A kérdés:
Több mint három évtizede figyeli és formálja a magyar elektrografika világát. Ön szerint mekkorát változott és merre halad ez a művészeti ág?
A válasz:
Emberöltőnyi időszakról beszélünk, így természetesen hatalmasat változott a műfaj, illetve maga a közeg is, amelyben az elektrografikusok dolgoznak. Utóbbi jellemzésére talán elég annyi, hogy amikor barátaimmal – Dárdai Zsuzsával, Saxon Szász Jánossal és Tenke Istvánnal – 1989 elején megalapítottuk az Árnyékkötők alkotócsoportot, első elektrografikáink egy rácsos ajtóval elzárt szobában lévő céges fénymásológépen készültek, lényegében titokban. A rendszerváltás itt is új helyzetet teremtett, a grafikakészítésre is alkalmas elektromos eszközök – a fénymásoló és a fax, illetve később a számítógép – egyre inkább hozzáférhetővé és elterjedtté váltak, s a művészeti színtéren megjelentek az ezekkel kísérletező alkotók is.
Az Árnyékkötőket azért is említettem, mert az alkotócsoporttal egy évvel később bejegyeztettük az Árnyékkötők electrographic art művészeti folyóiratot – az új sajtótörvénynek köszönhetően ekkor már magánszemélyek is indíthattak lapot –, s jó ideig ez a szerkesztőség számított a beinduló magyarországi elektrografika bázisának. A kilencvenes évek első fele igazi hőskorszak volt, a szerkesztőség, illetve a szintén általunk kezdeményezett Fény-Árnyék Művészeti Egyesület Árnyékkötők elektrografikai csoportja igyekezett maga köré gyűjteni az alkotókat, miközben a legfontosabb nyugati műhelyekkel is felvettük a kapcsolatot. Beindultak a csoportos és egyéni kiállítások, akciók: 1991-ben és 1992-ben egyaránt nyolc-tíz bemutatkozást szerveztünk, s munkáinkkal megjelentünk nemcsak itthon, hanem külföldön is. A tisztán elektrografikai profilú folyóirat pedig évente három-négy alkalommal (a támogatónak megnyert forgalmazók, szolgáltatók révén profi fénymásolókkal sokszorosítva) bemutatta a műfaj szereplőit, törekvéseit, irányzatait. Ennek az aktív, az elektrografikát a szélesebb közönség számára is felmutató időszaknak is köszönhető, hogy ez az újnak számító művészeti ág egy idő után kezdett elfogadottá válni, és például önálló kategóriaként megjelenhetett a grafikai biennálék/triennálék kiírásaiban.
A kezdeti periódusban az alkotás eszközei elsősorban a fénymásológépek voltak, azon belül is főként a fekete-fehérben dolgozó masinák. Rendkívül izgalmas időszak volt egy új alkotóeszköz művészeti lehetőségeit feltérképezni, kísérletezni a technikákkal, megközelítésmódokkal, koncepciókkal. A kiindulópont lehetett az alkotó maga (például az arca, keze), gyakori volt a fotóból indított processzus, a másolás közbeni mozgatások, húzások, a belenagyítás lehetősége, a különféle kollázstechnikák továbbgondolása, a fázisképekből épített sorozatok – és hosszasan lehetne sorolni. A másik karakteres eszközt, a faxgépet – funkciójától eltérítve – szintén lehetett képalkotásra használni, de elsődleges szerepét a nemzetközi kapcsolatművészeti akciók alapkellékeként töltötte be. A különféle speciális elektronikus berendezések (például kézi letapogatók, szkennerek) mellett a számítógép, illetve az egyre fejlődő grafikus szoftverek tartoztak még a műfaj eszköztárba. Szerepük eleinte marginális volt, majd fokozatosan erősödött, mígnem végül szinte kizárólagossá vált.
Az Árnyékkötők folyóiratnak – amelynél az induláskori „electrographic art” kitételt 1995 közepétől a „co-media” váltotta, reagálva a műfaj bővülésére – másfél évtizedes működése során 32 lapszáma jelent meg (ezek közül néhány duplaszám); a megjelent grafikák az Árnyékkötők archív honlapján megtekinthetőek. A szerkesztőség „bezárása” mellett az egyik fő érv az volt, hogy az ezredforduló utáni évekre dominánssá váló számítógép-alapú elektrografika annyira sokfélévé és sokszereplőssé vált, amit egy negyedéves megjelenésű, nyomtatott lappal nyilvánvalóan képtelenség volt lekövetni. Az alkotócsoport azonban ma is létezik, a 33 éves évfordulót nemrég közös kiállítással ünnepeltük.
A műfaj pedig él és virul; a lehetőségek száma ma már szinte végtelen, a felhasználható gépek és programok mezőnye megsokszorozódott, bejött a képbe a mobiltelefon is, a formátum pedig a csak neten létező digitális állományoktól az animációkon, holografikus, vetített és interaktív megoldásokon át a printelt grafikákig és az óriásméretű festővásznakra kinyomtatott kompozíciókig terjed, s időnként immár a műkereskedelemben, aukciókon is találkozhatunk elektrografikákkal. Az eszközök már nem ráccsal elzárt termekben vannak, azokhoz bárki hozzáférhet. A többi pedig itt is az alkotó kreativitásán, tehetségén múlik – ugyanúgy, mint ahogy azt a klasszikus műfajoknál láthatjuk évezredek óta.
