A kérdés:

Egy autista gyermeket nevelő család mindennapjairól szól a regényed. Hogyan talált rád éppen ez a téma?

 

A válasz:

Jó ideje foglalkoztat.  A hetvenes évek pedagógusképzésében, amikor én tanárrá lettem, az autizmus nem szerepelt a tananyagban, vagy legalábbis nem hagyott nyomot bennem. Voltak az általános iskolában magányos, zseni osztálytársaim, a gimiben maguknak való öngyilkosjelöltek, tanári pályámon kezelhetetlen tanítványaim és különös tanárkollégáim. Elfogadtam őket. Ilyenek, és kész.

 

Az ezredforduló táján az autizmus megjelent közvetlen környezetemben is. Emlékszem tanítványomból lett barátnőm kétségbeesésére, amikor bejelentette, kisfia aspergeres, és megkérdezte, tudom-e, mi az. Megérezhette zavarom és mindössze annyit mondott: Esőember. Akkor már tudtam. Újra megnéztem a filmet. Többször is. Sőt, nyári angoltáboraimban a képzési program része lett. Jeleneteket dolgoztunk fel, beszélgettünk róla, értelmeztük.  Rendszeresen találkoztam egykori tanítványommal. Mesélt nehézségeikről, megaláztatásaikról, örömeikről, mert az is volt bőven. Hónapról hónapra átéreztem, mit jelent aspergeres gyermeket nevelni.

 

Aztán egy közgazdasági technikum esti tagozatán hirtelen két autista tanítványom is lett. Tanárkollégáim figyelmeztettek, csak óvatosan, semmi Luciás váratlan fordulat, kiszámíthatatlanság, mert még szétverik a tantermet, ha jó passzban vannak, akkor csak a vécét. Az agresszió elmaradt. Mindketten a magasan funkcionálók közé tartoztak. Egyikőjük már találkozásunkkor kiválóan beszélt angolul, nem tudom, hol szedte fel a nyelvet, de nem volt szüksége rám, a másikat én tanítottam meg.  Utolsó találkozásunkkor kezet rázott velem, maga nagyon jó tanár, mondta, majd köszönés nélkül lelépett. Pályám legnagyobb elismerése volt.

 

Az utolsó lökést egy babaarcú, törékeny, rendkívül eszes és szép kilencedikes kislány adta meg. Egy iskolai konfliktusban mély gyűlölettel vetette oda osztálytársának: te hülye autista. Az autista szitokszó lett. Mélyen megbántva éreztem magam. Volt tanítványom és kisfia nevében, a lány tudatlansága miatt. Nagytudású autistákat soroltam fel, mint Einstein, Darwin, Newton, Michelangelo, Hitchcock, Steve Jobs. A középszerűek tartják fenn a világot, de a furcsák viszik előre – vágtam oda a ki tudja hol olvasott gondolatot. Ki ne szeretne a furcsák közé tartozni? 

 

Fortyogott bennem az elkeseredettség, a felháborodás. Hazajöttem és írni kezdtem.