A kérdés:

Miben segítettek (ha segítettek) a köteted összeállításában az írókörök, írótáborok?

 

A válasz:

Lettek írókörök, táborok, nincs bennük sorrend, sem fejlődés, logika egyáltalán, azaz mégis, mert kialakult egy érdekes hálózat, mint a halászháló, aminek a csomópontjaiban írók, kötetek, hívószavak, események kerültek.

Elsősorban a kapcsolatok az írós eseményeken, hogy a többiek is írnak, és gondolkodnak, azt szeretem a legjobban, azt a sokféleséget, ahogyan egy irányba nézünk, reagálunk a hívószavakra, és hogy írunk, fogjuk a tollat, a ceruzát, a klaviatúrát.

 

Írni kell, tehát le kell ülni, és írni kell, lehet róla beszélni is, de a róla beszélésnél fontosabb az írás, a saját magunk gyakorlása, és ehhez meg kell tapasztalni a nemíró és író írókat.

 

Kritikát kapni, elfogadni, vagy együtt élni vele hónapokon keresztül, a megértésig.

 

Sorszámozom az írásaimat, és dátumozom is. Az elfogadással és türelemmel nem lehet matekozni.

 

Az a kellemetlen érzés, amikor egy írókörben már te vagy az egyetlen, akinek nincs kötete, de még terve sincs semmilyen könyvre, és magától még egyetlen írását sem küldte el megjelenésre, de elhiszed, hogy neked is lehet, mert biztatnak a többiek.

 

Amikor felolvasol és az értékelésre kijelölt nem tud mondani semmit, mert egyszer nem volt elég olvasni, kétszer kellene, vagy sokszor, mert nem értenek belőled semmit, de évek múlva odáig érsz, hogy többen maguktól is mondanak az írásodról valamit. És bármit mondanak, te lelkesen és boldogan írod a szöveged mellé, mindet átgondolod, és röstellkedsz, ha elveted közülük bármelyiket is.

 

Amikor éppen a mentorodnak nem tetszik, amit írsz, nem is akar veled foglalkozni tovább, egy darabig mégis próbálkoztok együtt, mire el tudod engedni, évek múlva találkoztok, és jól esik, hogy gratulál a kötetedhez.

Amikor éppen a mentorod az, aki azt mondja, hogy tudta, már az első pillanatban, hogy te más vagy, tudsz írni.

Mindig úgy hittem, hogy író vagyok, szerettem írni, talán mindig írtam is, de azt nem gondoltam hozzá, hogy ez együtt jár majd saját könyvvel és folyóiratokban, antológiákban való megjelenéssel, vagy másokkal való kapcsolódással, olyan másokkal, akik szintén írnak. Közben kiderül, van ez a része is az íróságnak, amikor kapcsolódunk, tulajdonképpen nem is vagyunk még írók, bármennyire is úgy gondoltuk korábban, mert hirtelen lesz tétje, és célja és definíciója, és viszonylagossága, és megmérettetése, szeretik-e, értik-e, maradhat-e, értelme van-e.

 

Elkezdődött valami más, ami közben lettek mentoraim, a kiadóm (Turczi István, Parnasszus), lettek barátaim, és haragosaim, és egészen közelbe kerültek az írók. Az igaziak, nemcsak nevek, és az „írta” sem egy nemesi rang a nevük előtt. Így lett a fülszöveg (Bartók Imre) a Bőr-ön, így lett a grafika (Fábián István) a borítón. De így lett egy beszélgetés ígéretéből néhány sor a hátsó borítón (Kálmán C. György).