Farkas Zsolt különleges jelensége szellemi életünknek. Ezért a könyvéért megkapta a 2023-as Erdődy Edit-díjat − mint az a laudációból is kitetszik, nem pusztán a könyvre, hanem az egész életműre:
„Mert nem úgy szólnak ezek a szövegek, ahogyan megszokhattuk az irodalomtudományban és -kritikában. Pimasz, lezser hangjuk van, mint egy kiállhatatlan kamasznak, aki mellesleg sakknagymester. Farkas Zsoltnak anyanyelve a szleng, a mindennapok fordulatai, viszont képes ezeket úgy használni, hogy a szöveg nem lesz tőle modoros. Hanem olyan lesz, mintha ott ülne velünk szemben, és füstfelhőbe burkolózva magyarázna”*
− érvel méltatásában Deczki Sarolta. Pontosan ezt a hangot, ezt a hozzáállást keresik Farkas Zsolt műveiben hívei és/vagy ellenségei.
Ha már az életműről van szó, ennek a könyvnek a tanulmányaiból, azok tematikus változatosságából kiviláglik, hogy horizontja a megszokott tudományos életművekénél tágasabb. Amikor a kötetet be kell sorolni, mondjuk, hogy melyik polcra kerüljön föl egy könyvtárban, akkor a gondos könyvtáros nehézségekkel találja szemben magát. A kilenc nagytanulmányt felsorakoztató munka az első négy cím alapján még elhelyezhető lenne az irodalomtörténet vagy az esztétika témakörei alá, de azután filmelmélet, filozófia, nyelvfilozófia jön, majd egy tisztán nyelvtörténeti tanulmány, egy politikai-politológiai esszé, végül a Föld sorsát és létét elemző, jövőkutató filozófiai nagyesszé következik.
A szerző valóban sokoldalú, és ezekbe a témákba nem egyszerűen csak belekóstol, hanem mindegyiknek a nemzetközi szakirodalomra kitekintéssel bíró szakértője. Amikor a tartalomjegyzékben láttam, hogy az egyik munkája Az ősmagyar kori szókincs etimológiai összetételének problémáiról szól, olyasmit feltételeztem, hogy a jelenben rendet vágó politológiai alapú nyelvfilozófiai szatírát fogok olvasni − ami egyébként Farkas Zsolt szatirikus vénáját ismerve könnyen így is lehetett volna −, ám ez a szöveg egy minden tekintetben megalapozott, valódi nyelvtörténeti tanulmány. A szerző a nyelvtörténész pozíciójából beszél, és az erről a témáról írók összességét mint a szakmát emlegeti, helyesen, mert ő is egyenrangú része ennek a szakmának; de nemcsak egyenrangú, hanem igen eredeti felvetései is vannak. Az ősmagyar kori szavak etimológiai vizsgálatával kapcsolatban kialakult berögzült dogmákat írja felül a tőle megszokott másképp látni meréssel, így szükségszerűen eljut a már annyiszor és sokak által bírált nyelvtörténeti családfa-modell ízekre szedéséhez (hogy stílszerűek legyünk, felfűrészeléséhez).
A tanulmány elején egy lábjegyzetből megtudjuk, hogy mindez Farkas Zsolt egyelőre kiadatlan, hatvanhat ív terjedelmű nyelvtörténeti monográfiáján alapul.
Tisztelettel kérem a tudományos művek kiadására hajlamos kiadókat, keressék meg a szerzőt és kössenek vele szerződést e mű a kiadására! Nem lenne baj, ha a pezsgő irodalomtudományi és -elméleti élet mellett a bölcsészet másik, (majdnem) mindenki által unalmasnak ítélt ágában, a nyelvtudományban is friss szelek fújnának.
