A kérdés:

Milyen munkamódszerrel készülnek a kritikáid, például a harmadik ég című regényről szóló, amelyen mostanában dolgozol?

 

A válasz:

Azt hiszem, ezt minden alkalommal újra fel kell találni, az első feladataim között szerepel, hogy megtaláljam, mi az adott szöveggel a feladatom. Minden mű meginvitál bizonyos értelmezési útvonalakra, ezeket igyekszem megtalálni. Ha szerencsém van, több elemzői szempont kézhez áll, és én ezek közül ki tudok választani legalább egyet, ami engem is foglalkoztat. Fontos számomra ez is, hogy megtaláljam a szöveg megírásában az érdeklődésem, különben könnyen penzumszagúvá válik a megoldásom – nem tagadom, ilyen is volt, még a közelmúltban is, de mivel kritikusként nagyon gyakran felkérésre, zsákbamacskavállalásokkal dolgozik az ember, sajnos benne van a pakliban, hogy lesznek szerencsétlen találkozások is. Ilyenkor azt tudom tenni, hogy próbálom megkarcolni Lapis József „elég jó kritikus” mércéjének legalább az alját. Ha viszont az „amiről érdemes”, az „amiről tudok” és „az amiről érdekes” véletlenül egy kategóriába esik, akkor elég jó esélyekkel indulok arra, hogy ne pazaroljam magam és mások idejét.

 

Sokszor egyébként tényleg nem evidens, hogy hogyan érdemes közelíteni, az is előfordul, hogy bőven nem csak az adott szöveggel van dolgom. Például a Kemény Lili regényéről írt kritikámat még akkor vállaltam el, amikor még csak egy részlet jelent meg belőle a Jelenkorban, nem számítottam rá, hogy ekkora esemény lesz a megjelenés, és egy ilyen léptékű párbeszédbe fogok majd belépni – mire eljutottam odáig, hogy megírjam a kritikát, viszont azt éreztem, hogy nem lehet nem reagálni az éppen történő diskurzusra. De olyan is volt, hogy olyan kiadványról kellett írnom, ahol nincs egy már bevett olvasásmód, amelyhez képest meghatározhatom a sajátomat – pl. ilyen volt, amikor a Kóspallagi Írótanya zine-jéről írtam, vagy Szenderák Bence chapbookjáról (ez még nem jelent meg). Ilyenkor elengedhetetlen definiálni a vállalás sajátosságait, adott esetben esetlegességeit. Vagy ott van például Bakos Gyöngyi Nixon nem tud lépcsőzni című novelláskötetéről írt kritikám – nagyon élveztem azt az asszociatív logikán alapuló, intertextuális játszóteret, amibe beléphettem az értelmezéssel, de ha a szöveg maga ezt nem kínálja fel, akkor érdemes az ilyesmivel csínján bánni, különben önélvező lesz a szöveg.

 

Minden munkafolyamat tehát speciális eset, és szerintem akkor tud jól működni az értelmezés, ha nem rutinból, nem sémaszerűen dolgozom, szerintem ez a termékeny a szövegek számára is, és számorma is így tud inspiráló maradni a kritikusi munka. Az biztos, hogy könnyen torzításokhoz vezet, ha ugyanazt a mércét alkalmazzuk minden szöveg esetében – a szövegek ellenállnak sok mindennek (az elveinknek és a berögződéseinknek is!), és én tisztelem a szövegeket. Persze nem gondolom, hogy egy könyv minden saját ajánlatát kritikátlanul el kell fogadni (lásd: autofikciós irodalom, ahol bőven megtaláljuk a mentegetőzés, önfelmentés retorikáját), mindenesetre szerintem az első lépés megérteni, hogy mik a szöveg saját vállalásai, mivé szeretne és tud válni, és ha még ilyenkor is guzmis, akkor felülvizsgálni.

 

Szerintem a legtöbb negatív kritikának akkor van negatív visszhangja, ha igazságtalannak érezzük az értékelés szempontjait. Persze mik az igazságos szempontok… Ebbe egyébként könnyen bele lehet őrülni, ha minden felvetésem jogosságát megkérdőjelezem, néha bele is szoktam. De ez is egy tanulási folyamat, van egy-két korábbi kritikám, amit ma már nem érzek elég empatikusnak, főleg a kezdeti időszakból. Mostanra viszont igyekszek úgy leadni egy kritikát, hogy ki merek menni utána az utcára: azaz azt érzem, igazságos voltam, megtettem a szövegért, amit lehet, ugyanakkor a nap végén nem érzem azt sem, hogy hazudtam volna bárkinek.

