A kérdés:
Milyen volt a harmadik ég kéziratát először olvasni, mi szólított meg igazán: a hangja, a szerkezete, a története, vagy valami nehezen megfogható, mégis erős benyomás?
A válasz:
Szerkesztőként talán a legnagyobb kihívás a kéziratok elbírálása. Ábelével évekkel ezelőtt találkoztam, akkor még más címe volt, a szerkesztés végére döntöttük a harmadik ég mellett.
Viszonylag kísérleti prózáról beszélhetünk Ábel esetében, ami kifejezetten közel áll hozzám, folyamatosan keresem azokat a szövegeket, amik nem hajlandóak a próza hagyományos csapásvonalán maradni. Ez a regény is ilyen, ami egyben rizikós vállalás is kiadóként, annak ellenére, hogy úgy gondolom, a konvencióktól való eltérésben rejlik a valódi bátorság, ami egy prózai szöveg motorja.
Ez a bátorság a harmadik ég esetében kétlényegű: a nyelve, a mondatszerkesztése, az elbeszélés módja más, mint amit megszoktunk (először emiatt idegen is lehet, az is, de megéri a 12. oldalnál tovább olvasni, higgye el nekem mindenki!), de ennél talán itt még fontosabb a másik elem, az, hogy ez a szöveg, ez a történet mer szép lenni, mer a szépségről beszélni, nem fél a túl széptől és a mesei lekerekítéstől. Ez szerintem a kortárs prózában a traumairodalom-trend ránk száradt évei, és főleg a posztmodern mindent megkérdőjelező iróniája után kiemelkedő bátorságra vall.
De ha nagyobb képet nézünk: úgy érzem, túl vagyunk mi a szépség világán, vagy inkább: minden mesterségesen szép, minden szemet kápráztatóan szép, így már semmi sem igazán az. Engem izgat az, ha a szépség inflálódására a saját nemében adunk választ: az elhiteltelenedett szépnek nem feltétlenül a csúnya a valódi ellenpontja. A harmadik ég számomra a szép visszakövetelésének a regénye.
