A kiállítás december 23-ig megtekinthető Újbudán az Artus Stúdióban (Budapest 1116 Sztregova u. 7), meleg szívvel ajánljuk, főleg így karácsony előtt szuper közös program lehet családdal, barátokkal, kollégákkal.
Szőke Erika hozta a tőle megszokott eredetiséget, keresve-kísérletezve az újabb és újabb módokkal, hogy emlékművet állítson az élet legalapvetőbb, legegyszerűbb és mégis legfontosabb dolgainak, a ház és háztartás körüli tárgyaknak, folyamatoknak. A kiállítás után vele, és a kiállítás kurátorával, Czinege Noémival Mirkó Anna Regina beszégletett.
Szőke Erika Parallax című kiállításának megnyitója múlt héten volt. A kiállítás december 23-áig tekinthető meg Újbudán az Artus Stúdióban (1116 Budapest, Sztregova u. 7), mindenkinek meleg szívvel ajánljuk, főleg így karácsony előtt szuper közös program lehet családdal, barátokkal, kollégákkal.
Szőke Erika (SzE) hozta a tőle megszokott eredetiséget, keresve-kísérletezve az újabb és újabb módokkal, hogy emlékművet állítson az élet legalapvetőbb, legegyszerűbb és mégis legfontosabb dolgainak, a ház és háztartás körüli tárgyaknak, folyamatoknak. A kiállítás után az alkotóval és a kiállítás kurátorával, Czinege Noémival (CzN) Mirkó Anna Regina (MA) beszélgetett.
MA: Erika, tőled már láttunk néhány alkotást a Szófán, és volt egy interjúnk is arról, hogyan lettél fotóművész. Ez a mostani kiállítás nagyon különleges, már a neve is az, Parallax. Tudnál arról mesélni, hogy született meg ez a név, milyen szavaknak a kombinációja, mi a jelentése?
SzE: Számomra a világ megértése mindig nézőpontváltással kezdődik. A csillagászati parallaxis azt mutatja meg, hogy ugyanaz az égitest máshogyan látszik, ha a megfigyelő helyzete megváltozik – vagyis a valóság több nézőpontú. Ugyanez történik a művészetben is: a hétköznapi anyagok, amelyekkel dolgozom, egészen más jelentést kapnak, ha más szemmel tekintünk rájuk. A kiállítás címében ezért vált a parallaxis egyszerre tudományos fogalommá és személyes ars poeticává: számomra azt a finom elmozdulást jelenti, amikor a megszokott világ kozmikus dimenziót nyer.
CzN: A kiállítás címén elég sokat gondolkodtunk, mindkettőnknek sok ötlete volt, próbáltuk megtalálni azt, ami mindkettőnk számára magába foglalja az anyagot, és a látogatók számára is mankót nyújt a látottakhoz. Ez szerintem egyébként is nagyon jó analógia a mai korra, úgy általánosságban. A kiállítás a ház–univerzum két pólusát kapcsolja össze: bár léptékük és tereik teljesen eltérnek, a bennük zajló folyamatok meglepően hasonlók, így nézőpont kérdése, hogy amit látunk, odafent vagy idelent történik – minden attól függ, honnan nézzük.
MA: A Szófa alapvetően irodalmi weboldal, de nyitottak és kíváncsiak vagyunk más kortárs művészeti ágak alkotóira. Számomra a kiállítás olyan, mint egy novelláskötet, egy témát körül járva meséli el az otthon témakörének szegmenseit. Mi volt az a legelső alkotás vagy kiindulópont, amelyből a többi született? Egyetlen mű vagy ötlet indította el a folyamatot, vagy már eleve egy teljes témakör rajzolódott ki előtted?
SzE: A világűr végtelensége rég foglalkoztat. Ennek több korábbi munkámban is nyoma van, például a Ne feledkezz meg az univerzumról (2024) című fényinstallációban, az Univerzum tágulása (2019) című videómunkában vagy az Üstökössé válás (2019) c. sorozatban, amely Kirlian-fotótechnikával készült. Ha visszanézek erre az egész folyamatra, úgy érzem, a kiindulópont valójában a Kirlian-technika volt. A gyűrt alufólia felülete, a só, a liszt és a cukor szemcséi között egyszer csak megjelentek a fotópapíron ezek a különös, csillagszerű alakzatok. Meglepő volt, mennyire könnyen átalakulhatnak a hétköznapi anyagok kozmikus formákká.