 

Szóval nincs munkamódszer, és ilyen szempontból nem lesz egyre könnyebb a szövegek megírása, a rutin számomra inkább azt jelenti, hogy fel tudok szabadulni az írásban, mert el tudom hinni, hogy az alapos figyelem el fog vezetni valahová, akkor is, ha az nagyon sokáig még nem látszik az olvasás, a jegyzetelés vagy a megírás első fázisaiban. Maga a megírás módszere egyébként elég hasonló minden esetben (ha inkább erre vonatkozott a kérdés, akkor elnézést az eddigiekért, de most már ne vesszék kárba a sok magvas gondolat): olvasás, folyamatos jegyzetelés, minden idézet kiírása oldalszámmal együtt, ha gyanús, hogy kellhet még valamire – ez általában ötvenszeres mennyiség ahhoz képest, amit aztán felhasználok, de nem engedhetem meg magamnak ebben az életben többször azt a neurotikus állapotot, amikor csak rémlik, hogy valamit olvastam valahol, de a világért sem találom.

 

Újonnan a könyveket sem firkálom tele, mert rájöttem, hogy nem tudok továbbadni úgy rajtuk, ha ilyenek vannak a lap szélén, hogy „segítség, nem értem”. Aztán jön a megírás, nem biztos, hogy megtippelné az ember, de nekem ez a legnagyobb szenvedés, főleg, mert nehéz komolyan venni magam, amíg recseg-ropog a szöveg, sokkal jobb lenne, ha a jegyzeteimet publikálhatnám. A megírásnál fontos, hogy ne csapjam be magam, ne retorikából oldjam meg, ne feledkezzek meg a primer szövegről, csak azért, hogy az enyém kerek egész legyen – ha ellentmondással találkozom, hagyni az ellentmondást és kifejteni az ellentmondás okát, nem mindennek értelmet találni, de mindenben értelmet keresni. Figyelni arra, hogy a kritika önálló szövegként is olvasmányos, érdekes legyen, de ne produkáljam magam túl sokat. Tudni, mikor kell ellenállni a viccnek, ha nem megy, kettő közül kiválasztani a jobbat. Ilyesmik.

 

Török Ábel regényének kritikáján még nem dolgozom aktívan, de a regényből elolvastam már pár fejezetet, hogy legyen valami elképzelésem azzal kapcsolatban, hogy milyen típusú munka vár rám, hogyan kalkuláljak vele. Júniusra vállaltam a Szófa megkeresésére, előtte még van két leadásom. Ez a regény szintén egy zsákbamacskavállalásom volt, még csak egy cím volt egy listában, amikor kiválasztottam, ráadásul nem is ez volt még a címe (nem tudom, elmondhatom-e, hogy mi, de nem számít, a mostani jobb). Nem látom előre, hogy merre fog vinni ez a könyv, de az első jelek alapján egy nagyon egyedi szövegvilággal lesz dolgom, nem aktiválta eddig a kortárs prózában rutinra járatott olvasásstratégiáimat. Ez egyrészt jó, másrészt biztosan kihívás lesz, harmadrészt azt is jelenti, hogy nem tudom most még megválaszolni, hogy mi lesz a munkamódszerem, ezt majd az olvasás remélhetőleg kitermeli. Az első előrejelzések alapján sikerkönyv lesz, abban az értelemben biztosan, hogy fognak vele foglalkozni, fognak rá figyelni.

 

Ennek én kritikusként örülök, nekem ez szabadságot ad – van, hogy az az érzésem, egyedüliként, vagy legalábbis biztosan nem sokadmagammal foglalkozom egy könyvvel, ilyenkor több rajtam a felelősség, azt érzem, átfogóbban, informatív jelleggel is kell róla írnom. Ha viszont sok írás születik egy könyvről, sok az olvasói visszajelzés, akkor bátrabban foglalkozom a saját szempontjaimmal, érdeklődéseimmel, mert ilyenkor a kritikák összessége és párbeszéde ad ki egy képet, és mindenki jobban jár, ha nem mondok el mindent újra, amit már elmondtak előttem. Remélem, hogy mire elkezdem a kritikát, valaki elszámol a mágikus realizmussal, ami a kötet egyik fő hívószava – én ehhez nem értek, nem ismerem elég jól ezt a hagyományt, és nem akarok blöffölni, általánosabb narratológiai vizsgálódással tervezem elbliccelni ezt a kérdést. Ha ügyes vagyok, találok valami olyan érdekességet, amiről elő tudom adni, hogy ez az izgalmasabb és relevánsabb szempont!