A kérdés:

Három év kihagyás után tért vissza a versíráshoz. Milyen hatással volt a szünet az azóta született versekre?

 

A válasz:

Több is volt az, mint három év. Amikor tavaly októberben elkészült az úgynevezett visszatérő versem (az első a hallgatás után), melynek címe Óda a Bécsi úthoz, és belenéztem egy jegyzetembe, azt láttam, hogy az előtt csaknem három és fél éven át nem fejeztem be költeményt. De voltaképpen hosszabb ideje, 2011 óta nem ment rendesen az alkotás, leszámítva egy-két időszakot.

 

Hogy a kihagyás milyen hatással volt a költészetemre valójában, annak feltárása talán inkább kritikaírók dolga lenne, mintsem az enyém. De nem kerülöm meg a kérdést, megírom, hogyan látom én. A mai versekre gyakorta jellemző, hogy sok áthajlással élnek bennük, és azok motiválatlanok, olykor csak annyi a szerepük, hogy hasonló hosszúságúakra tördeljék a sorokat. Ezekből azután sorkihagyásokkal azonos számú sorból álló versszakokat képeznek. A szövegépítkezés esetlegességeken alapszik, egy-egy szó többértelműségén lovagolnak, és olyasmit írnak, ami csak azért szerepel a versben, mert annak egyik korábbi szaváról eszükbe jutott, például úgy, hogy elhagynak belőle egy hangot, illetve betűt, vagy éppen hozzátesznek. Értelmileg homályos, olykor zavaros módon keringenek a fogalmak. Gyakorolják a hiba poétikáját, de a szándékosan esetlen szószerkezetek sokasága nem hordozza azt a többletet, amit egy-egy kivételes nyelvi hiba tud adni a vershez. Mindez modorossá teszi a szóban forgó szövegeket, és áldozatul esik a megszólalás közvetlensége.

 

Jelenlegi alkotói időszakomban fokozattan figyelek arra, hogy elkerüljem az imént leírt és más modorosságokat. Nem jellemzőek most nálam az áthajlások, az azonos számú sorból álló versszakok, a versbeszéd témaváltása többértelműség, nyelvi asszociáció, kifacsart szójáték miatt, az értelmi homály, a szándékos slendriánság — jellemző viszont rá a megszólalás közvetlensége, az égető közlésvágy. Régebben ha újraolvastam készülő verseimet, gyakran kihúztam belőlük, mostanában meg inkább hozzájuk írok, így egyre terjedelmesebbek lesznek. Lehet, hogy ebben szerepet játszik 2011-ben elhunyt költőtársam, Málik Roland hosszúverseinek hatása is.

 

Visszatérésem egyébként közvetlenül egy filmnek köszönhető, Florian Henckel von Donnersmarck Mű szerző nélkül című filmjének megnézése után mintha átállítottak volna bennem egy kapcsolót, ismét tudtam dolgozni, olyan verset írni, amely tetszik saját magamnak. Úgy vélem, a költészetnek jót tesz, ha valaki úgy tud szemlélni valamit, mintha először látná, és ebben talán segített nekem a hallgatás, olyan érzésem van, mintha elektrosokk után fedezném újra fel a világot.