Mucsi Zoltán előadása magával ragadó, minden pillanatban hiteles. A játék nagy részében, bár megjelennek más szereplők is rajta kívül, csak ő beszél. Méltóságát nem kímélve jeleníti meg a nézők számára a züllő alkoholista karakterét. Ahogy írom ezeket a sorokat, az jut eszembe, ha a főhős halálát is színpadra kellett volna hoznia, talán még a szívdobogása is leállt volna egy pillanatra.

 

 

A történet főkaraktere, egy ötven év körüli, vidékről Budapestre költözött, alkoholproblémákkal küzdő egyetemi tanár, akinek az egzisztenciális hanyatlását pörgeti végig az cselekmény: elsőként kirúgják a munkahelyéről, majd a felesége is otthonról és kénytelen hazaköltözni vidékre az édesanyjához, ahol hosszú, konfliktusokkal terhelt visszaemlékezései kísérik egyre súlyosbodó alkoholfüggését, ami végül a vesztét okozza.

Külön dicséretet érdemel az anyát alakító Bajcsay Mária, aki szótlanul teremtette meg a vidéki nagymama miliőjét. Színpadias mozdulatok nélkül mutatta meg félelmét, haragját és fájdalmas beletörődöttségét a fia által teremtett környezetbe – mely karakter egy gyermek szemszögéből nézve akár a rigid anya sziluettje is lehetne.

Nem derül ki, melyek a valós ok-okozati következmények: az édesanya érzelmi elhatárolódása sodorta gyermekét az alkoholizmus tévútjára, vagy a felnőtt gyermek hanyatlásának látványa züllesztette le az anyai kötődést tehetetlen közönnyé. A darab azonban megfelelő rálátást ad ahhoz a szemléletforduláshoz, hogy az alkoholizmusra érdemes nem problémaként, hanem tünetként tekinteni.

Számos hétköznapi szorongás kerül megjelenítésre ebben a színdarabban. Elhárítások sorozatával fokozódik a feszültség, amiből egy-egy bázismondat robbantja fájdalmát a nézőre, azonnal feloldva az addig felhalmozott stresszt – ilyenformán lehet gyógyító Hay János Nehéz című drámája annak, egy szorongásokkal terhelt életúton, aki hagyja magát alárendelni a rászabaduló érzelmeknek. Épp olyan enyhülést hoz, mint a hagyma nátha idején.

 

Transzgenerációs örökség 120 percben

Nézzük most a Nehéz című darab mondandóját holisztikus szemlélettel. Azon a ponton, ahol csupán a történetet látjuk, ismerősen visszhangozhatnának fejünkben a felszínes vélemények: na, ezért nem kell részegesnek lenni, vagy: nem tudta megbecsülni a jó dolgát, esetleg: napi nyolc óra munka után, francnak sincs kedve még ilyen sínylődést végignézni, mikor megvan nekem a magam baja is. No de próbáljunk meg ezúttal nem itt megállni, hiszen olyan békétlenül értelmetlen volna.

Alaposabban szemügyre véve egy egész életen átívelő, gyermekkorból eredő szorongást ír le az előadás. Főhősünk, átlagos megjelenésűnek mondható egyetemi tanár, aki egy budapesti kocsma törzsvendége. Rendszeres ivócimborája az egyik kollégája, akinek beszélgetésük során azt ismételgeti, javult az életminősége az előző generációéhoz képest. Szavaival többször azt a benyomást kelti, hogy kifejezetten hálás az életért, amit élhet, azonban a kimondott szavak mögött az érzelmek rendre elmaradnak.

 

 

Felmerülhet a kérdés: Vajon valóban hálás az életért, amit élhet, ha a kocsmában lebzsel minden nap, ahelyett, hogy hazasietne a családjához?

A színmű ezt a kérdést bontakoztatja ki a legaprólékosabb részletességgel.

A történet valódi gerince a Budapestre költözés (avagy a családi mintából való kilépés) problematikája. Ez a felismerés önmagában véve is számtalan rácsodálkozásra ad alkalmat, egy olyan országban, ahol nagyon sok fiatal szavazott a lábával az elmúlt közel másfél évtized alatt, olyan korban, ahol elmosódtak az országhatárok, és az Alfa generáció egyes tagjait már tudatosan nevelték arra szülei, hogy megszerzett tudásukat külföldön kamatoztassák.

