A kérdés:

 

Mely fordításaidra emlékszel vissza legszívesebben, és miért?

 

A válasz:

 

Nem biztos, hogy minden fordító osztja a nézetemet, de én úgy gondolom, azt a könyvet is jól le lehet fordítani, amit nem szeret az ember. Hogy miért éppen ezzel kezdem? Azért, mert talán sokkal kockázatosabb olyan könyvet fordítani, amit nagyon szeretünk, és ezért félünk, hogy elrontjuk, nem találjuk meg a megfelelő hangot, nem lesz olyan remek, mint az eredeti stb. Természetesen igaz, hogy szárnyakat ad az embernek, ha szereti az eredeti művet és a szerzőt.  Csak azért jegyzem meg, hogy még a gyengének tartott írásból is ki lehet hozni valami olyat, amire a végén büszkék lehetünk, mert ez a létező legnagyobb – ám a fordításból élő (alig-alig megélő) fordító életében elég gyakori – szakmai ellentmondás. Legtöbbször ugyanis nem mi döntjük el, mit fordítunk; legfeljebb válogatni tudunk, ha olyan szerencsénk van, hogy több munkával keresnek meg, mint amennyit el tudunk vállalni.

 

A fordítók sokféle módszerrel dolgoznak; van aki mindjárt szinte nyomdakész mondatokat, bekezdéseket ír, és később, amikor átnézi a kéziratot, nagyon keveset javít. Én éppen fordítva: igaz ugyan, hogy már elsőre is igyekszem legjobb tudásom szerint megformálni a mondataimat, de rendszerint sokat javítok később, amikor már csak magyarul szól a szöveg a fejemben, magyarul van ritmusa a mondatoknak és bekezdéseknek, és „kiszakadok” az eredeti nyelvből. Jó esetben ilyenkor kiütköznek a félrefordítások is – ha elbólintottam… Néhány lelemény, megoldás azonnal eszembe jut, máskor csak a végleges változatnál „ugrik be”. Vallom egyébként, hogy a fordítónál alaposabb ismerője, elemzője és kritikusa egy irodalmi műnek nemigen van; a fordító, mert minden szót megrág, képes tetten érni írói trükköket, fölfedezni tölteléket és üresjáratot, manírt, megfelelési kényszert, észrevenni, amikor az író menet közben hirtelen irányt változtat, mert rájön, hogy különben zsákutcába manőverezné magát. Nem kerüli el a fordító figyelmét a karakterek következetlensége sem, vagy az író abbéli szándéka, hogy egy meghatározott olvasói közönségnek – nem feltétlenül őszinte – gesztust tegyen.

 

De amikor az ember előtt ott a kész magyar szöveg – többször végigment rajta, csiszolta, finomította, akkor úgy érezheti, mégis minőséget hozott ki belőle, talán még hozzá is adott valamit. Én ilyenkor meg szoktam kedvelni, de legalábbis kevésbé szigorúan ítélem meg a korábban nyögve nyelős könyvet.

 

Ha innen nézzük, még izgalmasabb és felemelőbb olyat fordítani amit az ember nagyon szeret, annyira, hogy hibát sem talál benne. Az elmúlt néhány évből két nagyon különböző szerzőt szeretnék megemlíteni: a nálunk ismeretlen brazil Raduan Nassart és a közismert George Orwellt. Mindkettőjükkel kapcsolatban alapélményem: alig vártam, hogy leülhessek a munkához, aminél kevés jobbat tudok elképzelni. Raduan Nassarnak két kis kötetét fordítottam (Egy pohár harag; Kőbe vésve; Jelenkor, 2016), és mindkettőnél az volt az érzésem, hogy soha nem találkoztam hasonlóval. Az előbbi lényegében egy páros monológ, bár az egyik fél csak a legelején és a legvégén jut szóhoz. Szenvedélyes, elkeseredett, trágár és viharos egyszerre; egy pár marcangolja benne egymást, mi elsősorban a férfi interpretációját halljuk. A másik kötet zárt világ – egy Brazíliába emigrált libanoni család drámája. Közös az előbbivel, hogy sodró és szenvedélyes, de emellett rendkívül költői is, képekben, ritmusban, zeneiségben egyaránt. Szokatlanul megdolgoztatott, igénybe vett, de nem emlékszem, hogy egy pillanatig is untam volna vagy tehernek tekintettem volna a munkát. Úgy éreztem nagyon fel van adva a lecke: tudnom kell rajongani, szeretni, gyászolni, görög sorstragédiát átélni, tiltott személybe szerelmesnek lenni, világok – civilizációk vagy kultúrák – összeütközését, konfliktusát egy család mikrovilágában megélni. Évekig erre a két munkámra voltam a legbüszkébb.

