Bővebb információ a könyvről és megrendelés
Beszámolóm két okból is szubjektív: egyrészt azért, mert a neves portugál írónak tudtommal én vagyok az egyetlen magyar fordítója, másrészt azért, mert Almeida Faria talán leghíresebb és legtöbb idegen nyelvre lefordított műve − a Szófa friss kiadásában megjelent − Passió adott alkalmat a fesztiválnak a szerző meghívására. Kimondani is sok, de több mint négy évtizede ismerem Almeida Fariát. Ehhez képest persze keveset fordítottam tőle, de ami késik, nem múlik. A Passió érdekessége, hogy ifjúkori mű, tele formai szabálytalansággal, lázadó szellemmel és poézissel (és ezért is a kedvencem); 1965-ben jelent meg, amikor írója csak 22 éves volt, én pedig 1983 táján gondoltam először arra, hogy le kellene fordítani. Jó esetben így van ez a nagy szerelmekkel: sokáig kitartanak, végül beérnek. Én sem csalódtam a Passióban, amikor minden korábbinál alaposabban újraolvastam, ezúttal már a fordító (és lehetőség szerint a szakavatott értelmező) szemével. És kicsit úgy is, mint egy később tetralógiává bővülő trilógia első tagját.
Almeida Faria harminc évvel ezelőtt már járt nálunk, de akkor nem találkoztam vele. Pedig A hódító című kisregénye megjelenésére jött (1995), és azt is én fordítottam. Hosszú szünet után 2020-ban vettük föl újra a kapcsolatot, 2021-ben pedig Portugáliában tölthettem öt hetet egy európai ösztöndíjjal: A világ suttogása című Faria-útiesszét fordítottam. Nagy szerencséje egyébként a fordítónak, ha magát a szerzőt faggathatja mindarról, amit nem ért, vagy amivel kapcsolatban értelmezési kérdése merül föl. Elmondhatom, hogy Almeida Faria mindig készségesen és türelmesen válaszolt a kérdéseimre. Így történt ez a Passió esetében is, amelynek sűrű, sokszor zeneileg is ihletett szövegében szürreális álomfoszlányok, tájszavak, versbe illő gondolattársítások is helyet kapnak.
November 8-án délelőtt gyors látogatást tettünk a Szépművészeti múzeumban (vendégem 30 évvel korábbról emlékezett a múzeum régi képtárára, így az ő kifejezett kérésére mentünk oda), délben interjút adott, amely hamarosan olvasható lesz a Magyar Hangban, este pedig a Három Holló színháztermében gyűltünk össze, ahol Urbán Bálint kritikus, tanár, luzitanista kérdezte az írót a Passióról, a korszakról, amelyben íródott, és általában az életműről. Legnagyobb örömünkre a színházterem megtelt; sok olyan arcot, ismerőst láttam, akikkel évek óta nem találkoztam. Urbán Bálint ugyancsak jól ismeri Almeida Fariát, akinek műveiből szak- és doktori dolgozatának java részét írta, és akit a közelmúltban személyesen megismert. Először arról kérdezte a vendéget, hogy milyen volt fiatal írónak lenni az elnyomó salazarista rezsimben, milyen kihívásokkal kellett szembenéznie, mely témákat nem érinthetett. Almeida Faria elmondta, hogy családja szinte minden tagja, és ő maga is, megszenvedte a szabad működést és gondolkodást korlátozó diktatúrát. Ám ugyanez a körülmény találékonnyá is tette a művészeket: megtanultak a sorok között, sőt a sorok mögött, kódoltan írni, olvasóik pedig a kimondatlanból is tudták, mit kell odagondolni. Elmondta, hogy egyik szövegét határozottan felforgatónak ítélte a cenzúra, de a cenzor úgy vélte, egyes részek törlése csak feltűnőbbé tenné a hiányt, így végül is húzás nélkül jelenhetett meg a felforgató szöveg. Faria első két könyvét (közülük a Passió a második) botránynak tartotta a kritika – de vajon miért?, tudakolta Bálint. Azért, mert a megszokott lekerekített, szabályos formába foglalt írásművekkel szemben ezek a könyvek szaggatottabbak, szabadabbak voltak, elhallgatásokkal dolgoztak, bizonyos tekintetben a korabeli francia új regény irányvonalát, és nem a Portugáliában már jól bejáratott neorealista stílust követték. Arra a kérdésre, hogy kik (voltak) a példaképei, Almeida Faria érdekes választ adott. Elsőnek a XX. század első harmadának (sőt, talán az egésznek) vitathatatlanul legnagyobb portugál költőjét, Fernando Pessoát említette, akinek sajátos látásmódja, megsokszorozott költői énjei szinte kivétel nélkül minden utána született portugál alkotót megihletnek, a nem költőket is. Másodiknak Faulkner következett; sűrű, intenzív, indulatoktól fűtött prózája valóban érezhető nyomot hagyott a Passió szövetén is. De a legérdekesebb a harmadik író volt: a brazil João Guimarães Rosa. Őt – az ő tökéletesen egyedülálló, lenyűgöző írásművészetét megismerve Almeida Faria jó darabig úgy érezte, íróként nem sok keresnivalója lehet a világon… Aztán mégis győzött az írás vágya. (Tegyük hozzá: João Guimarães Rosa főművét, a Grande Sertão: Veredast, amelynek már a címe is nehézséget okoz, kevesen merték vagy próbálták meg lefordítani, magyarul csak részletek jelentek meg belőle. Guimarães Rosát sokan nem alaptalanul hasonlítják James Joyce-hoz.)
