Becz Dorottya
Művészet
– Vince, szórakozzon mással, komolyan azt gondolja, hogy ezzel a mesével fog lehúzni rólam még plusz kétszázezret? Felejtse el! – Azzal lecsaptam a telefont az asztalra. Értem én, hogy egy felújítás sokba kerül, de minden egyes alkalommal, amikor beszélünk, emelkedik a tét. Ez nonszensz.
Azt terveztem, munka után felmegyek a lakásba, hogy ellenőrizzem, mivel haladtak aznap a mesterek. Mivel a kivitelező felhúzott reggel, ezért meg kellett állnom a Sport Cukrászdánál, hogy legalább két szelet flódnival csökkentsem a még mindig egekben lévő vérnyomásomat. Kértem elvitelre plusz négyet ebből a réteges harmóniából, hogy drága férjem is inkább ezt válassza a xanaxos nyalóka helyett. Már mindkettőnket kimerített a felújítás, amely egyre inkább hasonlított egy állóháborúhoz a kivitelezővel, és csapataink csak súlyos véráldozatok árán tartották hétről hétre a védelmi vonalakat.
Ujjam alatt pittyegtek a számok a kaputelefon paneljén. Egy, három, kulcs, egy, három, egy, három. – Még szerencse, hogy nem pénteken írtuk alá az adásvételit – suhant át az agyamon a gondolat, ahogy lépkedtem felfelé a lipótvárosi lépcsőházban. Szerettem ezt az épületet, a kovácsoltvas korlátok indáit, az íves ablakokat, amelyekből ki lehetett kukucskálni a belső udvarra. A két idős hölgy most is ott ült a kőpadon és kávés csészével a kezükben vitatták meg a nap történéseit. Nyilvánvalóan a hangos munkásokra is tettek pár keresetlen megjegyzést, de mivel hallótávolságon kívül voltam, ezzel már nem idegesítettem magam.
Felértem a negyedikre, előkerestem a kulcsot a hatalmas táskámból. Kattant a zár és én beléptem a lakásba, amely elvileg álmaink otthona.
A cipőm alatt ropogott a fólia, itt-ott beleragadtam a szétkent festékcseppekbe, de legalább nem a frissen csiszolt parkettáról kell majd pengével felvakarnom a különböző méretű pöttyöket. Ez is valami. A festékes vödrök szanaszét hevertek, az ecsetek és festékhengerek a legváratlanabb helyeken bukkantak fel. Olyan lassan mentem, ahogy csak bírtam, igyekeztem elodázni a rettenetes pillanatot.
Mélyen beszippantottam az oldószer illatát, hogyha esetleg a flódni nem nyugtatott volna meg kellően, ettől bebóduljak, mielőtt belépek a leendő hálószobánkba.
Vince nem hazudott.
Óriási, sárga virágra emlékeztető folt éktelenkedett a falon. A közepén három betű: ART.
Elővettem a telefonomat, lefotóztam a látványt, elküldtem a férjemnek, majd tárcsáztam.
– Halló, Kata. Te vagy az? Remek lenne, ha átjönnél ide, mert van egy kis gond. Hogy mi a probléma? A hatalmas sárga paca, amit bár igyekeztél valamivel átkenni, nem sikerült olyan jól és a kivitelező ki akar fizettetni velem egy rakás pénzt, hogy eltüntesse. Tíz perced van, hogy ideérj.
A lakás előző tulajdonosa, a bohém és kellemesen butuska, hippi leányzó nyolc perc múlva csengetett. A szüleihez költözött, akik a szomszéd utcában laktak.
Becsattogott a sarujában, majdnem felrúgta az egyik vödröt útközben, majd megállt, és hosszan bámulta a falat, amelynek mostanra fehérnek kellett volna lennie, ám még mindig sárgás volt.
– Mi a fene ez? – gerjedtem újra haragra, a flódnit rég elfelejtettem, már a házi barackpálinkán járt az agyam.
Kata nem izgatta fel magát túlságosan. Olyan nyugodt volt, mint a kétnapos babfőzelék, s csak két perc múlva szólalt meg.
– Már emlékszem. Nem volt itthon vászon.
– Tessék?
– A művészetterapeutám javasolta, amikor kidobott a pasim. Meg kellett festenem, hogy mi a fontos számomra az életben.
– És mi az az ART? Mondd, hogy nem egy terrorszervezet, amiről még nem hallottam.
– Művészet, ezt jelenti angolul.
Annyira ledöbbentem, hogy egyet hátraléptem, és ráestem a dobozra, ami mögöttem volt.
– Csak pacákat tudsz festeni vagy valami mást is?
A lány elővette az ájfónját, mutatott pár képet.
Több se kellett nekem, én is előkotortam a telefonomat.
– Vince, mennyit is mondott, mibe fáj a fal javítása? Kétszáz? Várjon egy kicsit. – Katához fordultam. – Mennyiért festesz ide valami vállalhatót?
A lány elgondolkodott, majd óvatosan ejtette ki a szavakat.
– Huszonötezer az sok?
– Vince, probléma megoldva. Kata, tied a meló.