 

Amíg a Scolar kiadó föl nem kért, hogy készítsek egy új fordítást Orwell 1984-éből. Sokan kérdezték, hogy mi szükség volt rá, ezért itt is elmondom, hogy nem volt rá szükség; egyszerűen lehetséges volt, és a nagy művekből sosem árt, ha több – mindig modernebb – fordítás készül. Szíjgyártó László nagyszerű, immár klasszikus fordításánál az én 2022-ben megjelent változatom legalább fél évszázaddal fiatalabb – nem mondom, hogy jobb, de más: szikárabb, törekvésem szerint Orwellhez hűségesebb. Mondanom sem kell, itt egészen más volt a nagy feladat: nem egy ismeretlen szerzőt, hanem egy világhírű, magyarul is széles körben olvasott szerzőt és művet fordíthattam. Nem olvastam el előre, hogy mit csinált az elődöm – csak egy-egy fejezet lefordítása után néztem meg a korábbi fordítás megoldásait, és általában elégedett voltam a magaméival. Orwell egészen máshogy lopta be magát a szívembe, mint Nassar; ő ugyanis szenvedélymentes és kristálytiszta, metaforákat alig-alig alkalmaz, a szóképek közül szinte kizárólag hasonlatokkal él. Nála nem kellett azon törnöm a fejem, hogy mi mit jelent, hová akar kifutni – mondjuk – egy komplex természeti kép, inkább az okozott fejtörést, hogy miként tudom Orwell világos, letisztult, tömör stílusát, amely olyan tökéletesen illik az 1984 hátborzongató világához, magyarul visszaadni.

 

Újrafordításoknál mindig kérdés, mit tart meg az ember, és mit újít. Nekem ez is újdonság volt, hiszen máig ez az egyetlen jelentős újrafordításom. Nem törekedtem görcsösen az immár magyarul is klasszikus fogalmak helyett valami mást kitalálni – például meghagytam a gondolatrendőrség vagy a duplapluszjó szavakat és sok mást –, de megváltoztattam azt, amiről komolyan úgy gondoltam, kár, hogy nem az én változatomban vált közkinccsé (nálam például kettősgondol szerepel a duplagondol helyett), bár tudom, nem valószínű, hogy megoldásaim kiszorítják a korábbiakat. Külön élvezet volt lefordítani az 1984 végén található függeléket, amely az újnyelv (elődömnél újbeszél) működését írja le. Legnagyobb ámulatomra ez sok külföldi kiadásból hiányzik – talán a fordítók nem tudtak vele megbirkózni. Büszke vagyok rá, hogy nekem sikerült.

 

Hogy ez a két nagyon különböző szerző jutott eszembe, mutatja hogy a műfordító olyan, mint a színész vagy az előadóművész, mondjuk, egy zongorista. Ha jó a darab, örömmel játssza el, és ugyanúgy megy neki Bach, mint Prokofjev. Ha bele tud bújni mind a szenvedélyes, szenvedő, rajongó vagy kétségbeesett hős, mind a fegyelmezett, okos, tisztánlátó, kevés eszközzel, de annál hatékonyabban operáló narrátor bőrébe, akkor nyert ügye van. Persze a végső ítéletet majd az olvasó mondja ki: ha el tudott merülni benne, ha az olvasás ideje alatt „máshol volt”, akkor jól dolgozott a fordító.