Farkas Zsolt különleges jelensége szellemi életünknek. Ezért a könyvéért megkapta a 2023-as Erdődy Edit-díjat − mint az a laudációból is kitetszik, nem pusztán a könyvre, hanem az egész életműre:

 

„Mert nem úgy szólnak ezek a szövegek, ahogyan megszokhattuk az irodalomtudományban              és -kritikában. Pimasz, lezser hangjuk van, mint egy kiállhatatlan kamasznak, aki mellesleg sakknagymester. Farkas Zsoltnak anyanyelve a szleng, a mindennapok fordulatai, viszont képes ezeket úgy használni, hogy a szöveg nem lesz tőle modoros. Hanem olyan lesz, mintha ott ülne velünk szemben, és füstfelhőbe burkolózva magyarázna”

        − érvel méltatásában Deczki Sarolta. Pontosan ezt a hangot, ezt a hozzáállást keresik Farkas Zsolt műveiben hívei és/vagy ellenségei.

 

 

         Ha már az életműről van szó, ennek a könyvnek a tanulmányaiból, azok tematikus változatosságából kiviláglik, hogy horizontja a megszokott tudományos életművekénél tágasabb. Amikor a kötetet be kell sorolni, mondjuk, hogy melyik polcra kerüljön föl egy könyvtárban, akkor a gondos könyvtáros nehézségekkel találja szemben magát. A kilenc nagytanulmányt felsorakoztató munka az első négy cím alapján még elhelyezhető lenne az irodalomtörténet vagy az esztétika témakörei alá, de azután filmelmélet, filozófia, nyelvfilozófia jön, majd egy tisztán nyelvtörténeti tanulmány, egy politikai-politológiai esszé, végül a Föld sorsát és létét elemző, jövőkutató filozófiai nagyesszé következik.

 

        A szerző valóban sokoldalú, és ezekbe a témákba nem egyszerűen csak belekóstol, hanem mindegyiknek a nemzetközi szakirodalomra kitekintéssel bíró szakértője. Amikor a tartalomjegyzékben láttam, hogy az egyik munkája Az ősmagyar kori szókincs etimológiai összetételének problémáiról szól, olyasmit feltételeztem, hogy a jelenben rendet vágó politológiai alapú nyelvfilozófiai szatírát fogok olvasni − ami egyébként Farkas Zsolt szatirikus vénáját ismerve könnyen így is lehetett volna −, ám ez a szöveg egy minden tekintetben megalapozott, valódi nyelvtörténeti tanulmány. A szerző a nyelvtörténész pozíciójából beszél, és az erről a témáról írók összességét mint a szakmát emlegeti, helyesen, mert ő is egyenrangú része ennek a szakmának; de nemcsak egyenrangú, hanem igen eredeti felvetései is vannak. Az ősmagyar kori szavak etimológiai vizsgálatával kapcsolatban kialakult berögzült dogmákat írja felül a tőle megszokott másképp látni meréssel, így szükségszerűen eljut a már annyiszor és sokak által bírált nyelvtörténeti családfa-modell ízekre szedéséhez (hogy stílszerűek legyünk, felfűrészeléséhez).

 

        A tanulmány elején egy lábjegyzetből megtudjuk, hogy mindez Farkas Zsolt egyelőre kiadatlan, hatvanhat ív terjedelmű nyelvtörténeti monográfiáján alapul.

   

Tisztelettel kérem a tudományos művek kiadására hajlamos kiadókat, keressék meg a szerzőt és kössenek vele szerződést e mű a kiadására! Nem lenne baj, ha a pezsgő irodalomtudományi és -elméleti élet mellett a bölcsészet másik, (majdnem) mindenki által unalmasnak ítélt ágában, a nyelvtudományban is friss szelek fújnának.

 

        Annál is inkább, mivel a „komoly tudomány” Farkas Zsolt által pontosan elemzett és kimutatott dogmarendszerré, életidegenné merevedése teremt alapot az amatőr nyelvészkedés, nemzeti vágykivetítés és fantáziálás számára. Farkas jó néhány olyan kérdésről is beszél, melyet a tudományosság érthetetlen okokból letiltott magának, átengedve a terepet az említett fantáziálásnak. Az ilyen „fantázia-tudományos” tevékenység arra mutat, hogy a nyelvtörténet és nyelvtudomány igenis számot tarthat szélesebb érdeklődésre. Persze az amatőr munka, valamint az erre épülő gondolkodás (ami gyakran a gondolkodás elkerülésének eredményes igyekezete inkább) a többségnek mindig érdekesebb, mert könnyebb a logika és a tudomány szabályainak mellőzésével elméleteket gyártani és befogadni. Ezek egyszerűbbek, érthetőbbek, tetszetősebbek, színesebbek az ellenőrzés különböző próbáin átment gondolatoknál. Így válik a tudománytalan tudomány a szabadság félreértésévé és paródiájává, kifigurázásává és ellentétbe fordításává.

 

        Farkas Zsolt azonban ebbe az irányba nem nyit frontot tanulmányában, mondhatnám tüntetőleg kerüli ezt, miközben a dilettáns nyelvészkedéssel szemben álló tudományosság jó néhány bástyáját veszi ostrom alá, mert jogosak a megállapításai, amelyekkel leplezi annak gyengéit. Igaza van, még taktikai okokból sem kell egy megcsontosodott, meghaladható és meghaladandó tudományos gondolkodásmód mögé beállni, hogy valami még rosszabbat kizárjunk, mert az így vállalt kompromisszum még az álszabad álgondolkodóknak is feltűnhet, és az ez irányú, jogos kritikájuk révén legitimálni vélhetik egyéb orbitális tévedéseiket. Minek következtében a téma iránt érdeklődő olvasó elbizonytalanodik, két egyenrangú, egyformán tévedésekre építő fél vitájának fogja látni az egészet. Két vélemény ütközésének. A ’vélemény’ és ’fogalom’ szó karrierje, a  közgondolkodást összezavaró túlalkalmazása ennek az általános elbizonytalanodásnak a nyilvánvaló jele.

 

A kritikának ezzel még egyáltalán nincs ám vége!

 

Igen, kérem az egész cikket! A teljes cikk elolvasása előfizetést igényel. Ha most regisztrálsz, akkor egy hétig ingyenes olvashatod a Szófa teljes tartalmát.

 

Szeretnél még többet megtudni Farkas Zsolt kötetéről Vörös István értő elemzésén keresztül? Érdemes továbbolvasni. A kritikában szó lesz még Tamás Gáspár Miklós és Farkas Zsolt mester-tanítvány viszonyáról. Továbbá arról, hogy a kötet tanulmányai hogyan viszonyulnak egymáshoz, miként jelenik meg bennük a vallás és hogyan illeszkedik bele a tanulmánykötetbe a nyelvtörténet és az ökológia. Az is kiderül, hogy milyen ellentét van Nemes Z. Márió és Farkas Zsolt megközelítési módja között, és milyen szerepe van ebben a kiáltványírásnak. Vajon Farkas Zsolt könyvében a pozicionalizmus vagy a kompozicionalizmus dominál?

Ide kattintva választ kaphatsz.