Annál is inkább, mivel a „komoly tudomány” Farkas Zsolt által pontosan elemzett és kimutatott dogmarendszerré, életidegenné merevedése teremt alapot az amatőr nyelvészkedés, nemzeti vágykivetítés és fantáziálás számára. Farkas jó néhány olyan kérdésről is beszél, melyet a tudományosság érthetetlen okokból letiltott magának, átengedve a terepet az említett fantáziálásnak. Az ilyen „fantázia-tudományos” tevékenység arra mutat, hogy a nyelvtörténet és nyelvtudomány igenis számot tarthat szélesebb érdeklődésre. Persze az amatőr munka, valamint az erre épülő gondolkodás (ami gyakran a gondolkodás elkerülésének eredményes igyekezete inkább) a többségnek mindig érdekesebb, mert könnyebb a logika és a tudomány szabályainak mellőzésével elméleteket gyártani és befogadni. Ezek egyszerűbbek, érthetőbbek, tetszetősebbek, színesebbek az ellenőrzés különböző próbáin átment gondolatoknál. Így válik a tudománytalan tudomány a szabadság félreértésévé és paródiájává, kifigurázásává és ellentétbe fordításává.
Farkas Zsolt azonban ebbe az irányba nem nyit frontot tanulmányában, mondhatnám tüntetőleg kerüli ezt, miközben a dilettáns nyelvészkedéssel szemben álló tudományosság jó néhány bástyáját veszi ostrom alá, mert jogosak a megállapításai, amelyekkel leplezi annak gyengéit. Igaza van, még taktikai okokból sem kell egy megcsontosodott, meghaladható és meghaladandó tudományos gondolkodásmód mögé beállni, hogy valami még rosszabbat kizárjunk, mert az így vállalt kompromisszum még az álszabad álgondolkodóknak is feltűnhet, és az ez irányú, jogos kritikájuk révén legitimálni vélhetik egyéb orbitális tévedéseiket. Minek következtében a téma iránt érdeklődő olvasó elbizonytalanodik, két egyenrangú, egyformán tévedésekre építő fél vitájának fogja látni az egészet. Két vélemény ütközésének. A ’vélemény’ és ’fogalom’ szó karrierje, a közgondolkodást összezavaró túlalkalmazása ennek az általános elbizonytalanodásnak a nyilvánvaló jele.
Farkas Zsolt gondolkodásában az az üdítő, hogy semmilyen dogmának nem ül fel. És ami még fontosabb, nem hajlandó megszerzett, véglegesen kialakult tudásnak tekinteni őket, rákérdez igazságukra, kegyetlenül rámutat gyenge pontjaikra. Ezt teszi a Komisszárkultúra c. esszéjében, mely Békés Márton Kulturális hadviselés. A kulturális hatalom elmélete és gyakorlata című, konzervatív politikafilozófiának szánt, de sok tekintetben csoporttudat-erősítő gyakorlatként funkcionáló könyvét veszi alapos analízis alá. Logikája, filozófiai felkészültsége és elfogulatlansága Farkas Zsoltot mesteréhez, Tamás Gáspár Miklóshoz teszi hasonlóvá. Azért merem mesterének nevezni, mert korábbi, Szia című könyvében (Kalligram, 2013.) több tanulmányban is foglalkozott Tamás Gáspár Miklós munkásságával. Mindkettőjüket a sokirányú ismeretanyag, a váratlan meglátásokhoz vezető kritikai hajlam jellemzi. Farkas Zsolt ebben a könyvében is ezen az úton jár. A meglehetősen különböző témákról egyforma szakértelemmel, biztos ironizálni tudással beszél. Ugyanakkor, mint minden ironikus szerző, nagyon is komoly tud lenni. Az egymástól független és különböző témákat érintő tanulmányok még valamiféle történetté is összeállnak – ha akarom, ha merem úgy olvasni, ha figyelek az írások közt átcsapó gondolati szikrákra: egy kunderai értelemben vett regénnyé, melynek egységét nem a cselekmény adja, hanem valamiféle gondolati ív. Ennek a könyvnek megvan a maga íve, és ennek az ívnek pedig a célja. Mutat valamire, valamerre, mégpedig az értelmes életre, az elfogulatlan gondolkodásra, a megélhető jövőre. A zárótanulmányban egy vallásmentes istenképet is fölrajzol: a Gaia-elmélet történetét úgy mutatja be, hogy nem puszta tudománytörténetet olvasunk, hanem filozófiát. Nem riad meg a jövőkutatástól és esetenként fontos kérdésekre a válaszok megadásától sem. Mert hiszen az is csak egy dogma, hogy az irodalomnak nem szabad válaszokat adnia. Talán nem szabad olyan válaszokat adnia, melyeket előre tud, biztos nem szabad olyan válaszokat adnia, melyeket a hatalom vár el, de még csak olyan válaszokat sem érdemes adnia, melyek ezzel az elvárással dacolnak.
