A kérdés:

Mi volt mostanában a legmaradandóbb olvasmányélménye?

 

A válasz:

Mivel a kérdés a legutóbbi olvasmányélményemre irányul, mindenekelőtt magát a kifejezést szeretném röviden körül járni, ugyanis nem pusztán olvasmányról, hanem olvasmányélményről van szó, melyben benne foglaltatik, hogy az egyszerű információkinyerés, puszta időtöltés mellett valami sokkal többet, valami mélyebbet és elemibbet vár és remél az olvasó az adott műtől, melyre olyan szemléletesen tapintott rá Barthes is A szöveg öröme (sőt, inkább gyönyöre) című szövegében. Az irodalmi mű – ennek fényében – abban az esetben „működik” igazán, ha az olvasó arra testileg is reagál: örömöt, élvezetet, önkéntelen gesztusokat vált ki belőle.

 

A kérdéshez visszatérve, éppen e megfontolásból két olyan művet hoznék, melyeket olvasva ezt a bizonyos „örömöt” éreztem, s mivel a próza és a líra különböző válaszokat vált ki az olvasóból, így belőlem is, nem tudom és nem is lehet egy lapon kezelni az eltérű műnemekben megírt alkotásokat. A prózát tekintve az elmúlt hónapok egyik „nagyvadját”, Krasznahorkai László Zsömle odavan (Magvető, 2024) című opusát említeném, amely nem csupán az életmű újabb remeke, a betetőzést nem merném mondani, mivel szerintem azt az eggyel korábbi regényében, a Herscht 07769-ben Krasznahorkai már megtette (ami nem jelenti azt, hogy ne írhatna ezt követően is nagyszerű szövegeket), mégis a szélsőségek megszelídítése, a magyar történelem és az annak giccses, vásári oldaláért rajongó szélsőjobb empatikus ábrázolása miatt kiemelkedő mű, amely nem nélkülözi azt az elemi szorongást, azt a Krasznahorkaira annyira jellemző sötét csodavárást, melynek a végén ott vár az elkerülhetetlen tragédia, amiért annyira szeretem a regényeit. Az élményt csak fokozta, hogy negyedszázad után végre egy újabb Krasznahorkai-monográfiával lett gazdagabb az író műveinek recepciótörténete. A Magvető Kiadó részéről nagyon nagy dobásnak tartom és remek időzítésnek gondolom, hogy egyszerre jelent meg a regény és Szabó Gábor hiánypótló munkája (Kilátás az utolsó hajóról. Krasznahorkai László prózavilága. Magvető, 2024), érdemes összeolvasni a kettőt.

 

A lírára ugorva, éppen ma olvastam Borsik Miklós Jelenkornál megjelent kötetét (Futárlíra), melyben a lírai beszélő egy sajátos Budapestet teremt meg: irodalom és futárkodás, kontemplálás és heves suhanás egy kötetbe sűrítve adja vissza a főváros máshoz nem fogható hangulatát. Egy tudatos költővel van dolgunk, aki mer és tud is játszani az irodalmi hagyománnyal, dialógust folytat egykori és jelenlegi pályatársaival, miközben arra is marad „ideje”, hogy a futárlétet egyrészt a költészetben megkerülhetetlen ihlet tekintetében öntükröző tevékenységgé avassa, másrészt magán, futár és költő – költő és futár szerepén, e szerep abszurditásán, s mégis mikrokozmoszt teremtő lehetőségein megkapó módon ironizáljon, s hogy a kötetben maga Krasznahorkai László is megjelenik (Az Impulso Hotel tetején Krasznahorkai László intézkedett), jobb lezárást nem is adhatna a feltett kérdésre adott válaszomnak.