Az alkotás számomra mindig kísérletezéssel kezdődik. A gondolat magja már ott van valahol a háttérben, nekem csak azt kell megtalálnom, hogyan csalogathatom elő. A folyamat nem egyetlen műből indul, hanem inkább egy jelenségből vagy felismerésből, amely lassan újabb és újabb irányokat nyit meg. Így növi körül magát egy teljes sorozat.
Nagyon fontos lett számomra a ciklikusság és az egymásra épülés. A művek gondolati értelemben is folytatják egymást, de sokszor anyagi értelemben is. Előfordul, hogy az egyik munka oldata vagy fémrétege szó szerint tovább él a következő műben. Így a sorozatok szinte organikusan kapcsolódnak össze.
Ezért érzed úgy, hogy a kiállítás olyan, mint egy novelláskötet. Minden mű külön történet, de együtt egy nagyobb egészet alkotnak. Mind ugyanannak a kérdésnek a különböző fejezetei: hogyan találkozik egymással az otthon és a kozmosz rejtett világa.
MA: A kiállítás színvilága szinte puritánul fekete-fehér, és épp ezért üt nagyot, amikor egy-egy műben mégis felbukkannak a színek. Mi irányította ezt a tudatosan visszafogott, mégis hangsúlyos színkezelést?
SzE: A kiállítás nagy része azért fekete-fehér, mert számomra a szerkezet, a fény és a forma fontosabb, mint maga a szín. A szín csak akkor jelenik meg, amikor valódi jelentést hordoz. A Kozmikus helyzet című triptichonban ezért használom a három alapszínt: a sárgát, a kéket és a pirosat. Ezek számomra őselemek – a fény, a víz és a hő metaforái. Úgy érzem, ebből a hármasságból indul minden: ahogy a három alapszínből bármely árnyalat létrehozható, úgy ezekből az őserőkből épül fel a világ is. A színek tehát ott szólalnak meg, ahol kozmikus jelentéssel bírnak.
Így a kiállítás színvilága minden esetben a jelentésből fakad: a színek akkor születnek meg, amikor az anyag vagy az energia története megkívánja őket.
MA: : Hogyan kezdtetek el Noémival dolgozni a kiállításon? Ugye, fentebb említettem, hogy ezt a cikket elsősorban irodalmárok fogják olvasni, akiknek nem feltétlenül van fogalmuk arról, hogyan működik együtt a kurátor és a fotós. Erről tudtok mesélni?
SzE: Noémival nagyon természetesen indult az együttműködésünk. Már az első beszélgetések során éreztem, hogy hasonló módon gondolkodunk a látásról, a térérzékelésről és a metaforák működéséről. A közös munka nálunk nem úgy zajlik, hogy a kurátor „ráolvas” a művekre egy értelmezést, hanem inkább párbeszéd zajlik.
Elmondom, min dolgozom, mit keresek egy anyagban vagy jelenségben, Noémi pedig kérdez, tágítja a gondolatot, és segít megtalálni azt a nézőpontot, amelyből a művek együtt egy koherens történetté állnak össze.
Tulajdonképpen ugyanaz történik, mint a parallaxis alapgondolatában: a nézőpontváltásból születik meg valami új.
CzN: Én már egy jó ideje követem Erika munkásságát, egy teljesen más projekt hozott össze bennünket, amelyben én kurátorasszisztensként vettem részt. Emiatt volt szerencsém Erikánál műteremlátogatást tenni, s akkor már bőven benne volt ebben a kiállítási anyagban. Majd írt nekem, nem ismerek-e valakit, aki kurátorként fotográfiával foglalkozik. Én nem sokat foglalkoztam ezelőtt szakmai szinten ezzel a médiummal, de végül bátorkodtam magam ajánlani, így kezdődött a közös munka.