A kilenc tanulmány kilencszer kilencféleképpen viszonyul egymáshoz, reagál egymásra: vannak erős és gyenge kölcsönhatások a könyvben, meglehetős variabilitás ahhoz, hogy egyfajta gondolati regényről beszéljünk. Az írások sorrendje logikus és koherens: a nem egymás mellett álló tanulmányok is összecsengenek, átszólnak egymásnak. Épp ez az átszólás és összecsengés teszi a könyvet valamiképpen könyvművé, melyet talán erőltetett dolog regénynek nevezni; ugyanilyen erővel nevezhetjük könyvnyi filozófiai munkának is, melynek a happy endje az, hogy teológiai tartalmak is megjelennek benne, miközben tartózkodni tud a tételes vallásosságtól – vagy éppen újraértelmezi azt. Hiszen végül is meglehetősen furcsa, hogy e tekintetben ezernégyszáz, kétezer vagy ennél még régebbi alakzatokhoz folyamodunk, és aztán tanácstalanul nézünk magunkra és egymásra, hogy mi ez a belső hasadás, mely mindannyiunkon végigfut. Végigfut a társadalmon, a társadalomból kiszalad a természetbe. Elválasztja egymástól az (egykor) élhető paradicsomot és a sivatagot. Az összetett lelki életet és a bigottságot. A hasadásban pedig feltör a közöny.
Farkas Zsoltnak talán a legfontosabb témája ez a hasadás, ezt veszi észre mindenhol, minden tudományágban, melyet művel. De ettől még szinte lehetetlen léptékű az a feladat, amelyet megvalósít. Hogy egyaránt világszínvonalon ismerje és gondolja tovább az esztétika, az irodalomtudomány, a nyelvtörténet, a filozófia és az ökológia kérdéseit. Miközben mindezek megírásmódjára is reflektál − és akár regénynek, akár filozófiai tanulmánynak, akár egymástól eltérő tematikájú és tudományághoz tartozó szaktanulmányok gyűjteményként olvassuk − mindenképp letehetetlen olvasmány a könyve.
Eközben a kiadók arra panaszkodnak, hogy esszé- és tanulmányköteteket kiadni öngyilkosság, mert senki nem veszi őket. Ha pedig nem veszi, akkor kézbe se veszi, így aztán észre sem veheti, hogy amit nem vett kézbe, az letehetetlen. Az előző bekezdés végét kritikám zárlatának szántam, de rá kellett jönnöm, hogy olyan optimizmus hatja át, amely ugyan indokolt, de nem reális. Vagy éppen indokolatlan, bár reális. Nem maradunk azonban tanácstalanok a könyvet olvasva e helyzet tekintetében sem. Hiszen Farkas Zsolt több írásban is elemzi az általános elzombisodást. Ami akár valami fárasztó panaszkultúra része is lehetne, ám az ilyesmi idegen a gondolkodásától:
„… az elmúlt 40 évnek kevés látványosabb eseménye van, mint a vagyoni-jövedelmi különbségek meredek, permanens, csillagászati növekedése, globális szinten. Ennek következtében a szabad idő és szabad pénz nélküli bérmunkástömegek zombisodása, életnívójának, kulturális szintjének radikális redukciója szépen kiegészíti azoknak a zombiságát, akik egész hívságos életüket a hatalomszerzés egyre unalmasabb diskurzusaiban töltik”. (72. o.)