Ugyancsak Bálint kérdésére Faria elmondta, hogy bár a később tetralógiává bővülő trilógiát, amelynek a Passió az első tagja, eredetileg nem vette tervbe, de abban biztos volt, hogy ennek a regénynek lesz folytatása. Így a gyarmatbirodalom elvesztésével járó, a diktatúrát lerázó, hatalmas társadalmi átalakulásokat hozó ún. szegfűs forradalmat (1974. április 25.) a megérzés és a szükségszerűség szintjén megjósló Passió után másik három regény következett, és ezek csaknem két évtizedet ölelnek föl. Noha a Passiót áthatja a húsvéti szimbolika (a cselekmény nagypénteken játszódik): sötétség és fény váltja egymást; föllángol egy nagy, mindent fölemésztő, ugyanakkor megtisztító tűz, elhozva a feltámadás ígéretét; az egyik szereplő nevének kezdőbetűi – JC – egyértelműen utalnak Jézusra, stb., Almeida Faria nem mondja magát vallásosnak, csupán – valahol mélyen – kereszténynek. Ezután Bálint a fokozatos hangnemváltásra terelte a szót. A tetralógiát követő és magyarul is olvasható A hódító ugyanis merőben ironikus mű. A Ksar el-Kebirnél fiatalon elesett (1578) portugál Sebestyén király (róla tartották úgy a portugálok, hogy egy nap ködbe burkolódzva visszatér) mítoszát forgatja ki ugyanis ironikusan ez a kisregény, amelynek Sebestyén nevű főhőse hódít, csak éppen nem idegen földet, hanem nőket – miközben egyre jártasabb lesz a szerelem művészetében.
A világ suttogása című – 2022 óta magyarul is olvasható – útiesszé pedig Portugál Indiába vezet vissza, és megpróbálja megfejteni azt a talán máig sem múló bűvöletet, amelyet India kivált a portugálokból a maga fűszerillatú másságával. Ebben a kis könyvben Faria régi portugál történetírókat idéz (Vasco da Gama útja és a nagy portugál eposz, A lusiadák persze megkerülhetetlen), saját sétáit, látogatásait örökíti meg, töpreng a múlton, és még egy hús-vér XVII. századi flamand festővel (Michiel Sweerts) is találkozik látomásszerű körülmények között, egy goai keresztény templomban. Faria és Urbán Bálint beszélgetésében még sok másról is szó esett; jómagam pedig a fordítás nehézségeiről, szépségeiről és a szerzőhöz fűződő hosszú barátságomról beszéltem röviden. A legfontosabb kérdés a végén hangzott el: Mit üzenhet a Passió a mai magyar olvasónak? És mindenki legnagyobb megelégedésére az volt a válasz, hogy a reményt, a fiatalok erejét és akaratát, hogy az elnyomó rendszerektől meg kell és meg is lehet szabadulni. Almeida Faria szerény volt, világos, okos és korát meghazudtolóan magával ragadó – a közönség megtapsolta, szerette, értette, és értékelte. Két nagyjából azonos méretű és lélekszámú, de merőben eltérő történelmű ország most egy lépéssel közelebb került egymáshoz. Kedves Olvasók! Olvassák a Passiót, meglátják, örömük telik majd benne!