A kurátor-művész együttműködés nagyon sokszínű tud lenni, a mi esetünkben, mivel a kiállítási anyag lényege, kiindulópontja, a kutatás nagy része már kibontakozott Erika fejében, én már inkább csak segítőként léptem be. Én is elmélyedtem Bachelard pár írásában, volt, amelyet már én emeltem be adalékként a koncepcióba, mert nagyon összecsengett a munkákkal. Viszont végig partnernek éreztem magam, sokat beszéltünk arról, milyen régebbi munkák kerüljenek bele a projektbe, hogyan tud a térben kommunikálni egyik mű a másikkal, hogyan érezzük organikusnak az elhelyezésüket az Artus Stúdió terében. Talán legegyszerűbben úgy tudnám összefoglalni a folyamatot, hogy a kurátor rendszerezi a fotográfus alkotói vízióját, interpretálja, kontextusba helyezi, bár Erika ezt mind nagyon ügyesen csinálja maga is, én inkább egyfajta abban működtem közre, hogy az alkotói elképzelések egyfajta mederbe kerüljenek.
MA: Érdekes, ahogy a legkisebb és a legnagyobb összekapcsolódik vizuálisan a kiállításon, alufóliagalacsin, ami minden háztartásban már voltaképp a szemetet jelenti (már ahol nincs macska, ott macskajáték lesz) meteoritként, üstökösként megjelenítve. Mi volt a gondolati háttere ennek a vizuális asszociációnak?
Az összegyűrt alufólia számomra olyan médium, amely képes megőrizni a mozdulat és az energia történetét. Minden redő egy folyamat lenyomata: nyomás, érintés, deformáció. Ugyanúgy őrzi a múltat, ahogyan az univerzum is megőrzi a galaxisütközések, a gravitációs hullámok vagy a csillagközi anyag formálódásának nyomait.
Az Elektrokozmosz c. sorozatban az alufólia egy vezető felület, amely összekapcsolja a fotópapírt a magasfeszültségű impulzusokkal. Az alufólia vezetőképessége és egyes növények nedvessége együtt hozzák létre a fénylenyomatokat.
Az Albedo Domi ( Az otthon fényvisszaverése) sorozatban már egészen más a szerepe:
a fólia gyűrött felülete fényformáló anyag, amely a növényi kivonatokkal együtt az expirált fotópapíron gyöngyházfényű, kozmikus struktúrákat hoz létre. A fólia itt a fény kozmológiáját modellezi.
A Kozmikus helyzet pedig ismét egy új irány.
Itt az alufólia fotófrottázsként jelenik meg: a gyűrött felület textúráját dörzsöléssel viszem át a színes fotópapírra. Ez a nyomhagyás már önmagában is egyfajta „kozmikus térkép”, mert a fólia véletlen redőzete bolygófelszínre vagy kozmikus geológiára emlékeztet. De a munka igazi sajátossága a Fresnel-lencse, amely optikailag eltéríti a fényt. Amikor a néző mozog, a lenyomat mintázata is elmozdul, mintha a csillagok helyzete változna. A kép tehát a parallaxis elvén „működik”: azt mutatja meg, hogy nem maga a világ mozdul, hanem a mi pozíciónk változik.
A Domestic Cluster (Az otthon csillaghalmaza) videóban az alufólia ismét új arcát mutatja. Itt az anyag lassú korróziója válik kozmikus képpé. A sós-rézgálicos oldat marja a felületet, és a háttérfény a kialakuló parányi perforációkon keresztül tör elő. Ahogy a fólia lassan elvékonyodik és lyukacsossá válik, csillaghalmazra emlékeztető fénymező rajzolódik ki – mintha új csillagok gyulladnának ki az anyag eróziójának nyomán. Ebben a folyamatban a pusztulás maga hozza létre a fényt.
Az alufólia tehát minden alkotásban más kaput nyit: az energiák világába, a fénykémiába, a tér optikájába vagy éppen a korrózió kozmikus metaforájába.
MA: A kurátori pálya ma már szinte egzotikus küldetésnek számít. Mi vonzott téged ehhez a ritka szakmához?
CzN: A művészettörténet már nagyon régi szerelmem. Minden azzal kezdődött, hogy irigyeltem a nővéremet, hogy apukámmal egy külföldi nyaraláson a háztetőfajtákat elemzik (nevet). Majd az irodalom mellett a képzőművészet lett a nőverem és köztem a közös szál, ami átívelte a korkülönbséget. Végül rájöttem, hogy a vizuális művészet több számomra, mint esztétikai igény, sokkal jobban érdekel a tárgyak története, a kontextus, amelyben születnek, így evidens volt, hogy művészettörténetre megyek tovább. Az egyetem alatt kezdtem el a kortárs művészet irányába fordulni. Ezek az alkotások abban a korban születnek, amelyet én is ismerek, és amelyben számtalan megélés és látószög megjelenik, roppant izgalmas számomra, hogy ennyi ember szemével látom a saját koromat, környezetemet, témákat, amelyek érintenek vagy amelyek teljesen újak számomra. Ez a kiállítás is az utóbbi, nem hiszem, hogy a közeljövőben eszembe jutott volna Bachelard írásait olvasgatni, de azóta nem tudom nem látni az egész galaxist a saját otthonomban, ami szerintem gyönyörű.
