A kérdés:
Hogyan kapcsolódik össze az életedben, munkásságodban a nyelvészet és az irodalom?
A válasz:
Pár évvel ezelőtt erre a kérdésre még azt válaszoltam volna, hogy a nyelvészetet és az irodalmat külön kezelem, és nem igazán érzékelem, hogy egyiknek a másikra hatása lenne. Egyébként – ahogy egyetemista koromban erre rácsodálkoztam – az egyetemi tanszékek is így vannak vele… Úgy gondoltam, hogy ahogy az ember a saját stílusát sem tudja külső szemlélőként megítélni, erre a kérdésre is inkább a külső szemlélő tudna válaszolni. Talán egyfajta teherként is éltem meg a dolgot. Az emberek, ha megtudják, hogy nyelvész vagyok, (fölöslegesen) mentegetőzni kezdenek a nyelvhasználatuk miatt, ha pedig irodalmárok tudják meg, azt várják, hogy ez valahogy a nyelvben, a fogalmazásmódomban mutatkozzon meg. Én viszont nyelvészti és irodalmi tevékenységemre általában két külön tevékenységként gondoltam, gondolok. Ami azt illeti, jóval előbb voltam író, mint nyelvész – és itt nem a publikációk sorrendjére gondolok.
Ma viszont már látom, hogy kapcsolódik össze a két terület az én művészetemben, hogy hat a nyelvészet az írói munkára. Biztos vagyok benne, hogy a többség arra asszociálna, hogy a nyelvészeti érdeklődés elsősorban a művek nyelvezetét befolyásolja. A nemrég megjelent kötetem szerkesztője is ezzel kapcsolatban hozta szóba a nyelvészeti munkámat a közös munka során. Sajátos nyelvhasználata, a fogalmazásmóddal való játék iránti vonzódása sok írónak van/volt, és ezek az írók nem feltétlenül (voltak) nyelvészek. Ami esetemben inkább egyedi, az a nyelv (úgy, hogy közben tényleg leíró nyelvészettel foglalkozom), annak működése vagy akár a nyelvi evolúció témaként való megjelenítése.
Most megjelent, első önálló kötetemben, a Versek kívül és belül című kötetben szerepel a Személyjelek vers. Ennek már a címe egy morfológiai eszközre utal, a tartalmában pedig a veled és nélküled szavakkal játszom. A vers maga egy szerelmes vers, de lényegében az arra való rádöbbenést dolgozza fel, hogy a veled és a nélküled szavak végén a -d birtokos személyjel látható, mintha a vel(e) és a nélkül fogalmakat birtokolná egy E/2.-ű illető. Talán mindenkinek vannak olyan pillanatok az életében, amikor elgondolkodik egy-egy gyakran használt kifejezésen, amelynek az eredetével máskor nem foglalkozott, és ettől aha-élménye támad. Emlékszem, hogy hazafelé sétáltam, épp egy téren vágtam át, és a verset ihlető életeseményen gondolkodtam, amikor eszembe jutott, milyen furcsák is ezek a szóvégződések. Daniel Kehlmann A világ fölmérése című regényében vannak ilyen részletek, amikor az egyik főszereplőként megjelenített Carl Gauss élete hétköznapi eseményeit éli, ám ekkor egyszer csak belenyilall egy-egy geometriai vagy matematikai felismerés. A hasonlat persze nagyképű, és természetesen a személyjeleket már ismerte a világ ezelőtt is.
