A kérdés:
Egy éve jelent meg a könyved. Hogyan hatott ez az elmúlt évedre?
A válasz:
Némi szarkazmussal azt felelhetném röviden, hogy azóta nincs könyvtárbérletem. Sok-sok könyv beáramlott, beáramlik a szobámba, mióta „hivatalosan” is része vagyok az irodalmi életnek. Több a kötelesség, a feladat, az elolvasandó olvasnivaló. És nem bolyongok csak úgy a kerületi Szabó Ervin polcai között, hogy saját kedvemre leemeljek valamit.
No de ez negatívum. Lássuk, volt-e valami jó is. 200 körüliről 300 körülire nőtt a Facebook-ismerőseim száma, a növekmény túlnyomó többsége gyaníthatóan abból származik, hogy lett nevem. Elképzelem, hogy ha egy lelkes olvasó bölcsész fiatalember (vagy fiatal lány) meghallja a Bodrogi Csongor hangsort, már eszébe jut valami, hogy mintha valahol hallotta volna.
De legyünk komolyabbak. Több mint 4000 sakkpartit lejátszottam egy év alatt. Az értékszámom 1000 körüliről 1400-ig szaladt föl a világ legnagyobb sakkportálján. Ha ilyen ütemben fejlődöm, mondogatom magamnak, öt év, és legyőzöm Magnus Carlsent. Vajon van ennek a merőben váratlanul, előzmények nélkül föllobbant játékszenvedélynek köze ahhoz, hogy megjelent a könyvem? Illetve, második kérdés: van ennek köze az irodalomhoz? Utóbbira könnyű felelni. Az élethez van köze, tehát az irodalomhoz is. Előbbire nem annyira, de megvan a válaszom: igen. Érzem a feladatokat, a kihívásokat, érzem, hogy része lehetek még ennek a hatalmas diskurzusnak, amit irodalomnak hívnak, (ismét) szorongok, és ha szorongok, akkor kell a szorongáscsillapító. De jó tudni, ha van eredménye, látszatja annak, amit teszek. A vereség is eredmény. Tíz perc, és tudom, jól csináltam-e a dolgomat. A program pontosan rámutat a hibákra is: itt és itt. Ha itt ezt lépem, akkor nyerek. Ha ott amazt, még meglehetett volna a remi. Az élet meg az irodalom meg a valóság nem ilyen. Nincs egyértelmű eredmény, nincs ítélet, nem világos, hogy amit teszünk, azt jól csináljuk-e. Valaki talán azt mondja: igen. Más valaki azt, hogy nem. Megint mások – ez a legrosszabb – nem mondanak semmit. Bizonytalan űrben dolgozunk.
Akkor ez hát még mindig negatívum? Nem volt semmi pozitív hozadéka a kötetnek (az élet szempontjából, ahogy Nietzsche írta a történelem hasznáról és káráról)? Ó, dehogynem. Egyébként a fönti három bekezdésben is sok a jó. De a legjobb még hátra van. Gyerekkorom óta azzal telik az életem, hogy írok, és írok, és írok, és írok. Tavaly május 23-án megünnepeltük ezt a tevékenységet, volt egy felejthetetlen kötetbemutató, köszönöm ezúton is mindenkinek, aki megszervezte, és aki jelenlétével megemelte a ragyogó tavaszi délután fényét. Önmagában ennyi elég is amúgy. Ha csak ennyi történt volna, már megérte. Ámde. Tudatosult bennem, amit mentorom folyton hangsúlyoz: kötetekben érdemes gondolkodni. Szerteszét terjengő temérdek szövegem összerendezve új értelmet nyer. Így volt ez a Még mosolyog a rég letűnt fény esetében is: kiviláglott, hogy az írások párbeszédbe lépnek egymással. Együtt többet érnek, mint ha pusztán összeadnánk őket. Mindez arra késztet, hogy újabb és újabb kötetek ötletei kattogjanak a fejemben. Mennyi mindent el szeretnék még mondani! És íme, talán lehetséges, hogy el is tudok még egypár dolgot. Ez a bizalom és öröm átjárja a hétköznapjaimat. Mégiscsak érdemes dolgozni, mert valamikor esetleg lesz a betűimből – még egy kötet.