Ezzel összefüggésben Nemes Z. Máriót szembesíti a részben saját maga által jegyzett Hungarofuturista kiáltvány célkitűzéseivel. A kiáltvány elsősorban a magyar kulturális téren belül, de szintén az imént vázolt zombisodási helyzetre kíván reagálni és megoldást kínálni:
„A hungarofuturizmus a kulturális képzeletet kondicionáló mítoszfikció és esztétikai stratégia. Nemzeti és történelmi mítoszainkat megszállta a nacionalista ideológia, ezért vissza kell perelnünk őket, hogy újraépítsük a magyarságról való gondolkodás haladó formáit.” (60. o.)
Mindezt azonban nem látja megvalósulni Nemes Z. verseskönyvében. Kiáltványt írni, célokat kitalálni alighanem könnyebb, mint megvalósítani őket. A kiáltvány akár bénítólag is hathat az azt komolyan vevő szerzőre. A kiáltvány általános, a mű egyedi és esetleges. A kiáltványhoz gondolat − nem is feltétlen eredeti gondolat szükséges −, a műhöz tehetség.
Farkas Zsolt nem fogalmaz meg kiáltványt, bár a könyvének az egészét akár kiáltványnak is értelmezhetnénk. Kompozicionalista kiáltványnak, ha teszik, akár a pozicionalizmussal szemben. (Az első inkább esztétikai, a második inkább mozgalmi jellegű irányzat lehetne. A kompozicionalizmus abban különbözne a strukturalizmustól, hogy a szerkezetet a maga dinamikájában érzékelné, észrevéve annak létrehozóját is, míg a pozicionalizmus az irodalompolitikai taktika kiskátéja volna.) Tehát egy másik kiáltványt vagy mozgalmat is mellé, elé képzelhetünk elképzelt kiáltványunknak, melyek nem egyszerűen regénybeli, hanem eposzba illó csatát vívnak egymással? Farkas Zsolt eltávolítja a gondolkodásról a rákeményedett tudományos, áltudományos, liberális és antiliberális dogmákat. A helyzetet a következőképpen írja le:
„Miközben (miután) a poszt/strukturalista filozófia a modernitás kultúrtörténeti alapfolyamataként az ember általános decentrálódását ismeri fel, sőt üdvözli (Kopernikusszal az ember kikerül a világegyetem középpontjából; Darwinnal kikerül a teremtés koronája / a fejlődés netovábbja a szerepből; Freuddal kiderül, hogy »az ember még a saját házában sem úr« hiszen tudattalanja éppúgy irányítja, mint tudata; a strukturalizmussal kiderül, hogy sokkal inkább a struktúrák irányítják az embert, mint fordítva), aközben (azután) a korlátolt egoizmus vallása, a korlátlan kapitalizmus / hatalmi monopolizmus hódít odakint.” (72. o.)
Farkas meg is nevez néhányat a jelenség okaiból:
„Az emberiség együttműködésének, a globális integrációnak a leghatékonyabb akadályozói, a legnagyobb háborús erők (a vallási fundamentalizmusok mellett) a szociáldarwnizmus (szocdarw). Utóbbit nyíltan kevesen vallják, implicit módon viszont világszerte a mainstream életszemléletnek, ideológiának mondhatjuk, mely alapvetően jellemzi a (neo)liberalizmust éppúgy, mint a (neo)konzervativizmust, és ezek a mai globális politikai aréna meghatározó ideológiai rendszerei.” (218. o.)
Farkas Zsolt munkásságában egyszerre van jelen a szakszerűség, a részletek pontos és beható ismerete, melyet azonban egy általános vízióval fog össze, hiszen minden értelmezése a világ egészének értelmezése is, annak a körülöttünk levő elzombisodott világnak a megmutatása, melynek hülyesége ellen küzd − és szeretném azt hinni, hogy nem is eredménytelenül. Ehhez már nem csapok elbizonytalanító következő bekezdést, mert bízom benne − ahogy Farkas is −, hogy mindennek ellenére nem lehetetlen és nem fölösleges a szellemi cselekvés.