Mucsi Zoltán játékával megjeleníti a leküzdhetetlen perifériaérzést, és azt a megkérdőjelezhetetlen tényt, hogy aki nem kívánja követni a családi mintát életútja során, teljesen egyedül kénytelen megküzdeni a felbukkanó problémákkal. A szülő eszköztelenül áll az ismeretlen előtt, képtelen segítséget nyújtani. A hiányzó szülői segítség pedig nem tud másképp tenni, traumaként realizálódik a gyermek lelkében.

A főhős hosszú monológjai visszaemlékezések és leginkább az önsajnálatról szólnak. Folyamatosan romló alkoholizmusa mellett gyakorta csapnak át egyfajta agresszív vádaskodásba, aminek elszenvedője a némán sarokban főző idős édesanya: a nő a tűzhely mellett.

Az egyik elbeszélés szerint a főszereplő apja, tanyasi férfi lévén egész életében felnézett a budapesti emberre, már azért is, hogy a fővárosba született. Képtelen mást tenni, mikor behívatják a budapesti iskolába, mint megsemmisülni, támasz, és biztonságot nyújtó hátország nélkül hagyva gyermekét, a most alkoholmámorban élő egykori egyetemi tanárt. Az elmesélt szituációban nem kap létjogosultságot, hogy a leromló jegyek mögött is már az otthontalanság érzése bújik meg. Empátia helyett ekkor csak az értetlenség fog gyökeret az elfogadatlanság élményét hagyva maga mögött: mégiscsak jobb Budapesten kollégiumban élni, mint a tanyán kapálni.

Egy következő vallomásból az derül ki, hogy házasságában újraéli feloldatlan traumáját gyermekei érkezésével, (Akik nem neki, inkább helyette születtek a családba) a perifériás szorongást. E mondat kapcsán szinte hallatszik az eddig meg nem értett apák sóhaja. Végre valaki kimondta helyettük, amit ők nem mertek, mert társadalmilag elítélt dolog így érezni. Persze nem minden apa éli meg ilyen szélsőségesen gyermeke érkezését, azonban a duálunió időszakában igen gyakori az apák elmagányosodása, és ez a tény több figyelemre volna méltó annál, amit kap. Felmerülhet bennünk, hogy azért kellett ezeket a szavakat az ekkor már kontroll nélküli alkoholista szájába adni, hogy végre ki lehessen mondatni valakivel.

Amikor ugyanez az alkoholista a házasságának zátonyra futásáról beszél leginkább hűtlen felesége a téma, az örök elégedetlen, aki semmit nem tud megbecsülni, és természetesnek véli, egy élet munkájának gyümölcsét; miközben ő, a tanyasi parasztgyerek idáig is feszített munkával jutott el.  Az elejtett szavak azonban árulkodón utalnak vissza az egykori egyetemi tanárra, aki mondja őket – végül felvetődik a kérdés: mennyiben volt elégedetlen valójában a feleség, és mennyiben becsülte önmagával együtt alá a férj, amit adni tudott.

 A nagy igazságtevő szerepét hátam mögött hagyva is bátran merem állítani, a címszerepben járó karakter egész életében képtelen volt kilépni a vidékről felköltözött paraszt szerepéből, hogy átlépjen a méltán megérdemelt budapesti lakos kategóriájába.

Az utolsó kocsmaút előtt végül, a végtelenszámú hárítás hevében egy hanyatt vágódás ágyaz meg az addig elkerült, leginkább félt igazság bázismondatának: hatalmas szikla nehezedik rám, melybe az van vésve, hogy mindennek én vagyok az oka.

Ezen a ponton kipukkad a kudarc felvállalásának félelme, és hideg fémként folyik végig az ereinkben. Ez a pillanat nehéz. Az ember érzi a súlyát a vállán, a gyomrában, a tüdejében, és nem csak a maszk, vagy az elfüstölt cigaretták szaga miatt.

Ebben a pillanatban érdemes felidézni a darab címét, hogy új jelentéstartalommal ruházzuk fel azt: így Nehéz.