Ahogy már említettem is, régóta követem Erika munkáit, és nagyon tetszik, hogy következetesen úgy dolgozik a különböző alapanyagokkal és médiumokkal, hogy a munkák egyfajta körforgás részeként születnek meg, hogy a maradékanyag nem szemét, hanem egy új munka alapja. A témái is ehhez kapcsolódnak, a Föld-ember reláció, a saját környezetünk, a természeti képződmények, amelyek először inspirációként szolgálnak, majd egyszer csak mély kutatás bontakozik ki belőlük. Talán épp a kutatásalapú művészet áll hozzám a legközelebb – Erika is ezt képviseli. Nagyon izgalmas látni, ahogyan egy társadalom- vagy természettudományi téma formát kap és vizuálisan is megjelenik.
Azt hiszem, száz év múlva is kiemelnék, hogy Erika fotográfusként milyen természetesen nyúl más médiumokhoz, miközben a fotóval is úgy kísérletezik, hogy a határok elmosódnak. Például az Albedo Domi c. munkánál, ahol két technikát ötvöz, és a végeredmény inkább tűnik boszorkányságnak, mint fotográfiának. Fotográfusként újra és újra képes megújulni, újszerűen használni a hagyományos technikákat, mint ahogyan a lyukkamerát használta a cherry orbitáknál.
MA: A tárgyak, amelyek a kiállításon szereplenek, honnan származnak? Hogy jutott eszedbe például elkérni egy fél háztetőt a szomszédtól?
SzE: A kiállításon szereplő tárgyak nagy része a környezetemből származik. Olyan dolgok, amelyeket az idő már megérintett. Mindig vonzódtam azokhoz az anyagokhoz, amelyek hordozzák a múlt rétegeit: a kopást, a rozsdát, a használat nyomait. Így kerültem kapcsolatba a szomszédunk istállójának régi, rozsdás bádogtetőjével is Magasmajtényben. A szomszéd család generációk óta él ott, közel a természet ritmusához, náluk az újrahasznosítás nem trend, hanem ösztönös gyakorlat. Amikor megemlítettem, hogy pontosan ilyen tetődarabot keresek a munkámhoz, örömmel ajánlotta fel, mert már így is a cserét tervezték. Így vált az a tetőlemez, amely évtizedeken át védte az istálló lakóit az esőtől, széltől, fénytől és hidegtől, egy új mű alapjává. Egy anyag, amely egykor oltalmazott, most a kozmikus történeteim részeként él tovább.
CzN: Azt hiszem, az egész folyamat során az egyik kedvenc momentumom volt, mikor Erika először mutatta a háztetődarabokat.
MA: Gaston Bachelard nagyon nagy alakja a 20. század eszmetörténetének, mi volt az a mondata, gondolata, ami elindította az egész kiállítás alapgondolatát?
SzE: Gaston Bachelard egyik mondata nagyon mélyen megérintett, és tulajdonképpen ez indította el az egész kiállítás gondolatát. Azt írja: „A ház az első univerzumunk.”
Ez a gondolat számomra felszabadító volt, mert rámutat arra, hogy a világ megértése nem valahol „kint”, a távoli kozmoszban kezdődik, hanem ott, ahol élünk: a konyhában, a fényben, az anyagok között, a mindennapi érintésekben.
Bachelard arra tanít, hogy az otthon nem egyszerűen tér, hanem kozmológiai tapasztalat. Hogy a mikrokozmosz – a gyerek szobája, a ház szegletei, a mindennapi tárgyak – valójában a nagyobb világ metaforái.
Ebből nőtt ki a Parallaxis kiállítás alapgondolata is:
hogy az otthon anyagai ugyanúgy hordozzák a kozmikus mintázatokat, mint a csillagközi tér. Hogy a nézőpontváltás nemcsak optikai, hanem egzisztenciális tapasztalat: a világ úgy változik, ahogyan közeledünk hozzá.
