A kérdés:
Mi volt mostanában a legkedvesebb, legemlékezetesebb műfordítása?
A válasz:
Mivel nem szoktam előre elolvasni, amit fordítok, hiszen így sokkal érdekesebb a munka (ez persze többkörös önszerkesztéssel jár a végén), sok minden menet közben derül ki a szövegről. Bármilyen előjelű meglepetés érhet, nem várt fordulatok a történetben, nem várt nehézségek a fordításban. Izgalom. Felhördülés. Félelem és rettegés. Múló infarktus. Katarzis.
Az első és alapvető (ám várt) nehézség azonban az szokott lenni, hogy megtaláljam a „hangot”, amin a mű hitelesen szólal meg magyarul. Ez általában eltart egy darabig, újra meg újra neki kell futnom az első tíz vagy huszonharminc oldalnak, amíg elégedett nem leszek vele. Ezután már gyakorlatilag visz magával a szöveg a fentebb vázolt kísértetkastélyban.
Egyetlen olyan kötettel találkoztam, amelynél ezt a bevezető tapogatódzást nem kellett végigcsinálnom – igaz, ezzel nem mondok sokat, még nincs hosszú priuszom a műfordításban. Balla Romok között című regényéről van szó. Nem felejtettem ki a keresztnevet, az egyébként magyarul is beszélő szlovák szerző ezen a művésznéven szerez. Ezt a tragikomikus, vitriolosan társadalomkritikus, szórakoztatóan bizarr alakokkal teli művet az első szótól kezdve a magaménak éreztem. És az utolsó szóig élveztem a munkát.
Szeretném azt hinni, hogy ezt az olvasó is érzi. Valószínűleg így lehet, mert a kötetet bemutató Németh Gábor azt a kérdést tette fel nekem, hogy milyen röhögve fordítani. (Fogalmam sincs, mit válaszoltam. Vélhetőleg nem azt, hogy rettenetes.) Utána pedig elragadtatott recenziót írt a regényről Kötelező olvasmány címmel a Magyar Narancsba.
Szóval olvassatok Ballát, és általában is olvassatok szlovák irodalmat, mert az az utóbbi évtizedekben határozottan megtáltosodott. Kedvcsinálóul álljon itt egy rövid idézet a nemrégiben alapított pozsonyi Abacus+ kiadó gondozásában megjelent Romok között főhőse, Felešlegi doktor szájából: „A pszichiáter munkája borzalmas. Nem lehetek mindenkinek a haverja, egyeseket kénytelen vagyok diliházba küldeni. Ráadásul többnyire épp a haverokat. Az nem létezik, hogy mind normális legyen.”
