A kérdés:
Hogyan viszonyul egymáshoz a dekollázs és az irodalom az Ön életművében?
A válasz:
A válaszom előtt engedjen meg egy vázlatos történeti áttekintést.
A fordított kollázs, azaz a dekollázs - ahogyan elterjedt és ismertté vált mifelénk a képzőművészeti eljárás megnevezése – a múlt század nyolcvanas éveinek legvégén, a kilencvenes évek elején került az érdeklődésem homlokterébe, s vált kizárólagos képalkotói tevékenységemmé.
Annak ellenére, hogy a Ver(s)ziók antológia 1983-ban jelent meg, és a számos szerzőt felvonultató album a neoavantgard stílusirányzat reprezentatív képviselőjének bizonyult, a magyar irodalom akkor még nem ismerte a nyugati művészet ötvenes években kialakult technikáját. Ellentétben a honi képzőművészettel.
A papírra nyomott képek tépésekkel, roncsolásokkal való átalakítása a képzőművészek számára a sík újfajta felfedezését jelentette. A nyelvvel dolgozó költők és írók számára a látható szavak és az olvasható szavak együttjárása kínálta fel a csodálkozás lehetőségét. A neoavangard költők, ha mutattak is érdeklődést a képvers, a carmen figurátum (hellenisztikus, korai keresztény, karoling középkor, reneszánsz, barokk illetve történeti avantgard) hagyománya iránt, többnyire a világháború utáni német, francia és olasz, illetve a dél-amerikai konkrét költészet által fedezték fel a nyelv vizuális aspektusait.
A hazai vizuális poézis a konkrét hagyományokra és a magyar képzőművészek által már ötven éve használt kollázsokra hivatkozva pozícionálódott, s e folyamat legvégén jut majd térhez a dekollázsolás. Valójában éppen akkor, amikor a posztmodern irodalom illetve az irodalomtudomány egyeduralomra tesz szert.
A dekollázs iránti elköteleződésűek pályája, érzékelhető a vázlatos összegzésből, zaklatottan alakult, a pályatársak olykor be-beszámoltak az egyféle irodalmat építők émelyítő hatásáról. A torzított fénymásolatok, a kollázsok, a betűképek és a szövegmezők – ha csak azokat a képverstípusokat sorolom fel, amelyekben magam is alkottam – az irodalom térfelén születtek s kötetekben, folyóiratokban, periférikus kiadványokban jelenek meg és alternatív irodalmi irodalmi eseményeken jutottak el a műfaj kedvelőihez. Az irodalom és a képzőművészet, az irodalom és a színház, s a film, a fotó vagy a zene közös művelése a határművészetek nyújtotta lehetőségeket kutatta, azok jelentőségét hangsúlyozta.
Ha kérdezik, miféle fajta művész vagyok, a válaszom az, hogy költő. A dekollázsokra a szememmel találok rá, s végső formájukhoz a képzőművészet eszköztárából származó eljárások révén jutnak. A módszer azonban, amely segítségével hozzájuk elértem, s amely által régészként feltárulnak és bemutathatóvá válnak az egymásra préselt rétegek és a közükben meghúzódó történetek, leginkább poétikai. Saját esetemben nem látom hasznosnak megkülönböztetni a képzőművészi munkaként tárgyiasult kép, illetve a vers, mitöbb, bármely irodalmi mű egymástól történő elhatárolását.
A dekollázs a sok ember által használt nyilvános közösségi tereken jön létre, jó esetben végső formájában. A természeti jelenségek és a tömegek által átalakított, eredeti megjelenésére részleteiben emlékeztető plakát(rétegek) képét fényképpel épp úgy szokás rögzíteni, mint falról leemelve, nemes anyagokra helyezve fixálni, vagy pusztán restaurálni és egy hordozó anyagra áthelyezni, hogy a felület átalakulása megálljon s némileg időtálló maradjon.
Az első (nyolcvanas évek végén) tépett plakátmunkáim fényképek voltak, s dokumentációnak tekinthetőek. Mind Görögországban készült. Később, az utazásaim során, mintha az eseményeket naplóznám, kezdtem el a közösséginek gondolt látványok szisztematikus gyűjtését, s a fényképezésük mellett a lehullott illetve felpuhult fecnik, s idővel az egyre nagyobb papírosokra nyomtatott plakátrétegek lehántását. Az európai, észak-afrikai és ázsiai nagyvárosaiban, de mindenek előtt Rómában fellelt, a hely szelleme szerint kialakult roncsolt-hasított papírdarabok önálló életre keltek, hogy aztán vagy folyóiratok, kiadványok, könyvek lapjain (médiumot váltva) jelentkezzenek, vagy kiállításokon mutatkozzanak meg.