Én funkcionális kognitív nyelvészeti keretben végzem a leíró kutatásomat. Ezen felfogás szerint a nyelvtani elemeknek is van jelentésük (a funkció és a jelentés szorosan összefügg), és a metaforikusság a nyelvtanban is megjelenik. Nyelvészeti értelemben véve másképp használjuk a metafora kifejezést, mint amikor egy irodalmár metaforákról beszél. Ha az ember a fogalmimetafora-elméletben elmélyed, egy idő után mindent metaforának érez maga körül, persze leleményesnek már nem érzékeljük ezeket a szavakat. És nemcsak a névszók lehetnek metaforikusak, de a nyelvtan maga egy nagy metaforizálódott hálózat. A költők újabb, friss, egyéni, csak általuk használt metaforákat találnak ki, de ha az ember sokáig gondolkodik a kérdésen, észreveszi, hogy igazából nem lehet írni úgy, hogy a szövegben ne forduljon elő semmilyen – nyelvészeti értelemben véve – metaforikus dolog. (Egyszer, még egyetemista koromban a feladatot kaptunk az egyik tanárunktól, hogy írjunk egy hosszabb, összetett mondatot úgy, hogy semmi metaforikus ne legyen benne. Nem emlékszem, sikerült-e bárkinek.)
A Hominida című vers, ugyanebben a kötetben, egy ősemberről szól, aki barlangrajzokat készít. Egyes részeit David Attenborough Élet a földön című könyve alapján írtam, de mostanában sokat foglalkoztat az ősember és a barlangrajzok témája. Szeretek olvasni azokról a feltételezésekről, hogyan jelent meg az emberi nyelv az evolúció során, például Steven Pinkertől, Csányi Vilmostól vagy Michael Tomasellótól. Utóbbi munkájában a nyelv megjelenése összekapcsolódik egy újfajta gondolkodásmód megjelenésével, ami a homo sapienst jellemzi. A téma persze jóval bonyolultabb annál, ahogy egy versben ábrázolni lehet, itt sem vállalkoznék a kifejtésére. A Hominidában mégis megpróbálkoztam egy belső nézőpontú érzékeltetésével, és ebben a műben a helyesírással is játszottam: eleinte egyálalán nincs benne központozás, aztán egyfajta átmeneti megoldás jelenik meg a költemény közepe táján, hogy a végére elérjünk a mai magyar helyesírási szabályokat követő mondatokhoz. Ez anakronizmus persze, de a gondolatok rendeződését szerettem volna ábrázolni vele, ahogy gondolatfolyamból az egész átível egy tudatosan alkotott szövegbe.
A napokban egy nyelvészeti témájú beszélgetés során az hangzott el, hogy Noam Chomsky – aki a nem-nyelvészek körében talán a legismertebb nyelvész, és akinek a nevével fémjelzett generatív irányzatot én egyébként nem követem – felfogása szerint a nyelv elsődleges célja nem a kommunikáció. Szerinte a nyelv sokkal inkább a gondolatok strukturálására alkalmas. Az ilyen gondolatok és a velük kapcsolatos viták nem csak a nyelvtudomány képviselői számára érdekesek. Szeretem őket áttranszformálni egy olyan fiktív szereplő gondolataivá, érzéseivé, aki semmit nem tud a nyelvészetről, de érez valamit a nyelvről, a másokkal való beszédről, és próbálja kommunikálni az érzéseit. Az ilyen felfogások, elképzelések, hipotézisek, legyenek helyesek vagy tévesek, nagyon megragadhatnak valakinek a fejében, aki fiktív karakterek viszonyain gondolkodik, és novellák, regények párbeszédeit írja. Emellett versben idéztem már nyelvemléket, és használtam már olyan szót, amit a Magyar nyelv nagyszótárának szócikkírójaként a Nyelvtudományi Kutatóközpontban hallottam először. Sőt, még kedvenc igeidőm is van: az angol present perfect mellett a spanyol nyelv imperfectója, ami a múltbeli körülményeket, szokásokat mutatja be, nyelvtanilag elkülönítve azt az „előtérben zajló” múltbeli cselekedetektől lényegében a narrátorok álma.
Nyilván minden író témaválasztását befolyásolja az érdeklődési köre. A nyelvészetben az a sajátságos, hogy a nyelvvel kapcsolatos elképzeléseket, hipotéziseket, benyomásokat érdekesen bele lehet keverni azokba a történetekbe, amelyek az írót eleve foglalkoztató élethelyzeteket mutatnak be. Itt jegyezném meg, hogy én ezzel visszaélni semmiképpen nem szeretnék. Én igényt tartok a cselekményre még ebben a posztmodernnek előszeretettel nevezett világban is.
