Verstörténetek

A versírás az egyik legmagányosabb tevékenység, ezért a versíró olykor társaságba is eljár.

 

Ha arra a kérdésre kell válaszolnom, esetemben hogyan hat egymásra a versírás és a dramaturgiai munka, először valamilyen fizikai erőtér jut eszembe, ahol költészet és dramaturgia – két különböző dolog – jó vagy rossz viszonyában létezem. Másrészt, jó vagy rossz viszonyban létezem versíró, illetve dramaturg önmagammal. Tudom: azon kívül, hogy enyhén szkizoid, túl zavaros is e kép: próbálok időt nyerni, fogást találni a kérdésen. (Egyébként, már e bevezető is bír némi dramaturgiával, a látszat nem csal.)

 

Szóval, szerintem a versírásnak és a dramaturgiának (regényadaptáció, drámaírás és szövegelemzés, stb.) a mibenléte, ahogy egyéb fizikai dolgoké is, a mérhetőségükben érhető tetten. Ezen eredmények alapján nevezhető valaki költőnek vagy dramaturgnak. A magam számára, én csupán egy szócső vagyok. Számomra a vers őseredetisége azért nem fogalmazható meg, mert magamból csak kiírhatom, mint verset, miközben nem tudom, miben is rejlik őseredetisége. A dramaturgia ezzel szemben úgy őseredeti, hogy sokkal könnyebben engedi magát tudományos magyarázattal ellátni (illetni), mint a vers, még akkor is, ha létét homály fedi. A gyökerek – a versé, az éneké, a zenélésé, a táncé – a sámánok koráig nyúlnak vissza. A sámánok színrelépése az égiekkel történő spirituális/drámai kapcsolatteremtés volt, vagyis a dramaturgia legősibb folyamatait tisztelhetjük benne. Talán ez az origó határozza meg mindnyájunkban azt a közös pontot-pillanatot, amiből minden teremtő mozzanat származtatható. És ezt tudatosítva döbbenek rá, hogy mégis van némi „tudásom” az őseredetiségről, ami összeköt bennem dramaturgiát, költészetet és egyebeket, amiket megnevezni sem kell, hisz mind közös tőről fakadnak. Az ember önbizalma ilyenkor egy kicsit megnő, hisz legalább nem kell belepirulnia abba, hogy több „műfajban” is képviselteti magát.

 

Számomra a formával való ismerkedés, kísérletezés határozza meg, hogy éppen mihez és hogyan nyúlok. A versnek is lehet története, ahogy egy drámának vagy dramaturgiai eljárásnak is költészete. Az irányok nem feltétlenül ellentétesek, csupán a hangsúlyok változnak. Azt vallom, hogy gondolkodásunk feltételez olyan alap-posztulátumokat, melyek egységes és zárt jelrendszereken alapulnak, és amelyekben úgy bízhatunk, mint mértéktartásunkban, vagy erkölcsi alapállásunkban. Persze, ez körülményeinktől, neveltetésünktől, és még számos dologtól függ. Egyébként az olyan alapfogalmak, mint összecsengés (rím), gondolati ritmus, versláb, metafora, stb., egy világnyi mondanivaló eszközei, amennyiben tömör formában szeretnénk közölni azt, amit éppen akarunk. A dramaturgia, mivel elsősorban színházi tudomány, vagyis színpadi megközelítést jelez, ugyanilyen alapfogalmakkal rendelkezik, csak nagyban, és szerteágazóbban: a szöveg, a zene, a színpadi kép, a színészi játék, a rendezési koncepció, és mindezek összeadódása határozza meg végső „mondanivalóját”. Magyarán, a vers tömör, egy előadás pedig híg és összetett konzisztenciával bír, ugyanakkor értelmi és érzelmi felépítésük nagyon hasonló.

 

Lehetne mindez szép és jó, sőt még igaz is, ha nem tudnám, hogy mindezek mellett létezik még egy igazság: az, hogy a költő költőként ébred és költőként fekszik, s eközben költőként eszik és sétál, és lát maga körül mindent. Lehet, hogy ez szellemi hozadékunk egy sztereotip terméke, de akkor is a mi kultúránk alapvetése. Számunkra ez a költő, ilyen a költői létforma. Egy dramaturgról talán ritkábban elmondható, hogy dramaturgként fekszik, kel és sétál. Mert a költő a dramaturgban is ott van. Meg a zeneszerzőben, az íróban, a rendezőasszisztensben, de még a matematikusban, vagy az elméleti fizikusban is. (Gondoljunk csak Einstein vagy Hawking felvetéseire, azok megfogalmazásaira – igaz, náluk pusztán a költői szempont nem hozott volna különösebb tudományos eredményeket). A „minden mindennel összefügg” elmélete tehát gyakran csábítóan hat a maga igazi helyét kereső emberre, de ez által senki nem válik sem költővé, sem fizikussá. Jómagam a költői látásmódot, mint olykor zavarba ejtő asszociációs rendszert érzem olyan „születési hibának”, melynek gyógyíthatatlansága, paradox módon valamilyen egészséget, egészet szolgál, láttat. Minden más ennek a leképezése, így a dramaturgiai gondolkodásmód is.

 

Végül, egy hamis hasonlattal próbálnék pontot tenni gondolatmenetemre: ahogy az alkoholistában is már eleve több van, amikor leül másokkal inni, úgy a költőben is több van valamiből, amikor másokkal igyekszik a világot jobbá tenni.

 

Verebes Ernő

 

 

 

A címlapképhez felhasznált fotó forrása: a Nemzeti Színház honlapja.