztem be az olvasást, perceken keresztül csak bámultam magam elé, és szenvedtem attól a traumától, amit az elbeszélő pálfordulása idézett elő bennem. Toporzékolni lett volna kedvem, annyira csalódott voltam. Végül én is épp csak ennyit tudtam írni: elolvastam a Mamikámat. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a mondat valóban ugyanazt az élményvilágot jelentette mindkettőnk számára, de ezekre a percekre egyszerűen nem volt több megfelelő szó.

 

Később, a hiszti után igyekeztem kicsit analitikusabb szemlélettel is megvizsgálni a csomagot, amit kaptam. Az elbeszélő egy bántalmazott gyerekből lett felnőtt, aki idejekorán kénytelen volt elszenvedni édesapja halálakor a tárgyvesztés traumáját. Szeretetlen családi közegből és előítéletekkel terhelt környezetből érkezett. Megtanulta, hogy a férfi iszik, és a nő minden helyzethez asszisztál. A védekezéshez eszközként csak az agressziót tanulta, ráadásul gyerekkorában engedélyt kapott a bűnözésre. Ezzel a tarisznyával lökték ki a fészekből, aminek felelősségét — csekély énereje miatt —  egyszerűen képtelen volt felvállalni. Őszintén szerettem volna, hogy legyen benne elég dac, hogy mindezzel szembe tudjon menni. Nem sikerült neki. És legyünk őszinték, ilyen súlyos traumák feldolgozásához szakértő segítség nélkül egy emberélet nagyon kevés. A cselekmény során az elbeszélő egyre mélyebben forgatta be magát a tagadás, a bűntudat és a szégyen mocsarába, mígnem végül az teljesen maga alá temette. Ehhez nem kell cigány családba születni, vagy egy elmaradott faluba. Elég egy cudar sors és egy beszűkült élettér, vagy tudat bárhol, bárkinek.

 

Annak okát, hogy mindezek megjelenítésére miért lett sztereotípia a cigányság, és a falusi élet, transzgenerációs traumák ok-okozati viszonyában keresném, azonban ez egy olyan út, amin még komoly lépéseket kell tennem, hogy szót merjek emelni róla. A származás ugyanis nem feltétlenül jelenti a tradíciók követését, sem a hagyományok kellő ismeretét. Éppen úgy, ahogy a legendák szülte előítéletek mentén alakult statisztikák sem feltétlenül fedik a valóságot.  Talán társadalmilag is (pont, mint az egyéni fejlődés szintjén) épp azért jár a sémák levetkőzése olyan súlyos következményekkel, mint a tabusítás, és a sztereotípiák kialakulása, mert nincs megfelelő eszköztár az egészséges elengedéshez.

 

Az elbeszélő működésében egyébként tankönyvszerűen jelenik meg a tudat struktúrájának széthullása, amint az ösztön-működések elárasztják a tudatos elmét, egy-egy traumatizáló esemény bekövetkeztekor. Például akkor, mikor az ominózus “román cigányt” (akire, ha jól sejtem, te magad is utaltál a rasszizmus kapcsán; itt megjegyzem, hogy azt a meglátásodat nagyon szerettem) rajtakapja, amint ahhoz a szeretett férfihoz tart éppen, aki pár perce embertelen módon kiadta az útját. Ezen a ponton szeretném leszögezni: nem mentesítem felelősségének súlya alól az elbeszélő karakterét, csupán úgy gondolom, hogy ebben a könyvben nem kap szót a bűnös. Itt elsősorban áldozatok vannak, ki-ki a saját keresztjével a vállán. Ahogy te is utaltál rá — minden nézőpont kérdése.

 

Megjelenik Hay írásában azonban még egy éles tükör, amit érdemes alaposabban szemügyre venni szerintem — Mamikám és az Új Világ gyermekeinek kapcsolata. Nagyon fontos és aktuális jelenségről van szó, amit az egyre népszerűbb külföldre vándorlás vagy a megélhetési költözés még inkább felerősít. A saját szerencséjüket próbáló “gyerekek” sorsukra hagyják a szülőket, akik csendben először csak elmagányosodnak, majd elmúlnak. Fontos tanulsága szerintem a könyvnek, hogy felelősséggel tartozunk a szüleinkért, hiszen az öregedés az életgörbe leívelő szakasza, amikor épp azon az úton távozunk a földi létezésből, ahogy érkeztünk: naiv, totyogó, sérülékeny teremtésekként.

 

Azt gondolom, lehet haragudni a könyvre és a szerzőre, hogy megírta, de nem érdemes, mert nem számonkérést, hanem feladatot kaptunk, amelyhez az egyetlen jól működő eszköz az önismeret. Persze mindezt leírni és megvalósítani két elképesztően eltérő dolog: életiskola, ahol én is járom még az “elemit”.

 

B. Cs.:

 

Örülök, hogy említed az „Új Világ gyermekeit”. Éppen az utóbbi napokban, hetekben aktualizálódott ismét az a probléma, hogy mennyire megvetik, lenézik (illetve egyáltalán: nem ismerik) sokan a vidéken élő embereket, az ő érzéseiket, vágyaikat. A Mamikámban az idős néni szemszögéből érzékeljük a nyegle, elkényeztetett, külföldi gyerekek reakcióit, akik nem szeretik, amit a mama főz, nem szeretik a pottyantós budit, idegen testként mozognak ebben a világban. Megrázók voltak ezek a részletek is, illetve maga a gondolat, hogy a mamikának nincsenek igazi gyerekei, mert aki annyira távol él, az már nem is nevezhető rokonnak. Háy ezekben a finom perspektívaváltásokban a legerősebb, azt hiszem; képes rá, hogy egyszerre kétfajta szemléletet is színre vigyen, hiszen amikor olvassuk ezeket a részeket, valamelyest azonosulni tudunk a városi gyerekek szemszögével is. A legjobb írókra jellemző ez a „kettős látás” (mint Kosztolányinál: értjük Édes Annát, de meg tudjuk érteni Vizyéket is).

 

Egyetértek veled abban, hogy ebben a regényben mindenki áldozat. Ugyanakkor azt is fontos kiemelni (és A gyerek is ezért ragadott meg annyira), hogy ennek belátása nem porlasztja el az egyén felelősségét, vagyis ha bűnösök nem is, de bűnök vannak. Mindig van választási lehetőség, még ha bizonyos helyzetekben az etikus választás sokkal, de sokkal nehezebb is, mint kényelmes, polgári körülmények között. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert ha ezt tagadnánk, elvennénk a szereplők emberi méltóságát. Márpedig ez a regény tiszteli a szereplőit, valamennyit. Ez az oka, hogy szerettem olvasni, hogy nem bántottak még a legszörnyűbb részletei sem.

 

Tényleg nem elfogultan álltam neki, de olvasás után már elfogult vagyok vele: azt remélem, hogy minél többekhez eljut majd, és hogy — mint a fülszöveg ígéri — valóban a „miénk” lesz, és — ha szabad ilyen patetikus fordulattal zárni e társalgást — nemzeti önismeretünk egyik fontos dokumentumává válik.